Lapis József
Áll a bál
Garaczi László: Plazmabál
Garaczi Lászlónak kétségkívül van humora. Mégpedig egy sajátos nonsense of humor. Ez a kifejezés éppenséggel nem arra utal, hogy a humor iránti érzéketlenségből fakadna a komikus hatás, hanem arra, hogy e hatás legfőbb generálója az ész és értelem szerkezeteinek váratlan kizökkentése, illetőleg a hagyományos érzékletek megkavarása.
Az a fajta költészeti hagyomány, amelyhez Garaczi (az 1986-os A terület visszafoglalása a madaraktól című könyv után 30 évvel kiadott!) második verseskötete, a Plazmabál csatlakozik, éppenséggel e „nonszensz”, a megszokott értelem útjait megkerülő-átugró (nyelvi) világáról ismerszik meg. A magyar nyelvű kortárs irodalomban többek között olyan rokonai vannak, mint Havasi Attila, Keresztesi József vagy Magyar László András, a „light verse” (nem a legprecízebb fordításban „könnyed költészet”) hagyományát, a bökverset és a limerick-lírát kiválóan átsajátító Kovács András Ferenc, vagy a Lewis Carroll-fordításai révén is ide sorolható Varró Dániel. A 20. századi költészetünkből pedig valóban elegendő lehet ezúttal csak Kosztolányi Dezső „csacsi rímeire” („Atlasz: / hanyatlasz!”) vagy Weöres Sándor játékaira utalnunk. Érdemes azonban megemlíteni a gyereklíra hangzósságra, összecsengésekre-kongásokra, többé vagy kevésbé groteszk nyelvi képződményeire és igazi játékosságra építő vonulatát is, hiszen a Plazmabál harmadik, Vadmatek ciklusa tulajdonképpen a gyerekvers-minőséget is eléri. A Kakidal például jellegében egyszerre játszik rá a weöresi Majomországra, valamint parodizálja (s így egyben folytatja) a felforgató, tabudöntögető gyerekvers-hagyományt is: „Kakiország kakihegyén kakilábon kakastély, / kakibányász kakit bányász, kakicsillén barnaszén, / kakitánc, kakitánc, kakicsillén barnaszén, / kakidal, kakidal, bilibe a kakival.” A Vadmatek ugyanakkor az „állatos” gyerekversek kedvelt csoportjába illeszkedik meglehetősen sallangmentesen (Weöres tulajdonképpen folklorizálódott Kutya-tárát és Birka-iskoláját is emlékezetünkbe idézve): „Kinyitott a vadsuli, / egyszeregy a nagy buli. // Egyszeregy? Egyszeregy? / Nem megy, nem megy. // A kérdés túl kacifánt, / lamentál az elefánt. // Zavarban a svábbogár, / szótlanul álldogál.”
A Plazmabálban tehát feje tetejére áll a világ, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a szavak is tótágast állnak benne – a legjobb példa talán erre A 7-es busz balladája, amely a címszereplő jármű hirtelen, megmagyarázhatatlan kedélyváltozását verseli meg (lám, ismét az a bizonyos nonsense of humor!): „Hajnalban esett e különös eset: / a 7-es busz búskomorságba esett. / Buszhisztéria? Valamit szívére vett? / Női szeszély, életét megunta? / Útvonalat cserélne trolira, metróra? / Vagy csak bal kerékkel kelt?” S míg az idézett nyitó strófában a némiképp megbolydult világon csodálkozik el a versbéli beszélő, találgatva a történtek értelmét, az olvasónak, aki persze természete szerint gyanakvó is, az juthat eszébe, hogy a buszkomorság magyarázata talán épp a busz és bús szavak kísértő összeborulásában rejlik. De már érkezik is a második versszak, egyre inkább kábító összecsengéseivel: „Lágymányoson hűtőrácsát lógatta, / körtéren párás ablaka könnybe láb’, / jobb, ha nem is vallatja őt sofőrje, / a nyakigláb Porkoláb / Lajos.” Mennyi láb van itt, s mind a másé! A kissé megzakkant busz hatása gyorsan átsugárzik a belső és a külső világra egyaránt: „a rakparton ríttak kopasz fák, / hasában az utasok lelombozódtak”. Látjuk, hogy milyen finoman szállingóznak egymásba az ingó hangok és az ingatag jelentések: az r-ek vezérfonalán haladva az utasok is szép lassan fává változnak azáltal, hogy a gyökerében metaforikus, hétköznapi kifejezés – lelombozódik – a korábbi sor fáinak fényében-hangjában újra szó szerinti értelméhez tér vissza, s e nyelvi térben azonmód bús lesz mindenki, a busz, a fák, az utasok. S ezen túl a tömegközlekedési eszköz emberiesülése hasonló folyamatokat, átváltozásokat indít el: a növények sírni kezdenek, míg az emberek nem könnyet, hanem – a szóképben – szomorúan lombot hullatnak. S hogy ne maradjanak a műfaji keretek sem óvatlanul szabályosak, arról gondoskodik a búbánatot oldó, tragikumot elengedő zárlat. Izgalmas zsánervegyület A villa és a kés is, amely a tréfás, verses gyerekmeséket házasítja össze a balladás jelleggel, jóllehet ez nem tragédia, hanem (romantikus) komédia dalban elbeszélve.
A különféle kivégzési módokat kacéran elősoroló Alvarez magát a káoszt is igyekszik megeleveníteni, nem véletlenül épp ezt a szót fogja közre a zárósorban két, poétikailag sűrűre préselt kép: „szívodú, káosz, velőmagány”. Ismerősen borzongató, otthonosan idegen groteszkséget tálal elénk a Hasítás című vers, amelyben izgalmas össze nem illéssel kerül egymás mellé az állati-naturális („tekergeti puha nyakát a poszáta”, „[e]gy éhes állat ölni járt erre”) és a dologi-gépi („az irtáson szikrázó fémkobold”, „krómacél test”, „rég kiégett Honda Accord,”), és alkotnak olyan teret, amelyben igazán egyik sem ragaszkodik a határaihoz („kihuny a reflektor, meghal a Hold”). Mindeközben: „a fakéregben hajtű rezeg”. A nonszensz jellegű költészet egyik legfontosabb tapasztalata lehet az, hogy a radikális és különös nyelvi formák föllazítják a dolgok, lények, jelenségek határait, mintha csak egymásra rétegződnének, vagy egymásba hatolnának. Ennek a jelenségnek is metaforája a kötetcímadó versben szereplő „plazma”, az anyag negyedikutas állapota, mely sem nem szilárd, sem nem illékony, sem nem folyékony, de az összesűrűsödő időben mindegyikből hordoz valamit („Laza plazmától duzzad a test, / a kontúrokat többé ne keresd”). (Magát a Plazmabál című szöveget egyébként leginkább egy kilencvenes évekbeli alter-rock zenekar frontemberének torkában tudom elképzelni, amint gyorsuló tempóban és növekvő hangerővel üvölti bele valamelyik nyáréjszakába.)
Több költeményről érdemes volna még részletesebben szólni, mint például a Babits Mihály Mozgófényképével (akár iskolai összehasonlító értelmezések során is) összevethető Forgatásról („most jön a sortűz, sok drága seb lesz, / és szájzárba szédül a főhős: / szakrális szerep-e belesírni a hűs, / aranyos szélbe?”), a városlíra hagyományait folytató Kispestről („Pocsolyában levélmorzsa, / mint egy kereszt, mint egy heg, / mintha minden arról szólna, / hogy ne szeresd Kispestet.”), vagy az egyszerre parodisztikus és mégis komoly-szép haikuciklusokról („macskaléptekkel / jár, s őrködik fölötted / a vas és az érc.”). A Plazmabál mintha lírai viszontválasz lenne arra a fordulatra, amely a legutóbbi kisregénye, a Wünsch híd esetében volt megfigyelhető, e prózai mű ugyanis kevéssé él a lemur-ciklus korábbi darabjaira jellemző humorral és iróniával (nyelvezete ugyanakkor elmozdul időnként a lírai felé). A most recenzeált verseskönyvet olvasva arra gondolhatunk, hogy Garaczi László a melankolikusabbra hangolt próza után ezúttal a költészeti formában mutatta meg mindazt, amit a játékról, a nyelvi csűrésről-csavarásról és a szánk sarkát bontó nevetésről tud.
Garaczi László: Plazmabál, Magvető Kiadó, 2016.
Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.
