Kolozsi Orsolya
Sötét jóslat
Sayfo Omar: Allah tágas földje
Sayfo Omar ezidáig elsősorban újságíróként és tudományos kutatóként volt ismert, idén azonban megjelent első szépirodalmi szövege, az Allah tágas földje című regény, mely a publicisztikai és tudományos/ismeretterjesztő regiszter után irodalmi közegben járja körül a szerző legfontosabb témáit, gondolatait az iszlám európai befogadása kapcsán. Ezzel nyilvánvalóan darázsfészekbe nyúl, hiszen az elmúlt évek dzsihádista terrortámadásai és a 2015 óta erősödő migránsválság miatt egy nagyon erős, a gyűlöleten és bűnbakképzésen alapuló narratíva alakult ki, mely erős érzelmeket ébreszt és végletesen megosztja a társadalmat. Ennek következtében előre látható, hogy a szöveg értelmezései nagyon sokszor fognak kibogozhatatlanul összekeveredni politikai szempontokkal és valódi elemzések helyett állásfoglalásokká válnak.
A kötet sötétzöld borítóján egy nagyváros felett keringő drónok láthatóak, melyek reflektoraikat egy földön térdelő, tarkóra tett kezű fiatalra irányítják. A teljes megadás és a fenyegetettség, kiszolgáltatottság érzése válik tapinthatóvá, mely voltaképpen a regény végkimenetele egy erős atmoszférájú képbe sűrítve. A kötet hátsó borítóján a Corvinus Egyetem volt rektora, az iszlámszakértő Rostoványi Zsolt és a tavaly Libri-díjjal jutalmazott elbeszéléskötet (A lélek legszebb éjszakája) szerzője, Jászberényi Sándor ajánlják a regényt az olvasó figyelmébe. Utóbbi disztópiaként határozza meg a szöveg műfaját és ezzel egy olyan sorba helyezi, mely napjaink prózájában egyre erőteljesebb, hiszen Potozky László Égéstermék vagy Totth Benedek Az utolsó utáni háború című kötete is ezt a műfaji megjelölést kapta a kritikusok és olvasók nagy részétől. Az, hogy az Allah tágas földje is disztópia, a regény kétharmadáig egyáltalán nem érzékelhető, hiszen egy (meg nem nevezett) európai nagyváros mindennapjait mutatja be, s ekkor még úgy tűnik, hogy nem a jövőben, hanem egyértelműen és felismerhetően a jelenben járunk. Az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő, Naszím egy város melletti, elhanyagolt kilátóba mászik fel, ahogyan tette azt sokszor nagyapjával együtt. Innentől kezdve a szöveg egy visszaemlékezés, lineárisan, időrendi sorrendben haladva göngyölíti ki az eseményeket, hogy az utolsó lapon ismét a narrátort lássuk, aki elhatározza, hogy felmászik a kilátóba. A regény kerete tehát ez a nap, melyen a harmincas éveiben járó fiatal férfi egy gesztussal megpróbál visszatérni gyökereihez, megpróbál emléket állítani családjának, múltjának, hiszen igencsak bizonytalan, mi az, ami rá vár. A regény szövegének nagy részét ez a kilátónál elinduló visszaemlékezés teszi ki, Nászím hatéves korától avatja be az olvasót életének fontosabb fordulópontjaiba, miközben megismerjük az őt körülvevő világban zajló változásokat is.
Saját élettörténetének a nagyszülők és szülők generációjának bemutatásával ágyaz meg, elhelyezve magát a családi hagyományban, leszármazástörténetben. Ezekből a részekből kiderül, hogy dédnagyapja még az óhazában született, majd a család folyamatosan asszimilálódott, az elbeszélő már Európában jött a világra és nem is járt ősei földjén soha. A dédapa, nagyapa, apa sorsának bemutatása egy ideig azt az érzést kelti, hogy a családregény hagyománya felé indul a szöveg, de a bevezető 40-50 oldal után (bár a családi kötelékek hangsúlyossága mindvégig alapvető fontosságú) már az elbeszélő élettörténete kerül a középpontba. A Sayfo Omar által elbeszélőnek választott hős egy átlagos fiatal, aki az egyre gettósodó városrészben (Zóna) éli mindennapjait, barátaival és unokatestvérével füvet szívnak, folyamatosan az okostelefonjukon lógnak, rendszeresen posztolnak a Facebookra, kisebb törvényszegéseket követnek el, szokásos, talán az átlagnál némileg bizonytalanabb kamaszként tengetik napjaikat különösebb célok vagy nagy tervek nélkül. Az elbeszélő valójában soha nem válik igazi, irodalmi értelemben vett hőssé, mert bár fejlődik, alakul és gondolatainak legbelsőbb rétegeibe is bevezet (például az apja halála kapcsán érzett fájdalom, vagy a füvezés közben kirajzolódó kép a pokol és a mennyország valódi természetéről), nem a jellemábrázoláson van a hangsúly. Sőt, ahogyan haladunk előre az időben, és a külső cselekmény, az országban történő politikai változások radikalizálódása zajlik, úgy válik a jellemábrázolás egyre vázlatszerűbbé, jelentéktelenebbé. Talán ezzel is azt érzékeltetve, mennyire nem számít az egyén egy ilyen feszült szituációban, vagy pusztán azért, mert a politikai események elveszik az író fókuszát a főhősről. Naszím története egyrészt saját élettörténete, melyből apjához fűződő viszonyát, szerelmi csalódásait, barátait, „karrierjét” ismerhetjük meg, másrészt a városának és Európának a története, ahol a muszlimokkal való bánásmód egyre kegyetlenebbé és kirekesztőbbé válik, míg végül nagy tömegekben veszítik el álláslehetőségüket, állampolgárságukat és toloncolják ki őket Észak-Afrikába, vagy tartóztatják le mondvacsinált indokok alapján terrorizmus gyanúja miatt. Nagyon sötét, valóban disztópikus berendezkedés uralja az utolsó oldalakat, de a regény nem sarkítja, nem egyszerűsíti le túlságosan a helyzet elemzését, nem fekete-fehér ellentétpárokkal operál. Jól láttatja azt, hogy az európai, keresztény lakosságnak van félnivalója, hogy félelme nem teljesen alaptalan, van kiváltó oka. Az is jól érzékelhető, hogy a nemzedékek óta Európában élő, beolvadó közösség is félelemmel és elutasítással viszonyul az újonnan betelepülő, menekült tömegekhez. És a regény egyértelművé teszi azt is, hogy az iszlám elleni küzdelemnek rengeteg áldozata van, sok iszlám vallású ember életét teszi tönkre valódi ok vagy indok nélkül. A konkrét szituációtól elvonatkoztatva az előítéletek működését is jól példázza a regény, bemutatva azt is, hogyan tudja a kisebbség rettegésben tartani a többséget, majd azt, hogyan vág vissza ez a felhergelt többség, sokszor oda is és úgy is, ami már túlmegy minden ésszel belátható határon.
A kisebbségben lévők helyzete (és ez valószínűleg független attól, hogy vallási, anyagi, etnikai alapja van-e) már önmagában ellentmondásos: „Nem szóltak hozzánk, ránk sem néztek. Néhányan a srácok közül váltig állították, hogy félnek tőlünk és gyűlölnek minket. (…) Noha ilyenkor egyetértően bólogattam, valójában úgy éreztem, hogy az egyik részüket egyszerűen nem érdekeljük, a másik részük pedig megvet minket. Bárhogy is volt, a járásom, amit otthon szinte tökéletes magabiztosságot sugárzóra fejlesztettem, kint megrogyott és bizonytalanná vált. Még egy csikket sem mertem eldobni, az áruházaknak pedig vagy az önkiszolgáló kasszájához álltam be, vagy pedig ahhoz a pulthoz, amelyik mögött az enyémhez hasonló vagy még annál is sötétebb bőrű eladó ült.” A kirekesztettség, a szégyen sokszor agressziót szül, az pedig tovább növeli a kirekesztést, az előítéleteket, így alakítva ki egy ördögi kört. Az Allah tágas földje legnagyobb erénye éppen az, hogy közel hozva a hősöket, láthatóvá válik, hogy a befogadás/elutasítás kérdése nem egyszerűsíthető le jók és rosszak szembenállására. Hiába is próbálják most ezt sugallni sokan, sok helyen. Olyan bonyolult működésmód ez, melynek felfejtése és végiggondolása nem lehetséges egy egyszerű etikai szembeállítás segítségével. Éppen emiatt kényelmetlen olvasmány lesz ez sokak számára.
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.
