Smid Róbert
Kö(s)z(, )költészet
– komolyan nem vágyunk másra,
mint egy piros sportladára?
Pál Dániel Levente: Álmaink piros sportladája / Az Úr nyolcadik kerülete
Hogy PDL ügyvezető költőként él a 21. században, az nem hiábavaló – ha utalhatok az előző verseskötetek címére. Annál is inkább kiküszöbölhetetlennek tetszik az életműre való visszatekintés, mert szerzőnk gyakorlatilag nem tesz mást, mint klasszicizálódik az első versgyűjteményétől kezdve: az írást folyamatosan rángatja le a földre, és ezzel párhuzamosan kifelé a szövegvilágból. Azazhogy számára az alkotás folyamatát meghatározó körülmények – legyenek azok a legszorosabban a munkához tartozók, a számítógéptől a beszélgetésekből nyert ihletig, vagy a tágabb alkotói környezet, Budapest nyolcadik kerületének lakói és történései – magukat szüntelenül írásbeli feldolgozásra kínálják. Az Álmaink piros sportladája leginkább az előbbire, míg Az Úr nyolcadik kerülete az utóbbira fókuszál. A két kötet közötti kapcsolatok azonban nem csak a koncepciót és a tematikát tekintve azonosíthatók, néha egészen konkrétan az egyes darabjaikban is átfedések mutatkoznak: egy-egy szituáció költemény és novella formájában is jelen van (a 9-es buszon utazás, a limonádéstand, de még a piros sportlada is).
Az Álmaink piros sportladája már címével (és tépőzáras autómodelljével) felhívja a figyelmet a költői munka távlataira, amennyiben az nem hasonlítható máshoz, mint száguldáshoz egy ilyen furcsán hibrid, avíttasan böszme, gyermekkori álmainkból örökölt, és ezért mégiscsak szerethető járműben. Ugyanakkor a nyitó- és záróversek egyértelműen jelzik, hogy azért némi sufnituningot kapott a költészet a Lada-éra óta. Nagy László legismertebb versének újra- és átírása a digitális korba erős felütés, és tulajdonképpen nem forradalmasítása, mint inkább helyzetleírása a megváltozott alkotói gyakorlatoknak és mediális feltételeknek. Az egész kötet állásfoglalása előrevetítődik benne, amennyiben ma már nem az érzések vagy az erények megírás általi közvetítése válik a szépírói hivatás legfőbb céljává és feltételévé, hanem egyáltalában a hivatás fennmaradásáért születnek versek a jelen keretei között az optikai kábeleknek és tiszteletdíjaknak ugyanannyira kiszolgáltatott szakmává vált költészeti diskurzusban. A kérdés, hogy „S ki viszi át a tartalmat mentve / az adatbázist az emlékezetbe?” egyben pontos diagnózis is: az örök jelenben létező és bármikor lehívható adatbázisként a poézis maga is bármikor, bárkinek és bármilyen alkalomra előállíthatóvá válik, ennélfogva pedig adott a fenyegetés, hogy sosem válhat már semelyik vers a hagyomány részévé. Ami írható, az alkalmi vers. Az erre válaszoló kötetzárás, hogy ennek ellenére Miért ne írjak verset? váratlan módon nem kiállás az irodalom mellett, hiszen a benne felsorolt érvek mind annak alátámasztására irányulnak, miért nem szükséges rehabilitálni a költészet feltételezett eredeti státuszát. Megnyugtató választ a vers címében feltett kérdésre nem kapunk, mert a szerző vérkörei semmiben nem különböznek már az áramköröktől.
Ezért sem meglepő, hogy a költészet természetes közegévé a kocsma vált, komolyan vehetősége pedig nagyjából egy kő/papír/olló játék szintjét súrolhatja, mely utóbbinál a hordozó és a hordozott metonimikus felcserélése révén fejeződik ki, hogy a versek semmifajta döntő jelentőséggel nem bírnak a társadalmi interakciókban: „és abban maradtunk / ha végül papír és papír / nem dönti el vitánk” ([A Szimplában ültünk…]). A kocsmaszcéna maga után vonja ugyanakkor saját kulturális regiszterének költői formáit is, így a Tankcsapda („s a szerelem / különös állat”) vagy a Quimby („ahogy millió tejfoggal / harapja lábad”) együttesek dalszövegeire történő allúziók rendre beszivárognak a versszületés szituációját színre vivő költeményekbe. Az alkalmi vers megnevezés egyrészt ekképpen érthető a kötet kontextusában, vagyis a szöveg nem szól másról, mint ihletének körülményeiről.
Másrészt az alkalmi vers klasszikus jelentésében is szerepet kap az Álmaink piros sportladája számos darabjában. Részben szereplíraként artikulálódnak ezek a költemények, akár meghatóan, mint egy nagypapa levele a frontról, akár nevetségesen, mint a Házmesternéni esti imája. Utóbbiban a Pósa Lajos által írt esti imádságot fordítja ki a szöveg rendszerkritikai éllel, amelyben ezáltal megvallásra kerül, hogy elmondója már azért nem súgja be a templomba járókat, mert fél, hogy valaki őt is beköpi a tevékenysége miatt. Az alantasság úgy a cselekvés, mint az ilyen típusú művekhez kapcsolt esztétikai értékek gyér jelenlétét tekintve egyszerre tükröződik tehát.
Az alkalmi versek speciális fajtáját alkotják az olyan krónikás vagy balladisztikus darabok, amelyek vagy a megszólaló egy élethelyzetét foglalják keretbe, vagy pedig bulvárhírek által ihletett művek, mint a Kim Dzsong Un és Hjon Szong Vol. A kötet egyik csúcspontját jelentő vers groteszk módon eleveníti fel az észak-koreai diktátor kalandját egy színésznővel, és mutatja be a szerelem diktatórikus viszonyok közötti megvalósulásának lehetőségét is. Azzal, hogy az élőszóbeliségre rájátszó hangnemmel előtérbe kerül a történetet elregélő alakja, sajátosan anakronisztikus viszony képződik a jelenkori népköztársaságnak az ’50-es években megrekedt állapota („titkos találkáik árnyas parkját sóval hintette be, / s helyére sötét betonból büszke felvonulási teret építtetett.”) mint elbeszélt múlt és a balladákhoz köthető XIX. századi hangnem között, mely utóbbi pedig az elbeszélésmód múltja. A vers ugyanakkor az így előhívott tragikomikus hangulat mellett markáns allúzióval szolgál Szabó Lőrincnek a javában a ’30-as években írt keleti verseire, nemcsak a témaválasztás, hanem az epikus forma építőelemei miatt is, mint amilyenek a birodalom figurája, a lázadás stb.
Az effajta szituatív líra azonban nem mindig jelent telitalálatot, legfőképpen azért nem, mert a túlhajtott képek és irritáló kínrímhalmozások többször agyonnyomják a szövegeket. Ez különösen szembetűnő az Egy fiatal tudós ars poeticájában, ahol a középszerű szövegből inkább az olyan jó megoldások lógnak ki, mint a zárlatban hirtelen előbukó apa–fiú-viszony, vagy a tekintet kölcsönösségére épülő pozicionálása a társaságon kívüli leskelődőnek: „bámultam hat lépés távolságból […] ki bámul bentről kifelé, s lát engem bekeretezve / egy hétköznap este pókhálós pinceablakában.” A keret és a néző viszonyának ezen inverziója azonban nem képes feledtetni a vers többi részét jellemző erőltetettséget és jópofáskodást, amelyet legalább az kompenzál részlegesen, hogy reflektáltan került beépítésre: „a folytatás – lehetne érdekes is, lapozz át, ha unod –”. A Michel Houellebecq regénycímére alludáló Egy sziget esendősége azonban már csak a kortárs líra kliséivel képes operálni, így nem több a költői képek hozzáadott érték nélküli raklapolásánál. Ellenpontként viszont ott van az A nyelvfilozófus halála, amely erős áthallásokkal bír Derek Walcott költészetére, amennyiben a költemény számba veszi a különféle líra(elmélet)i trendeket és teorémákat, amelyek hatottak megszületésére.
Az Álmaink piros sportladájában az eddigi kötetek megújuló témájaként van jelen a másik mint haza, mint ugyanazon nyelv variánsa – nem sokban különbözve Szálinger Balázs köztársaság-koncepciójától –, amelyet az Anyanyelvtan adjekciója is jelez: „és most egy sorral lejjebb / nem az indulat fújna föl / felé, ha te máshol választanád el / azt a szótagot, hogy magyar” [kiemelés tőlem – S. R.]. Talán ennek a nyelvi-kulturális örökségnek a nyelven kívüli velejárója, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy tervezve volt, hogy pontosan az a (jelenbeli) helyzet cáfol rá minden múltbéli tervre, amelyet a szöveg rögzíteni kíván: így revideálódik az előző kötet vezérelve a Hiába éltünk – tévedtem korábban című darabban, ahol hit, szerelem és költészet nem úgy jelennek meg, mint amelyekért érdemes lenne erőfeszítéseket tenni. Hasonlóképp, a sportlada sosem került megvásárlásra, hiába éltünk és hiába vágyakoztunk utána – de legalább megíródik a nosztalgiában, a múlt jövőképének kimerevítésében. Erős állítás a köteté ennek alapján: ha valamire még jó a költészet, az a lemondáshoz és a változás elfogadásához szükséges erő biztosítása, illetve azon belátás tudatosítása a költő számára, hogy a jelen nem a múlt jövőjeként létezik. A poézis mint kompenzáció teszi ezt a disszonanciát egyáltalán elviselhetővé. A reménytelenség hangneme még egyéb, nem várt helyről törik meg a diskurzusban. Például a Sírvers a lemondás és a búcsúzás helyett épp azok ellenkezőjéről tanúskodik, vagyis ha elmondója meghalna is, szavai jó részének mégiscsak volt jelentése és jelentősége, így nem elrettentő példaként állítja be magát az implicit szerző, hanem performatívuma pontosan arra irányul, hogy olvasói kövessék példáját; arról beszéljenek, amit sikerült megvalósítaniuk – ha máskor nem, hát epigrammájuk farigcsálásakor.
A megíráson keresztüli példamutatás, a megvalósulatlan álmok és beteljesítetlenül maradt vágyakkal szemközt a megélt élet rögzítésének irányelve kiterjed a szépíró környezetére is. Akárcsak Juhász Tibornak az Ez nem az a környék című debütálása, az Álmaink piros sportladájának Zóna ciklusa is lényegében lírai környékbejárásnak tekinthető. Ugyanakkor PDL-nél az említett ciklus egyben költészeti kompressziója is Az Úr nyolcadik kerületének: mondókája vélhetőleg egy dögkutat folklorizál ([Kisfiam, ne igyál ebből a vízből…]), az amerikai popkultúrából kölcsönzött limonádéárusítás pedig a kerületi gyerekek számára nem a plusz zsebpénzt vagy a puritán középosztály munkára nevelési technikáját jelenti, hanem alapvető gyermeki szükségletek kielégítésére irányul (Zónagyerekek). Mert míg nálunk boldogabb történelmi sorsú országokban az ún. hiperrealista-dokumentarista trend leginkább vaskos regényekben jelentkezik, amelyek a szerző afelett érzett melankóliáját artikulálják, hogy megnyomorította őt a jóléti társadalom (ld. a magyarul a második kötetnél járó Min Kamp hexalógiát Karl Ove Knausgårdtól), Közép-Európában a dokumentarizmus a nagy hagyományokkal bíró szociografikus próza nyomdokain a szegénység és a kilátástalanság irodalmi műfajává vált. Még egy ellenpont a nyugat-európai trenddel szemben, hogy itthon nem a nagyregények, hanem a magyar novellisztika gazdag hagyománya aknázódik ki a legkiszolgáltatottabb sorsok médiumaként. Az Úr nyolcadik kerületében így a szenvtelen elbeszélés által közvetített történetek rövidfilmszerű jelenetei rajzolják ki a zónát az olvasó számára, a narrátor pedig hol maga is részévé válik egy-egy párbeszéd idejére az eseményeknek (pl. „Szia, nincs egy kis apród?”), hol pedig értelmezés vagy érzelem nélkül figyeli meg a folyamatokat (pl. „Mikor volt itt utoljára teljes napfogyatkozás?”).
Az eredetileg a Facebookról indult egypercesek visszatérése a közösségi médiára élet és irodalom váratlan, ámde érthető kapcsolódási aspektusát hozta felszínre ugyanakkor: valós történetekként olvasva inkább elmarasztaló reakciókat váltottak ki a szövegek a kommentelőkből – „miért nem avatkozott közbe?”, „miért nem segített annak a lánynak?”, „miért nem látta el tanáccsal azt a szerencsétlent?” stb. Holott a narrátori szerep éppen arra irányulna, hogy a lehető legimmanensebb módon, nem mint szamaritánus kívülálló, hanem mint a kerület krónikása és a zóna része mutassa be a lakók számára adott mindennapi normalitást. Ezért a kötet elbeszélője az ítélkezések és érzelemnyilvánítások minimalizálásával biztosítja magának a természetes mozgást a novellák tárgyai között, és belátásai bár nem nélkülözik teljes mértékben az impressziókat, mindenesetre a sápítozások vagy a melodramatikus nagyjelenetezés elutasítása alapfeltétele annak, hogy az olvasóra ruházza át az (esztétikai, erkölcsi stb.) értékelő mozzanatokat. A kisműfaj használata e nagy vállalkozáshoz előnyös döntés, mert a szövegek a várost járva, napszakok és helyek kombinációjával alkotják meg részenként a nyolcadik kerület mikroklímáját és -ökonómiáját. Összetéveszthetetlenül budapesti keresztmetszetet kapunk, ám ellentétben például Karinthy humoreszkjeivel, nem a nagyváros tipikusan bohém helyzeteivel szembesít minket a novellagyűjtemény, és az éjszakai életnek sem a kávéház-, mint inkább a sikátor- és éjjelnappali-kultúrájával ismertet meg (pl. „Képzeld, felvettek rendőrnek!”, Állt még ott egy asszony is, az nem csinált semmit). Hasonlóképp, a csattanó sosem tűnik szándékoltnak az emberi egzisztenciák e részvétet keltő szintjén, hanem az olvasó maga kénytelen horkantani egyet az ajánlkozó kurtizánokkal és a tolakodó javasasszonyokkal való interakciókon, hogy feloldja az elbeszélés által végig kitartott feszültséget.
A szituáció abszurditását tehát nem fokozza a narráció, hanem az objektivitásra törekvésével igyekszik bemutatni a nyolcadik kerület sokszínűségét, egyúttal a multikulturalizmus és az identitás (etnikai, szexuális stb.) koncepcióit nem ideologikusan, hanem a lehető legföldhözragadtabban és életszerűn kezelve. Ennek megfelelően az egymás mellett élő diaszpóráknak az egymás közötti, illetve a kerületen kívüliekkel való konfrontációit olyan általános emberi aspektusokon keresztül mutatja be, mint a családi kapcsolatok, a babonák és a jövőképek, az álmok és a vágyak. Annyi csavart azonban szolgáltat ehhez a beállítódáshoz a kötet, hogy elbeszélője nem lecsúszott egzisztencia, hanem inkább azt sugározza, hogy az intellektus éppen ebbe a közegbe menekül: az alapvetően szeretettelen, szürke és érthetetlen pszeudo-kozmopolita Budapesttől a nem topográfiailag, hanem mentalitás szempontjából peremvidék nyolcadik kerületbe (a főváros közepén); zónám határai a ténylegesen sokszínű világom határai, mondhatnók. Mert az elbeszélő csak ott találja meg a törődés unortodox, de egyedül autentikusnak mutatott formáit (pl. „Szegénykém…”, „Imádkozom”), akárcsak a részvétet és megértést, amelyet a lakók tanúsítanak iránta. Mindenfajta antropológiai jegyzet ellenére (pl. A repteres trükk) Az Úr nyolcadik kerülete mégiscsak a megértés részlegességével, az idegenséghez, illetve az idegenségek vegyüléséhez való hozzáférhetetlenséggel szembesít minket. És legfőképp azzal, hogy a másik nem monolit egész, hanem mindig plurális: idegenségek vannak, cigány, kínai és vietnámi kommunák, amelyek egymással való kommunikációja legfeljebb a zóna szabályai mentén valósulhat meg. A kerületbe lépve bár lehetséges az integráció, az intimitás kódjai ettől továbbra is olvashatatlanok maradnak tehát, amire csak ráerősít a kötet mindenfajta interpretációt és kifejtést mellőző attitűdje: hogy miért pont 190 forint kell a kéregetőnek, vagy miért a kínai boltban kapható rajzszög, és a vietnami üzletben miért nincs – ezekre a mindennapos rejtélyekre sosem szolgál magyarázattal.
Ezért is tűnik feleslegesnek megbontani ezt az alapkoncepciót azzal, hogy az elbeszélő emlékeiről vagy éppen a kerület iránti érzéseiről kapunk beszámolókat bizonyos apologetikus részeknél (pl. Harcosok klubjai, Ennyi IQ természetes lelőhelye). Hovatovább, ezek a betoldások megtörik a zóna hétköznapjainak atmoszféráját, amelyet a prostituáltak orális szexre ajánlkozása, a legkülönbözőbb indokokkal történő koldulások és a buszon vagy a boltban elcsípett beszélgetések monoton ismétlődése alakít ki. Ha a kötet elhatárolja is a zónát a várostól, ennélfogva pedig misztikus, saját szabályokkal és nem kevés falusias hangulattal rendelkező térré változtatja azt, a romantizálás legkisebb nyomát sem mutatja az így életre hívott bensőségesség. A lezártság szülte közvetlenség inkább átok lesz, hiszen a többség illetékesnek érzi magát mindegyik ügyben, amely szűkebb pátriájában történik, nem beszélve arról, hogy mindenki mindenki más után koslat, hogy aki végigmegy az utcán, azt bármikor leszólíthatják: a kellemetlen feszengéssel és a mindig potenciális veszéllyel azonban együtt jár valami furcsa szolidaritás is. Mert ha egyperceseknek tekintjük a szövegeket, amelyek abszurditása mindazonáltal csak a zónán kívüliek oldalán csapódik le, úgy pontosan abban rejlene Az Úr nyolcadik kerületének teljesítménye, hogy az egyszer-egyszer a 9-es vagy 99-es buszokon utazó, a Kálvária téren vagy az Orczy-parknál járó olvasót a lehető legkevesebb szépelgéssel kényszeríti arra, hogy felemelje a fejét a könyvből, és észrevegye a körülötte is végbemenő eseményeket. Ha az amolyan tizenkettedik kerületi burzsoá cinikusoknak, mint én, egy idő után bosszantó és negédes is az emberekbe vetett ilyen mértékű hit, vagyis hogy maga a kötet az egyik cigánylánynak a párjához intézett megszólalását visszhangozza egyre-másra („Hányszor mondjam még, ne félj az emberektől!”); azt azonban nem tudnám bizton állítani, hogy ne lenne erre mégiscsak szükségünk.
Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.
