Márkus Béla
„Az ember mindig cifrázza magát”
Tompa Andrea: Omerta
Még a regényvilágban való tájékozódás-barangolás előtt érdemesnek, sőt fontosnak mutatkozik két szempont felvetése. Mindkettő intertextuális, azaz szövegközi – a műszöveg elemzése előtt. És mindkettő az író nyilatkozataiból indul ki. Az egyik inkább (próza)poétikai, a másik inkább (irodalom)politikai jellegű.
Az egyik az Omerta négy „könyvének” előzményeire vonatkoztatva azt vizsgálná, hogy vajon azok az emlékezések, elbeszélések, önéletrajzok, amelyek a regényegész mintáiként jönnek szóba, milyen mértékben és formában befolyásolták, netán határozták meg a mű szerkezetét, szemléletét, nem utolsósorban stílusát, elbeszélésmódját. Tudálékosan kérdezve: a regény szövegének szemantikai szintjéhez tartozó külső kapcsolatok, vagyis a referencia dolgában, illetve a belső jelentésszerkezetet tekintve a regény mint referáló szöveg milyen viszonyban áll a pretextusokként is felfogható referált szövegekkel. Vagyis az alábbiakkal, a fejezetek sorrendjében: Kali könyve Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája című, a néprajztudós Nagy Olga gondozásában megjelent emlékiratával. Vilmos könyve Katona Szabó Istvánnak Palocsay Rudolfról szóló Virágzó élet című életrajzával. Annuska könyve egy hóstáti háziasszony, Diószegi Anna önéletrajzával, Eleonóra könyve pedig Balázs Anna Magdolna erdélyi református diakonissza és Tímár Ágnes magyarországi ciszterci szerzetesnő emlékezéseivel.
A másik kérdés azokra a „szövegelőzményekre” utalna, amelyeket a szerző – erről ugyancsak az interjúi árulkodnak – valami ok miatt nem vett figyelembe, amikor a (romániai magyarság) múlt század ötvenes éveinek feltáratlan kulturális emlékezetét hozta szóba, szembeállítva Trianon feltárt emlékezetével. Az utóbbi állítás alátámasztása s bizonyítása sem látszik egyszerűnek. A rendszerváltoztatás óta eltelt – a két világháború közötti évek számát meghaladó! – időt nézve ismereteink szerint nem íródott olyan, a klasszikusok közé sorolható, kanonizálásra méltó alkotás, amely a Trianon-trauma „feldolgozása”, kibeszélése lenne. Nem íródott sehol – Erdélyben sem. Ami viszont ama „húsz”, vagy – Bánffy Miklóssal együtt számolva – „huszonöt év” során született, az a rendszerváltoztatás előtti évtizedekben, azaz az ún. népi demokrácia és a szocializmus idején tiltás általi felejtésre volt ítélve, az ideológiai irányítás, a művelődéspolitika kitöröltette a kulturális emlékezetből. Egyszerűen: nem engedte újra kiadni őket. Így Ligeti Ernő regénye, a Végvári-versek „eredj, ha tudsz!” keserű vádját, a „menni vagy maradni” dilemmáját elsőként megfogalmazó Föl a bakra éppúgy kívül esett a nemzeti(ségi) öntudat erősítését szolgáló, s egyáltalán, a hazavesztés tragédiáját okaiban és következményeiben tárgyaló művek körén, mint szlovenszkói rokona, Darkó Istvánnak az ugyancsak a státuszt és méltóságot vesztett életeket felvonultató Deszkavárosa. Az 1922-es romániai földreform nyomán egzisztenciájuktól megfosztott magyar birtokosok életét „színre vivő” Földindulásnak, Berde Mária regényének vagy egy, „a vegetációra berendezkedett” család hanyatlástörténetét elbeszélő Farkasveremnek, Wass Albert művének hasonló sors jutott. Szinte magától értetődő, hogy a Romániai magyar írók sorozatában, amely a kánon alapja s jelzője lehetett, Ligetitől is, Berdétől is más regények jelentek meg, az előbbiek nem. Amire, persze, egyetlen művével sem számíthatott Székely Mózes (alias Daday Loránd), akinek a Zátonya (börtönbüntetést kapott miatta) a román hatalom bírálatát s a reményvesztett magyar szereplők indulatát tekintve a legkevésbé visszafogott. Részt vehettek volna a Trianon okozta sokk érzékeltetésében, szemléltetésében azok az alkotások is, amelyeknek a cselekményideje a háború, illetve a hadifogság éveire összpontosult, s amelyeknek hadviselt hősei el kellett hogy viseljék: rabságuk végén hazájuk helyett egy idegen impériumba érkeztek. Markovits Rodion Szibériai garnizonja említhető itt, Karácsony Benőtől az Új élet kapujában és Kuncz Aladár Fekete kolostora, amely 1960-ban, Magyarországon is csak cenzúrázva jelenhetett meg, olyan szövegrészeket – jelöletlenül – kihagyva, mint az utolsó fejezetben az utódállamokra való utalás, illetve az elbeszélő „eszméletlen tompultság” és fájdalom fakasztotta kérdése: ki tudja, mikor láthatja viszont, „aki elszakadt tőlem Erdélybe”. „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba” – a záró mondatban a kettős pont utáni rész a cenzorok által fájdalmasan kitöröltetett. Egy szó mint száz: az elmúlt lassan száz év romániai magyar alkotásaival, regényeivel aligha bizonyítható, hogy Erdélyben Trianon kulturális emlékezete eleven volna.
És az ötvenes évek emlékezete, a Gheorghiu-Dej időszakáé? Eleve nem lehet eleven, ha Tompa Andrea szerint nincs is. Ez ugyan többek (kritikusok) véleménye szerint túlzás, ám kijelentésük cáfolati lajstroma szinte csak a fiatalabb nemzedék alkotásainak, mai irodalmi példáknak a felsorolására hagyatkozik. Érvelésük így felemás, vagy félrehord, mint egy puska. Nehezen – esetleg túl könnyen? – megfejthető okok miatt a regényíróval együtt hallgatnak azokról a művekről, amelyek a szocialista diktatúra Ceausescu-féle tombolása közepette születtek, zömük, bármily bizarr és paradox, a sztálinizmus örökségével való leszámolás jegyében. Mint a Zarándoklás a panaszfalhoz, Bálint Tibornak mind a helyzeteket, mind a jellemeket tekintve extrémitásokban dúskáló regénye, amelyről azt vallotta a szerző, hogy noha ki akarta kerülni „ezt a nehéz, ellentmondásos korszakot”, ám végül úgy volt vele, nem lehet csupán „a felhőtlen idők krónikása”. Úgy kell cselekednie, gondolta, mint a parasztnak, aki nem emeli fel az ekét ott, ahol a föld kemény, „hanem még mélyebbre nyomja, egész testével-lelkével ránehezedik”. A „kényesnek kikiáltott kérdések megbolygatásában”, a „tabunak vélt drámák föltárásában” a Zarándoklásnak... óriási érdemei vannak – „az enyémnél mélyebbről jövő a tanúskodása” a „törvénysértések korszakáról, a személyi kultusz korszakának nevezett idő embertelenségeiről” – nem másnak a méltató szavai ezek, mint Sütő Andrásnak. Akinek ha más kötete (például az önelemző cikkeket, jegyzeteket tartalmazó Évek – hazajáró lelkek) netán nem is, de az ötvenes évek paraszti világának gyötrelmeit fölidéző Anyám könnyű álmot ígér talán része lehet (még?) az erdélyi kulturális emlékezetnek. Visszatérve Bálint Tiborra: a Zokogó majomnak is az „emlékezetes” regények között a helye, s nem csak a megjelenését követő tömegsikere miatt, vagy mivel hogy film készült belőle, hanem mert a Dos Passos-i módszert követve az alakok történetei közé beékelt montázsok épp Sztálin halálának évét, 1953-at dokumentálják. Hosszú cselekménysora tehát az „olvadás” kezdetéig terjed – majdnem ugyaneddig egy, az olvasói emlékezetből méltatlanul kihullott regényé, Mester Zsolt Koppantójáé, amelyik hasonlóan az 1922-es földosztás következményeit tárgyaló, említett szépprózákhoz, azt taglalja, hogy az 1945-ös földosztás után hogyan semmisült meg a nagybirtokra alapozott életmód, és vele együtt a munkára épült életszemlélet, egészen a Család 1952-es kilakoltatásáig s az Apa meghurcoltatásáig. A tanító apa kálváriája húzza meg a Király László-regény, a Kék farkasok cselekményvonalát is. Ideológiai gyanúsítgatása, egyik falu iskolájából a másikba történő áthelyezése növeszti föl a család kiszolgáltatottság-érzését, leküzdhetetlen félelmét. A főhős saját kálváriája – kicsapják az egyetemről – végigjárása után, azaz az ötvenes és a hatvanas évekbeli eseményeket szembesítve, érik önérzetes és öntudatos felnőtté.
S ott volna (van) még a mezőgazdaság átalakításának rajzolata, a Gondos atyafiság, Szabó Gyulától, a módszer bírálatával: „brosúra után s nem fej után csinálják”. Ugyancsak Szabótól az utóbb ellenségének tekintett kolléga, Sütő naplójegyzetei sikere által is bátorított Gólya szállt a csűrre. Dokumentumok, levelek s a hozzájuk kapcsolódó reflexiók idézik meg a falvakat félelemben tartó végrehajtók, foglalók időszakát. Végül a kérdés: a dokumentumok jó részét újra közlő s kibővítő, az igazság megfogalmazásának írói-alkotói gondjaiba is beavató, több kötetes Képek a kutyaszorítóból sem lenne „fenntartója” a kulturális és egyáltalán, a (romániai magyar) közösségi emlékezetnek, még ha arra nem is számíthat, hogy a kommunikatív emlékezetben is szerephez jusson. Ugyanez felvethető, persze, az utóbbi évtizedekben sorjázó emlékezések, naplók, levelek esetében. Egy-két példa csupán: Méliusz József kávéház-regényeinek öt kötetéből a harmadik, a Tranzit kávéház, börtönélmények a feleség álmaiba vetítve, aztán a börtön-napló Zsilava nem volt kávéház címmel. Továbbá a különböző hagyatékok előkerült dokumentumok, Gaál Gáborétól Gáll Ernő 1949-2000 közötti levelezéséig ne bővítenék a személyi kultusz „működéséről”, hatalom és ember viszonyáról való ismereteket? És legvégül: az Omertában (korábban A hóhér házában is) szerepeltetett Tompa István, a szerző közeli rokonának önmagával szembenéző Hogyan történhetett? című, a korszak légkörét érzékeltető életregénye szót sem érdemelne?
Csak ennek a néhány, különböző műfajú prózának az ismeretében is meglepő hallani a vélekedést, mégpedig az És-kvartett igen olvasott, alapos műveltségű és megbízható ítéletű szereplőjétől, miszerint Tompa Andrea esetében „döntően az az eredeti, hogy nem a Ceausescu-érát, hanem az azelőtti világot mutatja meg”, s ez már önmagában „terra incognita sok olvasó számára”. A fogalomhasználat azonban – megmutatást mond a régimódias, elkopott ábrázolás és az újsütetű, felkapott színre vitel helyett – találó. Főleg annak a résznek, Vilmos könyvének az esetében, amely az ötvenes évek romániai, közelebbről kolozsvári társadalmi állapotáról, történelmi eseményeiről a legtöbb ismeretet tudatja. A képi megjelenítésként értett megmutatás mindenekelőtt a rózsanemesítőként országos, sőt európai hírnévre szert tett, az 1958-as párizsi kiállításon díjazott férfinak a virágai viselkedéséről, „habitusáról”, színviláguk gazdagságáról, keresztezésük fortélyairól szóló, többnyire belső beszédeiben elhangzó magyarázatain alapszik. A szolgálója-szeretője, Kali által paradicsomnak nevezett kert látványainak érzékletessé tételén. A megmutatásnál is erősebb és gyakoribb azonban a tények, adatok puszta közlésének szándéka. A tudósításé, noha az információk forrása jobbára nem más, mint szóbeszéd, pletyka – hiányzik a Dos Passos-i hitelesítés, dokumentálás. A regény eme, terjedelemben legnagyobb része annyira beszámoló jellegű, hogy elvétve jut szerep olyan epikai elemeknek, mint a történetmesélés, „sztorizás” vagy jelenetbe állítás, párbeszédek, polémiák „színre vitele”. Színpompás Vilmos kertje, előadásmódja viszont színtelen.
Ettől, persze, ama terra incognita benépesülhetne érdekesebbnél érdekesebb lakókkal, figurákkal – szereplőkkel, ha juttatna nekik szerepet, ám ha nincs jelenet, alakítás is legfeljebb a színfalak mögött lehet. De ismeretlen tudásterületként értve a latin fogalmat, felmerül, hogy e regényfejezet vajmi kevés ismeretlen – máshonnan nem ismerős – ismerettel hozakodik elő. Tompa István harmadik személyben megjelenített, T. I. monogramú hőse (akinek egyébként az életrajzi adatai azonosak a szerzőével) pályájára visszatekintve több olyan állomáshoz ér, amelyet hely, idő és „utasok” szerint ugyanúgy megnevezve Vilmos könyve is említ. Néhány közülük: a Magyar Népi Szövetség vezetőit – Kurkó Gyárfást, Demeter Jánost, Balogh Edgárt és (Vilmos régi barátját) Jordáky Lajost – 1949-ben a szocialista törvényesség megsértésének vádjával letartóztatnak, s börtönre ítélnek (szabadulásuk három év múlva). A következő években a gazdasági egylet, az EMGE régi tagjainak bebörtönzése, majd – 1952-ben – a Bolyai egyetem bölcsészeti kara professzoraié, a volt rektor (Nagy István) meghurcoltatása, koholt vádak alapján. Aztán, ugyancsak 52-ből, a Luca-per, ahogy T. I. emlegeti, ahogy pedig Vilmos: „Luka László is le van esve a posztjáról”. Utóbbi a kívülálló érzéketlenségével beszél, az előbbi enyhe önváddal, noha egyik fogalmazója annak a jelentésnek, amely alapján az iparosítási politika kudarcára, illetve a pénzügyi reform hiányosságaira, no meg a kulákok és a kapitalisták támogatására hivatkozva a régi harcos kommunistát kizárják a pártból, majd 1954-ben halálra ítélik (később ezt életfogytiglani börtönre változtatják). A Magyar Autonóm Tartomány létrehozása, hozzá kapcsolhatóan Kolozsvár és Marosvásárhely „intézményesült” ellentéte is téma mindkét szöveghelyen – Vilmoséban a „Csak épp nem tudom, milyen magyar ügyek lehetnek külön?” nyegleségével. A négy éve ítélet nélkül raboskodó Méliusz is említődik. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusa, természetesen, ahogy a rózsanemesítő kérkedő közönyössége láttatja: „hatalmas leleplezések, óriási bűnök sültek ki – az ő élete tegnap fordult fel, mikor Annuska ült az ölébe”. Az 56-os magyar forradalom eseményeit szinte napról napra nyomon követi mindkét – a személytelen és az alanyi – elbeszélő; T. I., tartományi párttitkárként feljegyzések készítésére és „felküldésére” készen, Vilmos lazán, beismerve, „nem tudom, mit akarjak”, „melyik igazságot” fogadja el Magyarországról. Kettejük beszámolója mellett az olyan írói vallomások, memoárok, mint – találomra – Bartis Ferencé, Dávid Gyuláé vagy Páskándi Gézáé, segíthetnek abban, hogy a kulturális emlékezet ébren tartsa 1956 nemzetformáló történelmi szerepét. (Említésre érdemes továbbá Tófalvi Zoltán sorozata, az 1956 utáni koncepciós perek – Szoboszlai-, Sass Kálmán-, Dobai-per, valamint Fodor Pál és csoportja pere – iratainak közzététele.) Az események tudósításában szoros időrendet tartva mindkét Tompa regényében 1958 következik, a magyar kormánydelegációnak a nemzet közösségi emlékezetében már anekdota, tréfa formájában is őrzött romániai látogatása. Amikor Kádár János Marosvásárhelyen arról beszélt, hogy ott élnek magyar nemzetiségűek is, Kolozsvárott viszont összetévesztette a vasútállomás előtti teret a főtérrel, és úgy hitte, az utóbbin szónokol. Vilmos könyvében 1959 az utolsó év, a két egyetem, a Bolyai és a Babes egyesítésének éve, s az összevonás során megszégyenítettek és megfélemlítettek öngyilkosságáé. Szabédi Lászlóé, mert a nagygyűlésen a párt új titkára, Ceausescu „leugatja”, Csendes Zoltáné, az egyesítési okmány készítőjéé s Nagy Lajos prorektoré. Tettük, haláluk az egész várost megrázza, Jordáky Lajost különösen. Ő vágja barátja, Vili szemébe: „neked nincs szíved. Egy tragédiáról beszélek itt neked, te pedig vonod a vállad, hogy könnyű öngyilkosnak lenni… Hideg, egoista ember vagy”.
A tudósítói-beszámolói jelleg, vagyis az előadásmódnak az a sajátossága, miszerint az elbeszélt és az elbeszélő idő egybeesik, hozza magával, hogy Vilmos a karakterére, jellemére (avagy jellemtelenségére) vonatkozó alaki megjegyzéseket (ítéleteket) figyelmen kívül hagyja. Önvizsgálatra nem indítja, a lelkiismeret-furdalás pedig ismeretlen érzelem számára. Hogy érzéketlen és gyáva vagy barátja nyersebb fogalmazásában, „beszari” alak, három, a legkevésbé sem önkritikusan szemlélt helyzete árulja el. Az egyik: Jordákynéval közös jelenetük. Panaszolja, hogy az asszony „mind nyúz”, csináljon „valamit” börtönbe zárt férje érdekében. „Mit tudjak csinálni?” – szinte felháborodottan kérdezi magától, és semmit sem csinál. Amikor a Micsurin Kísérleti és Növénykutató Állomás létrehozásakor termőföldeket sajátít ki az állam, és a tulajdonosok tőle várnak segítséget, így dohog magában: „jön nekem az összes hóstáti gazda, hogy mentsem (…) Hát én veszem el a földjét? (…) Mondjuk, lehetett volná várni őszig, hogy beszedjék a termést a gazdák”. Hozzátehetné: főleg tőle függött, hogy nem vártak. Megígéri, „még az édesanyja életire is”, hogy megtudja, „mi van” kislány kedvese, Annuska nővérével, Eleonórával, miért vitték be a milíciára, aztán semmit sem tesz. De magyarázattal sem áll elő, egyik esetben sem, hogy miért nem kísérelt meg segítséget nyújtani.
A magyarázat, az érvelés, a meggyőzés, a másik kérdéseire adott válaszok mint a beszélgetések, párbeszédek részei, a kommunikáció kialakítói azonban elenyésző szerepűek. Ha az antropológusok, filozófusok véleménye szerint az ember a nyelven keresztül válik szubjektummá, azaz a nyelv „csak” az ego létrejöttének feltételeit teremti meg, a személy létrejöttének viszont a dialógus, a párbeszéd a feltétele, akkor Vilmos legfeljebb a személlyé válás elején tarthat. Ez az ő esetében is együtt jár saját egója, énje felmagasztalásával. „Mindig kapaszkodik az ember”, „Már látom magam a pulpituson”, „olyan édes, hogy valaki legyek”, „Irtózatos becsben vagyok tartva” – örvendezik, magában, hozzágondolva: „Anyámnak mondanám el egyedül: fent vagyok a csúcson”. Csakhogy az anyjához való viszony sem szeretetteljes: Kali meséli el, hogy védelmébe véve őt, először így támadt rá a szülőjére: „Egész életemben te mondtad meg, hogy mit csináljak, most már fogd be végre a szádat”, másodjára pedig még durvább volt: „Takarodik innét a ronda szájával!”, kiáltott rá az anyjára, s kikergette a kertből. Viselkedése barátok, egyenrangú vitapartnerek hiányáról is árulkodik – nem csak örömét nincs kivel megosztania, de gondjait sem. „… egész áldott nap csak az ülésbe ülünk”, „Mikor nagy ember, fel van fedezve, semmi ideje nincs a munkára, már csak az üres nagyság van” – ritka pillanat, amikor kívülről néz magára, ám ilyenkor sem gyötri az idegenség érzete vagy személyes autonómiája kivívásának gondolata.
Identitása jobbára az alkalmazkodáson, a szerepnek való megfelelés igyekezetén alapul. Beszédes példa erre, a nemzeti hovatartozás dolgában a bukaresti román-magyar futball B válogatott meccse előtti kínlódása: „Hogy tudjak most viselkedni? – Se így nem esik jól, se úgy”, s majd a megnyugvása: „Vesztettünk mi magyarok, és nyertünk mi, a Román Népköztársaság állampolgárai”. Még világosabb példa: munkatársával, Poppal „nem beszélek nemzetiségi dolgot. Nem lehet azt úgy megbeszélni egy románnal. Soha nem is fog lehetni!”. Mert: „Egy magyar akármit mond, azt nem tudja úgy mondani, hogy abból ne legyen baj. Szóval hallgattam”. A tudós, az egyetemi oktató, az intézetigazgató szerepének vállalásához mint következmény az efféle hallgatás is hozzátartozik. Önállóbb, öntudatosabb és önkritikusabb személy esetében adódna még az a – szociálpszichológusok „rangsorolta” – három mód, amely a magyarázattól (de legalább a magyarázkodástól) a másokat sértő cselekedetek beismeréséig, illetve (amitől Vilmos a legtávolabb áll) a komolytalan stílus felvételéig, viccelődésig, öngúnyig terjedne. A szereptávolítás e lehetséges formái helyett a növénynemesítő – ismét szociálpszichológiai kifejezéssel élve – a „megrészegülés” helyzetébe juttatja magát: a szerep átfogja őt. Nemcsak ő tehet e megrészegülésről, amit a saját példájával hangoztat – „micsoda hatalmas dolog, hogy ma is felemelkedhet, aki nem tanult egyetemen” –, azt a környezete szinte belesulykolja. „Könyve” végén többször is hivatkozik Sütő Andrásra, mint aki megíratja az életrajzát, Egy virágzó élet címmel, mert „kellenek a munkás példaképek a fiataloknak.” Ő ugyan váratlan hangulatváltással azon önérzeteskedik, hogy most virágzik ugyan, ám „aztán kimegyek az életből, kiderül, minden egy fonnyadt élet volt, nem ért kutyafülét sem”, ám ezt a kishitűséget legfeljebb az indokolhatná, ha pályája korai összegzésekor - nincs még ötven éves – ráébred: önmagát áltatta a felemelkedés legendájával. Az történt vele, amit egy francia filozófus az önbecsapás műveletéhez sorol: az ész vagy az öntudat helyett a vélekedéseket és a vágyakat „szervező” nyelv közvetített énje, egója és a világ között. A nyelv: a propaganda nyelve, a hatalomé. A pártszólamoké – ezt visszhangozta Vilmos, ezt az életrajz-írója, ezt Sütő. És ezt ma, meglepetésre, az Omerta több elemzője. Az És-kvartettben is felhangzott: az ötvenes évek rendszerében nem csak negatívum van, mert „ez a rendszer adott lehetőséget az egyszerű embereknek, a nép egyszerű gyermekeinek a fölemelkedésre”. Csakhogy – túl azon, kiket s milyen ismérvek alapján nevezhetünk „egyszerű” embereknek, szemben, mondjuk, a „bonyolultakkal” – Vilmost nem a sztálinizmus, a személyi kultusz emeli föl: Szerencsés kertésznek, Békási Varázslónak nevezik már annak előtte is. „… enyém a dicsőség itt is, ott is”, régen is, ma is – vágna vissza az irigyeinek, akik lenézik mint tanulatlant, s akiknek tán van szerepük abban, hogy a Szekuritate alagsorában kell „deklarációba” adnia, hogy vette meg Horthy és Károly román király a rózsáit, és hogy lett világszabadalom az oroszlánszája, a „Lya Rosescu”.. „… mikor az embernek kezd jobban menni, akkor kezdik elészedni a múltat”, „Most ilyen világ van, mindent ki kell tisztázni és el kell magyarázni” – mondja (magának?) az elején, mielőtt megkapná a „papírt”, „ami konfirmált engem, hogy deklarációt tettem, és a nyomozás meg van szüntetve”. A végén, életrajza készítéséhez „négy szép dobozt” elővéve azon töpreng, mit adjon oda belőlük, „hogy ne legyen a sok magyarázkodás, mert azt mindig kellett, hogy az embere tisztázza magát”. A tisztázás és a magyarázkodás adna keretet élete eme hét évének, vagyis az élet „nem ért kutyafülét sem” letörtsége abból a felismerésből fakadna, hogy miként Károly király és Horthy Miklós kitüntetett figyelmével, akként el kell számolnia majd a Gheorghiu-Dejével is?
De ha igen, ennek előtte ki volt az elszámoltató? Ki az, akit Kali „könyve” legvégén így ereszt el: a Szerencsés kertész majd „jobban elmondja neked, hogy volt mind ez”. Úgy tűnik fel, mintha ugyanaz a valaki beszéltetné őket, ám ez csak akkor lenne lehetséges, ha utótávlatból adná elő ki-ki a maga történetét, máskülönben a „beszéltető” pozíciója – vagyis az elbeszélői alaphelyzet – feltételezné a beszélőkkel, Kalival és Vilmossal való folytonos együttlétet, a folyamatosan előre haladó időben. Nemcsak az nem tisztázott azonban, hogy kivel állnak kapcsolatban, ki a szavaik közvetítője, hanem az sem, hogy mi készteti őket a megszólalásra, a néhol vallomásszerű, intimitásokat is felfedő beszédre. Annuska könyve úgy próbálja elfogadhatóvá tenni s hitelesíteni az önfeltárulkozást, hogy félárva kislányként édesanyjával „beszélget” a sírjánál, tőle kérve, „világítsad meg az én fejemet, mondjad, mit csináljak, hogy ne legyen rossz a végem”. Bevallja: boldogság és szégyen egyszerre van vele, miután ölbe ülő szűz szeretője lett (s maradt jó ideig) Vili bácsinak. Ferences nővére, Eleonóra könyve azzal indít, hogy csak Annuska miatt mondja el bebörtönzése s rabsága történetét, noha szabadulásakor aláírta az omertát, vagyis a hallgatási parancsot – ám hogy neki mondja-e el, ehhez kevés bizonyítékként a könyvzáró intés: felejtse el a húga, „amit beszéltem”. Az elbeszélői helyzetek körvonalazása, idő- és térbeli megjelenítése hiányzik itt is. Fölvetődik ugyan, hogy ha nem tud beszélgetni, írja bele egy irkába az emlékeit, mert úgy könnyebb lesz elviselni őket – erre azonban a „mi Urunk” példájával válaszol, aki csak egyetlenegyszer írt a porba valamit a botjával, és „Reá sem a szent iratok emlékeznek, hanem az átváltoztatott borban és kenyérben emlékezünk meg mindennap”.
Ezzel a példázattal a beszélgetésnek-beszédnek és az írásnak az emlékezésben betöltött szerepe merül föl. A hazaárulás és csoportszervezkedés, közösség elleni izgatás vádjával elítélt apáca tartózkodása az írástól, ellentétben az emlékeit papírra vető s négy dobozban őrző rózsanemesítővel, magyarázható volna azzal a logocentrikus hagyománnyal, amely a beszédet az élő emlékezéshez köti, a világban és a nyelvben való jelenléthez, szemben az írással, amelyik – francia filozófusokkal szólva - „az én elfelejtése”, „minden eredet szétrombolása”. Az írás már Platon szerint is „feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják”, nem az emlékezet, hanem az emlékeztetés „varázsszereként”. Róza Eleonóra azonban nem akar senkit emlékeztetni, hisz – ez „könyvének” s egyben a regény egészének záró gondolata – „amit csak a magunk dicsőségére szóltunk, az szerencse, mind elmúlik”. Feleselhetne így a dicsőségről ábrándozó Vilmossal is, ám intelme nem tapasztalati, hanem hitbéli fogantatású. Mint ahogy az a nyelvről hirdetett felfogása is. „Nekem egy semmi a nyelv – vallja. – Mindegy, melyik milyen. Egy semmi. Mert az csak az emberek közé való.” A különbözőképpen nevezett Mindenható szava azonban „nem lehet a nyelvben, mert mi kell értsük, de Isten minden nyelven ért”, ezért „az Úr szent titkai megerősítenek minket, a saját szavaink meggyengítenek”. Érvelésének lelki, életszemléleti alapja: „Mi szerelemmel szeretjük a mi Jézus urunkat”. Minden igyekezetével azon van, hogy „le ne hanyatoljon benne a hit”, történt bármekkora igazságtalanság vele, bármi szenvedés. Hogy az Evangélium mindenestől betöltötte szellemét, angyalian ártatlan hangja tanúsítja, s még inkább az, keresztényi magatartásra vallóan, ahogy a bűnvádi eljárás durván faggatózó államvédelmiseinek jézusi tanításokkal felel. Transzcendens válaszokat ad a sötéten evilági kérdésekre. „Minden ember bűnös” – vállalja az eredendő bűnbeesés jegyében felelősségét, mintegy felmentést adva a koholt per kiagyalóinak. Mindent bevallott – mondja Annuskának -, mert csak az Atya, Fiú, Szentlélek hatalmát ismeri el, tehet bármit az államhatalom.„Isten név szerint hívja el, akit megszeret” – feleli a beszervezését, a beszervező személyét firtató kérdésre. Az órákig tartó kihallgatás a egyrészt nyugalommal tölti el – „Az Úr terve az volt énvelem, hogy elvegye tőlem az időt” -, másrészt hiábavalónak láttatja a vallató kapitány igyekezetét, mondván, „csak az idejét pallja velem”.
Beszéde, legyen bármennyire hitbuzgalmi alapú, ahogy az utóbbi mondat igéje („pallja”) is mutatja, nincs híján köznapi és olyan tájnyelvi fordulatokkal, mint a „lesz kapsz” vagy „kéne tartsak szóböjtöt”. Inkább önironikus, mintsem ájtatos volna. És tárgyilagos, környezete változásait indulatok nélkül számba vevő: „jön be a sok román. Azoknak mind építik a nagy blokkházakat is”. Érezhet ugyan, szabadulása után, félve attól, visszafogadja-e a világi hatalom korlátozta egyháza, „nagy lelki szárazságot”, ám ez élete három nagy parancsa – szegénység, tisztaság, engedelmesség – teljesítésében ideig-óráig sem gátolja. A regény szerkezetében „szárazság”-élménye párhuzamba állítható Kali „asszonyi érzésének” hiányával, amiről Vilmossal való szeretkezéseit ecsetelve beszél: „Kiszáradtam én már az örömtől… ott lent nincs úgy nekem meg az asszonyi fickándozásom… Ne mind sifiteljem rajtam, mert nem öröm az nekem… Szépen kiszikkad az ember odalent”. Mindkettejük, Kali és Róza Eleonóra, öntörvényű ember, magatartásukban, szemléletükben is – nem utolsósorban beszédüket, nyelvüket tekintve. A ferences nővér evangéliumi tanításokra, hittételekre alapozva teremti s őrzi meg önazonosságát. Vilmos szolgája s szeretője a hatalmi ideológia erőltette „új beszéd” ellenében tart ki s marad hű az érzékletes, szókimondóan egyenes beszéd mellett, színes és szellemes, akár nyers kifejezésekkel élő előadásmódja „könyvét” az Omerta poétikailag is legértékesebb részévé teszi. „jót hazudok, s még el is hiszem”; „ha nem is épp utálom, de tisztára leköpöm” – jelenti ki a férfinépről, aztán: „akkora tál fuszulyka, hogy félreáll a gyomruk”, „torkomba a guvacs, s zabszem ugye meg a hátuljamba”. Vagy: „eltűnt, mint a fing”; „ki van nekem is fényezve a csizmám, csillog, mint a cigány valaga”; „úgy kupán sirítenek, hogy még” – fordulatai, szókapcsolatai szülőföldje nyelvi emlékezetének őrzői s fenntartói. Hogy szükség van az őrzésre, mutatják azok az új szavak, fogalmak, amelyek megfejtése s használata humorral színesíti előadását. Olykor keserű humorral. Azt hallván például, hogy a nagygazdák és grófok „deósok” lettek, arra is gondol, hogy a szó „rományul van”, de arra is, hogy nem „az van kiírva a templomra”, míg meg nem tudja, a deós a „domicsiliu obligátor” rövidítése, s annyit jelent: kitelepítve hazulról. Amikor pedig az asszonyok „felszabadításáról” hall, azt mondja, ő már fel van szabadulva, „kiszabadult az ura keze közül”. Az anyanyelv megtartásának gondjairól, egyszersmind a beszéd átalakulásának nyelvi kényszeréről főként az ügyintézések árulkodnak: buletint kell mondania igazolvány helyett, és „necasatorit”-ottal jelezni, hogy hajadon. Előfordul, persze, hogy kifejezőnek tart egy-egy állítmányt, jelzőt, például ha valaki férfi „olyan papalaptye”, azaz „tejbetök, semmi ember”.
A nők „könyvének” előadásmódja a Vilmoséval összevetve mutatja meg igazán a kulturális emlékezet részeként értett nyelvi emlékezet fogyatkozását, romlását. A népből jött növénynemesítőt nem nyugtalanítja saját hanyag, magyartalan beszéde, bikkfanyelve s egy „vonalas darabéhoz” hasonló „papírszövege”. Nem tudni, a pártzsargon mondatja-e vele vagy románból fordítja vissza, amikor tudatja, „ki lettek kulákolva sokan”, (mert) „az osztálydolog mindig odaáll az ember közé” meg hogy „megy a feldolgozás az ülésben”, miközben „nem lehet kinél reklamációt csinálni”. Még a pesti neológ igét – „leellenőrizni” – is használja, úgyhogy megfogadhatta volna a Mogyorós Sándorral folytatandó tárgyalása előtt kapott tanácsot, nemcsak erre az egy alkalomra: „jobban teszem, ha nem beszélek magyarul”. Rég látott ismerősei egyszer ugratásnak szánják ugyan a megszólítását – „megjöttél, Pártvili?” -, s annak a kérdés folytatását is – „Leereszkedtél a néphez, beszélgetni?” -, ám karriertörténete valóban lerajzolható a felemelkedés és a leereszkedés ívével. A többször említett dobozok indítják, mintegy búcsúvétel gyanánt, elmélkedésre: „ízléstelen”, gondolja, ha az embert kiválóságát díjaival, fejlesztéseivel mérik, holott „az összes raport ilyen. Raport, az is önéletrajz. Meg a verifikálások. Meg az autokritika, planifikálás, minden”. „Az ember mindig cifrázza magát” – teszi hozzá, s ez az, amit nem állíthat környezete (a „könyvek”) nőalakjairól. Ő, a regény középponti alakjaként nem csak magát cifrázza, hanem a valóságot is. Az ötvenes évek romániai (magyar) valóságát szépítve mellébeszél – a regény elbeszélésmódjának beszámoló vagy tudósító jellegéből fakadóan azonban a tények, adatok, esetek, ahogy mondani szokás, magukért beszélnek, az ő ellenére. És ilyen kiigazító, helyre tevő szerepük van a szeretőknek és az apácának is. Mert nekik nem kell leereszkedniük a néphez, hisz maguk a nép, magatartásukban, szokásaikban, nyelvükben.
Tompa Andrea: Omerta. Jelenkor Kiadó, 2017.
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.
