Kolozsi Orsolya
Az apokalipszis táncosai
Kiss Judit Ágnes: A halál milongát táncol
Bár nem ez az első regénye, Kiss Judit Ágnes elsősorban költőként ismert a kortárs irodalomban. Az idei Ünnepi Könyvhétre az Európa Kiadónál megjelent könyvének címe is egy korábbi verséből származik. A címben szereplő milonga kifejezés (argentín népzene, tánc vagy táncos est elnevezése) már eleve Latin-Amerikával kapcsolatos asszociációkat ébreszt az olvasóban, és nem is kell csalódnia, hiszen a regény cselekményének helyszíne Argentína, közelebbről a tangó és a milonga születésének „bölcsője”, Buenos Aires. A városon belül pedig kétségtelenül a legfontosabb helyszín a Tango Neon nevű bár, melynek törzsvendégei alkotják a szöveg szereplőgárdáját. Ez a kis tér az első laptól az utolsóig nagyon fontos helyszín, sőt, nem csak helyszín, hanem szervezőelv is, hiszen az egymástól távoli életutakat köti össze, alapot teremtve a különböző korú, temperamentumú, világlátású hősök egymás mellé állításához, sorsaiknak keresztezéséhez: „A Tango Neon nem volt patinás hely, egyszerűen csak jó hely volt, talán a legjobb a városban. Alig néhány éve nyitott, szedett-vedett, félig-meddig felújított, öreg bútorokkal, asztalnak használt varrógépekkel, kopott szövetű fotelokkal rendezték be, színesre festették a falait, udvarán apró kerthelyiség, jobb oldalán meredek lépcsőjű, szűk galéria, kirakata fölött ormótlan neonreklám.” Ennek a térnek rendkívül fontos szerepe van, hiszen egyrészt a nyitottság szimbóluma, teret enged a fesztiválnak és sokféle embert befogad, igazi multikulturális közeg, ugyanakkor zárt is, otthont, valamiféle gyökeret ad törzsvendégeinek, és a befejezésben fizikai oltalmat, menedéket is jelent majd.
A hely tulajdonosa, a homoszexuális Pancho, aki ún. taxitáncosokat (selyemfiúkat) futtat, örökbe fogadott fia, a Tango Neon vadállati szexualitást árasztó csaposa, Negro, a megöregedni képtelen, 132 éves Lucia Perez, a szerelmes szépfiú Segadrito, az Amerikából voltaképpen meghalni érkező szőke szépség, Grace egyenrangú szereplői a könyvnek. Ugyanúgy, ahogyan Gregorio, a tagbaszakadt, titokzatos fotós, a tenyerén lángot hordozó kisfiú, Cilindro, Laura Marin a tangó nagyasszonya, a születés és a halál nagy ismerője, a Kék Kagyló recepciósa, Lorena és a Tango Neon más vendégei. Hogy a fontosabb 10-12 hős közül nem emelkedik ki valódi főhős, azt a narrációs technika is elősegíti. A történet ugyanis váltott narrációs eljárással bontakozik ki, a hősök egymásnak adják át a szót, hol ez, hol az a szereplő az elbeszélő, és minden váltással nem csak az elbeszélői hang, hanem a nézőpont is változik.
A sok szálon futó, sokszereplős történet szálait nem csak a már említett helyszín köti össze, hanem az a tangófesztivál is, melynek megszervezésén a szereplők többsége fáradozik, s mely az előreutalások és jelek szerint nem mindennapi eseménynek ígérkezik. Az ünnep ugyanis furcsa előjelekkel indul, fenyegető csodák, furcsa lények lepik el a várost, angyalok és démonok láthatóak a képeken, különös halálesetek, eltűnések, Isten megjelenése készíti elő azt az apokalipszist, melybe a történet torkollik. A végítélet eljövetelekor kevesen maradnak, mindössze öt szereplő van jelen, akik bedeszkázzák magukat a bár falai közé és túlélik az alig túlélhetőt. A számos történetszál ellenére a regény szerkezete meglehetősen kiegyensúlyozott, nincsenek ellentmondások, elhagyott események, szereplők. Esetleg annyi fordul elő, hogy egy-egy történetszál jelentőségét veszíti, mint például Lucia Pérez története, aki ellenszegült a halálnak. Az erős kezdőmondat és a bevezetés (valamint a fülszöveg felvezetője) után azt hihetnénk, hogy neki valamivel fontosabb szerepet szánt a szerző, minthogy a halállal táncolja el végső tangóját.
A tánc szellemében fogant szöveg stílusosan nem fejezetekre, hanem tandákra (a tangó és a milonga estek alegysége, pár fordulónyi tánc egy tanda) oszlik, egészen pontosan öt tandából épül fel, melyek kisebb számozott részeket foglalnak magukba. A tánc nem csak ezért szerves része a kötetnek, hanem mert tematikusan is a tangó körül forognak az események, a felbukkanó szereplők szinte mindegyike kiváló tangótáncos, a tánc áthatja a szöveget, nyilvánvaló, hogy Kiss Judit Ágnes számára rendkívül fontos és jól ismert közeg. Nem csak cselekményszinten kitüntetett azonban a tangó szerepe, hanem azért is, mert végig az élet metaforájaként jelenik meg. Aki jól akar tangózni, annak éppen azokat a dolgokat kell ismernie (tisztelet, bizalom), melyek az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen elemei, akár táncolunk, akár nem. A történetszálak felvezetésében is fontos szerepet kap ez a páros tánc, hiszen minden emberi sorsot emberi kapcsolatokon keresztül mutat meg (ezeknek a kapcsolatoknak, kis epizódoknak a sokszor novellaszerű bemutatása egyébként a kötet egyik legerősebb, legizgalmasabb része). Eszerint egy emberi élet egy anya-gyerek kapcsolat, egy (vagy több) nő-férfi kapcsolat, baráti kapcsolatok, elhagyások, megcsalások, egymásra találások története. Páros kapcsolatokból felépülő szövet, a tánc törvényszerűségei az életben is működő törvényszerűségek. Mindezeken túl a halálba táncolás, a klasszikus, nagy hagyománnyal rendelkező haláltánc motívuma sem vonható ki az értelmezésből.
Latin-Amerika nemcsak a helyszín, a tangó Mekkája és a milonga miatt fontos a regényben, hanem mert az irodalmi tradícióban is erőteljesen és úgy tűnik, szándékoltan és tudatosan kötődik az ún. mágikus realizmushoz. Sokkal inkább köthető ehhez a dél-amerikai hagyományhoz, mint magyar irodalmi előzményekhez. A már említett többszörös perspektíva mellett rendkívül fontos közös jegy még a csodák megjelenése a hétköznapokban. A csoda, mely nem lóg ki a realitásból, hanem annak elismert része, megkérdőjelezhetetlen alkotóeleme. Annak a világnak a megteremtése, ahol a varázslat és a valóság közötti határvonal észrevétlenül tűnik el. A repülő tangótáncos, a 132 éves nő, a tenyerén tüzet hordó kisfiú mind-mind ezeknek a csodáknak a képviselői. A csak fényképeken látható arctalan lények, Isten hangjának hallhatóvá válása, az utcákat betöltő ismeretlen eredetű zene egyaránt a marquezi valóságfelfogást idézik. Ahogyan haladunk a végítélet, a regény zárlata felé, annál nagyobb hangsúlyt kapnak ezek a csodás elemek: „Laura Marín elmosolyodott, egy mozdulattal szorosan maga köré tekerte a szoknyáját, az alját a derekába gyűrte, és lassan előredőlt. (…) Lebegett. Láttuk a cipője talpát. Lassan körbevitorlázott a termen, a teste körülbelül mellmagasságban.” A csodák hétköznapinak tűnő jelenlétén túl A halál milongát táncol cselekménybonyolítása is emlékeztet a mágikus realizmus eljárásaira, fordulatos, izgalmas, nehezen letehető olvasmány. A kis terjedelemben felvillantott sorsok tablószerűen állnak össze nagy szerkezetté, minden hős egy külön kis világ, és szinte mindegyik izgalmas tud maradni az olvasó számára. Érdekes, szerethető figurák sorakoznak fel, kíváncsiságot és várakozást idézve elő azzal kapcsolatban, hogy mégis hova fut majd ki ez az egész. A regény második felében megváltozik a szöveg jellege, ott a külön sorsok bemutatásáról a végkifejlet előkészítésére kerül át a hangsúly. Ennek az apokaliptikus végnek a megjelenítése talán túl nagy falat, túl sok az előre felvetett kérdés, mely nyitva marad, nem világos a koncepció, miért is jön el a világvége, túlzsúfolttá válik a szöveg és ettől mintha meggyengülne a szerkezet, nem világos, merre tartunk, mintha egy jó ötlet kissé pontatlan kidolgozása valósulna meg.
Nagyon olvasmányos, szinte letehetetlen szöveg Kiss Judit Ágnes regénye, kissé rejtélyesre sikerült befejezéssel. A szerző kiváló mesélő, írói készségei nem tolakodnak elénk, szinte észrevétlenül teszik a dolgukat, szívesen gabalyodunk a meséjébe, varázsos történeteibe. Kiváló jellemrajzok, érdekes hősök, roppant emberismeret jellemzi ezt a terjedelmes regényt, egyedül a lezárás tűnik túlságosan nyitottnak, valamiféle hiányérzetet hagyva az olvasóban. De persze könnyen lehet az is, hogy éppen ez a cél.
Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.
