Vass Edit
Világunk takargatnivaló darabja
Antal Balázs: Le
Antal Balázs Le című novelláskötete minden szempontból jókor jelent meg, és ennek tükrében elhanyagolható az a tény, hogy tizennégy év telt el az Öreg kiadása óta. Az író ugyanis egy olyan válogatást adott az olvasói kezébe, aminek aktualitásához nem fér kétség, s mindezt egy kamera objektívének objektivitásával teszi. Jelen esetben a mechanizmus most fordított, mint a fényképezés vagy a film esetében: ugyanis Antal Balázs ebben az esetben a fókuszpont lenne, a lencse vagy lencserendszer pedig egy-egy nézőpontkarakter, akinek a szemszögéből végigkísérhetjük a novellák cselekményét. A fókuszpont és a lencsék közötti távolság hol több, hol kevesebb, ezzel a szerző alkotásról alkotásra másképpen játszik.
A kötetben szereplő novellák között ez az első feltűnő hasonlóság: minden esetben a főszereplő lencséjén keresztül láttatja az író az eseményeket, akiknek belső monológjait, vívódásait is megismerhetjük. Ez alól kivételt képeznek Az ember, a telep, a szomorúság, illetve a Pusztai vázlat című alkotások, amelyek inkább szépirodalmi igénnyel megfogalmazott szociografikus írások, és a novellák helyszínének, mi több légkörének minél szemléletesebb megrajzolásához járulnak hozzá. Bár pontos helyszínmegjelölés egyik novellában sincs, azt hiszem, mindannyiunk számára ismerősek lehetnek azok a települések, ahol a valamikori paraszti életformát felváltotta a mesterségesen életre keltett bánya-/iparvárosok nyüzsgése, ám a bányák/gyárak bezárása után munkalehetőség híján a mindennapi élet ellehetetlenült, és lassan minden az enyészeté lett. Ha sorra vesszük a nézőpontkaraktereket, akkor azok társadalmi helyzete nagyon is pontosan illusztrálja az amortizálódó települések világát, valamint az ott megjelenő választási lehetőségeket. „Közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá hazudni nem lehet. Jobbá tenni viszont csakis a társadalmi önismeret alapján lehetséges" – írta Galgóczi Erzsébet az 1960-as években. Antal Balázs pedig semmit nem idealizál: itt a kőfejtők életveszélyesek, a rég használt bányák irodaépületeiben minden rohad és rozsdásodik, az elhagyatott épületek omladoznak, egyedül a kocsmaajtó megértő és barátságos. Erre a valós világra építi Antal Balázs a fikciót, és néha az olvasó zavarba jön, hogy vajon melyik a hangsúlyosabb: a helyszín, vagy a gyakran hátborzongató történet, amely a szereplők helyzetének kilátástalanságából fakad. Ugyanúgy, ahogy az elhagyatott iskolaépület sem bizakodhat abban, hogy valaha felújítanák, vagy újra gyerekek nevetésétől legyen hangos, a figurák is beleragadnak ebbe az állapotba: „a leghalványabb reménye se lehetett rá, hogy valaha is jobb helyre juthat ennél, vagy akár csak arra, hogy ezt valamivel is jobbá tehetné.” (A szelídítés)
A sorsfordító történetek hátterében Antal Balázs olyan társadalmi problémákat is elbújtat, vagy néha csak látszólag mellékesen kapcsol a novella cselekményéhez, amelyek nagyon is aktuálisak, mégis viszonylag kevés irodalmi alkotásban jelennek meg. Ilyen például, amikor a családtagok szinte csak temetés alkalmával találkoznak, ahogy a Sóvárgásban. Jelen esetben nemcsak arról van szó, hogy milyen távolságokra vannak egymástól a rokonok, hanem a figyelem, a törődés hiányáról is. Persze emellett Antal Balázs megszólaltat más szólamot is ugyanazon novellában egy másik szereplőtől, ezzel mintha kiegyenlíteni akarná az egyébként elszomorító tényt: a tanyavilágban idős emberek maradnak magukra, akiknek mindennel egyedül kell megbirkózniuk. Az író szociális érzékenységéről ad tanúbizonyságot szinte mindegyik novella esetében: a makrokörnyezet szétesése párhuzamos a mikrokörnyezet, a család felbomlásával (Gondoskodás, Engedni mindig, A jók mennek el), munkanélküliség, illetve félelem a munkanélküliség lehetőségétől (A kőfejtőben, Bányavidék), embertelen munkakörülmények (Hosszú napok, A szelídítés), a bűnözés, az illegális tevékenységek növekedése (Sóvárgás, A jók mennek el, Jót tenni mindig). Miután Antal Balázs végig egy szereplő lencséjén keresztül láttatja az eseményeket, ezzel meg is tartja a tisztes távolságot, nem ítélkezik. A kötet aktualitása tehát a fentiek tükrében jól látható, ám a könyvben szereplő alkotásokat nem csak emiatt érdemes alaposabban megvizsgálni.
Antal Balázs azon túl, hogy időszerű társadalmi problémákat ábrázol a novellákban, betartja a műfaj klasszikus követelményeit, a kötetben szereplő alkotások mesterien komponált, jó ritmusú írások. Több motívumra is felfigyelhetünk, amely rendre visszatér, ezáltal az író még szorosabbra fonja a kapcsolatot az egyébként egymástól független szövegek között. Az egyik a halál motívuma – annak aktusa, illetve ténye. Az elmúlás Antal Balázs novelláiban nemcsak szereplőket választhat el, vagy épp ellenkezőleg, hozhat össze, hanem példázatként is szolgálhat, esetleg a történet végkimenetelévé válik. A kötetből több szempontból is kiemelkedik A szelídítés, ahol a halál mint esemény a novella cselekményének kiindulópontja, nem vég, hanem kezdet. Ebben az írásban a kezelhetetlenségéről híres Vad Mundi találkozik valamikori favágótársának özvegyével, és a két, egymástól mérföldekre álló világot a jóérzés, a figyelem összehangolja. Antal Balázs bölcs tapintattal közelíti meg itt a gyászt, az egész novella végtelenül emberi, ami azt sugallja, hogy az alapvető értékek és normák, az egymás iránt tanúsított figyelem még az ilyen kilátástalanságából is fel tudja emelni az embert egy másik, tartalmasabb és értékesebb életminőségbe.
A másik motívum, ami a Le című kötet novelláit jellemzi: a titok. A kötetben található alkotások szereplőinek sorsát szinte kivétel nélkül behálózza egy-egy rejtély, vagy egy olyan múltbéli esemény, amely már-már szenvedéllyé vagy rögeszmévé vált, amit a főhős természetesen leplez a külvilág előtt, vagy akár le is tagad. A titok kezdő- és végpontként is megjelenhet, mint például a Jót tenni mindig című írás esetén, ahol a főszereplő inkább hazudik, elferdíti a valóságot, csak hogy titokban tarthassa, mi történt Ibolyával. A bánya, a kőfejtő, a ködös tájak eleve alkalmas teret nyújtanak ahhoz, hogy sötét titkok őrzői lehessenek. Ennek egyik nagyon szemléletes példája a Bányavidék című borús, sejtelmes novella, ahol a szénelemző labor munkatársa egy múltbéli esemény érintettje volt gyerekként, felnőttként pedig a rabjává vált, képtelen elengedni. A korrodálódó láncok, lakatok, a megvetemedett zárak, a bedeszkázott ablakok, a sötét folyosók megjelenése a szövegben csak még inkább felerősíti a hangulati hatást. Nagyon érdekes ez a paradoxon a kötet novelláiban: az alkotásokban rendre visszatér valaminek az elrejtése, bedeszkázása, mint cselekvés, miközben a külvilág számára elzárt dolog egyszerre fogva is tartja a szereplőket.
Antal Balázs a titkok jelentőségét tovább fokozza a ki nem mondott szavakkal, az elhallgatott információkkal. Ezzel pedig egy különös játék veszi kezdetét az író és az olvasó között: a szerző megad támpontokat, de nem fejti fel teljesen az egészet – ahogy a könyv többi novellája esetében is felfigyelhetünk erre. Ezáltal lehetőséget ad a befogadónak a különféle találgatásokra, szabad teret enged számára, mintha szándékosan az lenne a célja, hogy az olvasó gondolatban maga is „hozzáírjon” a történethez, kiegészítse azt. A kifejtettség és a hiátus hullámzása dinamikussá teszi az alkotásokat. Hasonló módon, mint A jók mennek el című novella esetében, ahol egy szomszédtól ismerjük meg Csabi és családja történetét. Itt a történetmesélés maga olyan aktussá válik, amelynek során a meglévő, ám mégiscsak foghíjas információk alapján próbálja az elbeszélő rekonstruálni az eseményeket. A szomszéd pozíciójából nincs benne abban a történetben, amelyről beszél, kívülálló, részinformációk birtokosa, aki a hézagokat próbálja a maga módján kitölteni.
A kötet szövegeinek további érdekessége múlt és jelen idősíkjainak mozgása-mozgatása, ahogy a Bányavidék című novellában, amelyben a lezáratlan múlt bénítóan hat, nemcsak a jelenre, hanem determinálja a jövőt is a szereplők számára. A nézőpontkaraktert egyszerre látjuk kisfiúként és felnőttként jelen időben, illetve ha pontosan akarok fogalmazni: be van zárva a saját múlt idejébe. Ezt nagyon jól példázza a temetői jelenet, ahol a haldokló és a halott Krisztus egyszerre, egy képben jelenik meg: „Mária üres tekintettel néz a felsőtestével ölében heverő, élettelenre sebzett Jézusra. A fején végiggördülő víz az állon cseppé fut össze, elformátlanodik, majd a szemekre hull. Az arcáról hamar lefut, hogy a két alak hasa közötti apró mélyedésben megálljon, a cseppek aprókat csobbanva érkeznek egymás után a kicsi üregbe. A másik Krisztus a fekete kereszten feszül a sírkő frontján. Arca fájdalomra torzul, szeme nem a sírra, inkább elfelé fordul onnan.” Múlt és jelen egybemosódása a kötet más darabjaira is érvényes, ennek legékesebb példája az Otthagyni a fogát, ahol a címben megjelenő frazéma kétértelműségét használja fel az író a novella groteszk csattanójához. Az alkotás elején még váltakozik múlt és jelen, miközben egyenesen előre haladunk a cselekményben, majd jóformán szó szerint megismétli az adott szövegrészt, egyszer úgy, hogy Kozák, később pedig úgy, hogy Anti a főhőse, ezzel a két idősíkot összekapcsolja a szöveg szintjén.
Akira Kurosawa utolsó filmjeinek egyike, a Dodesukaden talán azért juthatott eszembe Antal Balázs kötetéről, mert abban a japán rendező szakított a hagyományos történetmeséléssel, inkább a karakterekre és a párbeszédekre helyezte a hangsúlyt a rövidebb epizódokból álló alkotásban. A könyvben ugyan nem egy nyomortelepen járunk, és a Le novelláinak szereplői talán nem szorultak annyira a társadalom perifériájára, de a szereplők kilátástalan helyzetének ellenére ugyanazokat az emberi értékeket hirdeti mindkét mű. Nagy Dénes 2013-as Másik Magyarország című dokumentumfilmje jóval közelebb áll ahhoz a világhoz, amit Antal Balázs leír, ám a novellákban több van egyszerű korrajznál vagy valóságábrázolásnál, hiszen különböző konfliktushelyzeteket ábrázol, morális kérdéseket feszeget egy a mesterségéhez nagyon értő írástudó felelősségvállalásával.
Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.
