Dávid Péter
Nem lehet megúszni!
Pánics Ferenc: Úszólecke
Irodalomtörténeti kortárs. Ennek a kategóriának a bevezetésével kellene kezdeni Pánics Ferenc Úszólecke című novelláskötetének kritikáját, hiszen az ő szövegei már szerzőjük 2009-es hirtelen bekövetkezett halála óta várakoztak kiadásra, és az intenzíven változó irodalmi környezetben ez már történeti távlatnak számít. Az Úszólecke mégis 2017-ben jelent meg, mintegy kortársként. Létezik már az „ultima manus”, mégis első kötete a szerzőnek – ilyen és hasonló esetekre lenne alkalmazandó az irodalomtörténeti kortárs kategória. Persze aki írt már kritikát, tudja, hogy a kategóriákon nagyon hamar réseket rágnak a tapasztalat metszőfogai. A filológia már felismerte, hogy az „utolsó kéz” a teljes alkotói folyamat elfedésére is szolgál, hogy nincsen és nem is lehet „megbízható” kiadás, azt pedig a legegyszerűbb olvasó is elismeri, hogy a szerző halála semmit sem jelent a szövegek hatásának szempontjából.
A könyvhöz a szerkesztő által írt előszó (Az Úszólecke megjelenésének körülményeiről) kiemeli, hogy Pánics Ferenc tudatosan építette fel kötetét, hiszen szándékosan hagyott ki olyan novellát, amely illeszkedhetett volna a könyv többi darabja közé. Jóllehet a szerkesztő is „belenyúlt” a szövegekbe (az előszó szerint A hajó című elbeszélés „nem erősítené” a kötetet), az biztos, hogy ez a szerkezet a szerzői szándékot jórészt követő, és egymással összefüggésbe hozható elbeszéléseket rajzol fel. A novellák főszereplője, akit az elbeszélések többször Tomi, később T. néven emlegetnek, máskor egyes szám első személyű narrátorként jelenik meg, vélhetően ugyanaz a személy. Az ő nevelési, nevelődési folyamatát mutatja be a kötet a gyerekkortól a felnőttkorig, Tomitól T.-ig. Az időszak, amelyben a novellák játszódnak, a Kádár-korszakra tehető. Tomi Battonyán él, egy Békés megyei kisvárosban szüleivel egyetlen gyermekként, kapcsolatokat nehezen építő, szüleihez ragaszkodó, érzékeny fiú, aki az általános iskola után gimnáziumba jár, majd a tanárképző főiskolával próbálkozik, végül egy kétgyerekes élettárs mellett köt ki segédmunkásként keresve kenyerét, „lassan harmincéves” korában. Ennek az életszakasznak az időpontjait viszonylag pontosan ki lehet jelölni. 1956-ban indul a történet, amikor a főszereplő talán még nem is él, amikor „apám az oroszokat nyírta”. A főleg A gyanú és a Búcsú című novellákban (de Az úszóleckében is) bemutatott anya halálakor Tomi tizennégy éves, apja pedig ötvenhat. Valamikor a rendszerváltás környékén fejeződik be a történet az apa halálával, aki hetven éves kora körül fejezi be földi pályafutását.
Az nagyon valószínű, hogy az Úszólecke életrajzi ihletésű is, erre utal az, hogy ahogyan a főszereplő is, úgy Pánics Ferenc is – a hátsó borítón található szöveg alapján – battonyai, tanítóképzőbe járt, vagy hogy segédmunkásként dolgozott egy gyógyszerészeti vállalatnál. A gulyáskommunizmus és fridzsiderszocializmus időszaka tehát egyértelmű, mégis azt lehet mondani, hogy nagyon jó választás a szerzőtől. Többször megjelenik a kötetben a diktatúra különböző köntösökbe bújtatva. Az első novellában katonai egyenruhában mutatkozik be, ahol az apa feladata megnyírni az szovjet katonákat, de felveszi a tanári szigor alakját is (Bártfainé a Kramcsekből vagy G-né A jel című elbeszélésből), vagy Manuel kerek kalapját, aki a Manuel színháza elbeszélésben emberekre vadászik; és Pele, a pszichológiatanár is kiváló diktátor lehetne a Mögöttes jelenlétből, ahogy A vendégség szintén tanári hivatású Rezső bácsija is. A kötet egyik legnagyobb érdeme az, hogy az emberi viszonyok szintjén mutatja be árnyaltan és sokszínűen a hatalommal való visszaélés problematikáját, az alárendeltség kiszolgáltatottságát. Ez olyan direkt formát is ölthet, mint a Manuel színházában, ahol egy szürreális játékban az életükért futnak az emberek, vagy az Apám az oroszokat nyírta novellában, ahol géppisztolyok csöve vigyázza a fodrász munkáját. Máskor enyhébben, nem ennyire „életbevágóan” jelenik meg, azt viszont jól megmutatja, hogy az élet minden területét áthatja („…ott zsarnokság van…”). A legfinomabb megjelenítése ennek talán A jel című elbeszélésben található, ahol G-né, az osztályfőnök terrorizálja az engedetlenkedő P. Andit, sőt „felszólította az osztályt, hogy aki tud valamit, jelentkezzen, álljon fel bátran, és mondja el, ha van valami sérelme.” Szinte kötelező jelleggel állítják pellengérre a szerencsétlen lányt saját osztálytársai, akik a szünetben azután mégis a gyenge és ártatlan Tomit verik meg. Hasonlóan ehhez, A vendégségben Rezső bácsi haragja sem elkényeztetett fiát sújtja, hanem Tomit, aki megint nem vétkes semmiben. A diktatórikus magatartás ráadásul fertőző is, hiszen nem csak Bártfainé nevezi „Kukának” az egyébként jóravaló Kramcseket, nem csak G.-né szórja gyanúsításait P. Andira, de ezeket azután az osztály is átveszi, így a „hivatalosan meghatározott” ellenségkép az alárendeltek szemében is ellenséggé válik.
Tomi története ugyanakkor egy fiatal nevelődésének a bemutatása is. A jó érzékkel megválasztott cím – nem Az úszólecke című novella cím-pozícióba emelése, hiszen a kötet elejéről hiányzik a határozott névelő – is erre utal. Egyrészt felmerülhet az olvasóban a „megúszás” jelentés, de ugyanúgy a „leckéztetés” is, azaz elég széles lehetőségeket nyit az értelmezésre ez az egyszerű összetett szó. Ha Tomi szocializációs folyamatát nézzük, akkor viszont a „lecke” azokra a tapasztalatokra utal, amelyeket begyűjtve a kötet főszereplője felnőtté válik. Ezek a tapasztalatok általában nem pozitívak – az apja visszautasító viselkedése vele szemben, annak lehetősége, hogy anyja szeretőt tart, a halállal való találkozás, vagy a bűnbe sodródás –, mind olyanok, amelyek az ártatlan gyerekkor és a biztos családi háttér felől a kiszámíthatatlan, ellenszenves és groteszk világ felé mutatnak. Valahogy fenn maradni és nem elmerülni ezeknek a tapasztalatoknak a keserűségében, ez az úszólecke. A főszereplő ráadásul leginkább külső szemlélője vagy elszenvedője az életében történő eseményeknek, nem egy hős típus, az őt ért sérelmeket nem torolja meg, nem kér bizonytalan helyzetekben konkrét nyilatkozatot a tőle legközelebb állóktól sem, és a Társak novella végén megjelenő kerítést is – ami szimbolikusan gyerekkora és felnőttkora, vagy az ártatlanság és a bűn között húzódik – csak alkohol és rábeszélés hatására ugorja át.
Tomi nevelődésében a legjelentősebb tapasztalat az, hogy szülei meghalnak. Ez az egyik legfontosabb sarokpontja az Úszóleckének, hiszen ha Tomival az olvasó nem is tud azonosulni bizonyos helyzetekben, ha nem is fordulunk felé empatikusan néhány novellában, az biztos, hogy mégis saját sorsunkat mutatja, legalábbis abban, hogy az ember – mint időben létező – előbb-utóbb elveszti szüleit. Ezt a leckét nem lehet megúszni! Erről a nagyon kemény tapasztalatról is szól a kötet, ráadásul kendőzetlen realizmussal. Egyáltalán nem kegyeleti oldalról közelíti meg a témát Pánics Ferenc, inkább Tomi gondolatait láthatjuk egy olyan drasztikus testleírással, ami lehetetlenné teszi, hogy az olvasóban a gyász emelkedettsége kialakuljon. Mind a Búcsú, ami az anya halálát írja le, mind az Öltöztetés, amiben T. apja holttestét mosdatja meg és öltözteti át, súlyos, nehéz szöveg, terhet rak az olvasóra.
Az Úszólecke szövegei általában erős nyelvű alkotások. Pánics Ferenc írásaira jellemző, hogy lassan szövi a történetet, néha el-elkalandozva olyan részletek felé, amelyek nem viszik előbbre a cselekményt. Ilyen epizód például – csak kiragadva kettőt a kötetből – az Apám az oroszokat nyírta novellából Erdei Vera megjelenítése, vagy A verseny című elbeszélésben Joka íjkészítési kísérlete. Az olvasót kizökkentik ezek az apró részletek, mégis rájöhet, hogy Erdei Vera, az apa korábbi szerelmének szerepeltetése még inkább felhívja a figyelmet arra, mennyire különleges helyzetbe került az apa azzal, hogy a szovjet katonákat kell három napon keresztül nyírnia; Jokát pedig egyáltalán nem kemény bandavezérként mutatja be a félbehagyott íjkészítési jelenet, de esendő, a vereséget nehezen tűrő fiúként. Állandó figyelmet, értelmezési fegyelmezettséget kívánnak meg ezek a részletek.
Természetesen az Úszólecke cím is megköveteli, hogy a víz-motívumot többször jó érzékkel használja fel Pánics Ferenc kötete. A mélység, a veszély ugyanolyan fontos jelentéstartalmak a vízzel kapcsolatban, mint az idő vagy a tisztaság. Tomi Az úszóleckében nem akarja ott hagyni a biztonságos meleg vizes medencét (anyai szimbólum) a hideg vizes, úszós medencéért (apai szimbólum), később pedig szembesül a víz pusztító erejével is, amikor A versenyben Wagner eltűnik a tó hullámai között (A verseny zárlata egyébként az egész kötet egyik legkiválóbb részlete!). A vendégség Rajmundját víz fröcsköli le, emiatt lesz Rezső bácsi goromba Tomival, és vízzel mossa le apja holttestét T. a kötetzáró novellában. Rendkívül kreatívan használja tehát ezt a motívumot Pánics Ferenc.
Az Úszólecke erős, súlyos olvasmány. Talán a Manuel színháza kivételével, amely inkább egy szürreális álomra hasonlít – így némileg kilóg a többi novella közül –, minőségben egységesen magas színvonalú, ütős kortárs szövegegyüttes, mely olyan élettapasztalatokról szól, amelyeket senki sem úszhat meg.
