Kulin Borbála
A csalás nem ámítás
Kürti László: a csalásról
Új kötetéhez provokatív címet választott a szerző, olyannyira, hogy nehezen bogozza ki magát az olvasó a gyanakvásból. a csalásról cím persze felidézheti filozófiai olvasmányainkat is, a filozófiai irodalom puritán, tematikus címeit, ám aki olvasott már Kürti-lírát, biztos lehet benne, hogy ha a szövegeknek van is bölcseleti tétjük, egészen biztosan nem elméleti töprengések monológját hallgathatja ki, hanem tapasztalati igazság, eleven beszéd fogja arcon csapni.
A csalás szó szeretetviszonyok (mint egy kobold, a csalásról) és az irodalmi működés kapcsán (rézcsavar) merül fel a kötetben, így egyszerre tematikus és ars poeticára utaló jelölőnek is tekinthetjük. „a szavak fehér alapon fekete hazugságok”, jelenti ki a kötet egyik legerősebben ars poeticai jelleggel bíró verse, a falubolondja. Az irodalom tehát maga a csalás, biccenthetnénk a felismerés örömével, ám ha ezt a sort választanánk magunknak machetéül, utat vágni az értelmezésnek, éppen az irodalmi szövegek sajátos játékára, a kétértelműség zavarba hozó működésére ébredhetünk rá. Úgy tűnik, jobban járunk, ha felmentjük magunkat a cím erős figyelemterelő szándéka alól, és elcsendesítjük magunkban a leleplezés olvasói szándékát.
a csalásról című kötetben ismét zárt, intim miliőben találjuk magunkat, a Kürti-univerzum állandó szereplői között. Az identitás alapjait meghatározó nagyszülők, az apa, a központi jelentőségű anya és a férfiidentitást meghatározó nő-figurák ennek az alanyi lírának reflexiót adó tükrei, megszólítottjai. Aki figyelemmel követi a legutóbbi kötet megjelenése (Testi misék, Magyar Napló, 2012) óta eltelt évek bő hozamú verstermését, némi értetlenséggel fogadhatja, hogy a csalásról jelentős részben épít a Testi misék versanyagára.
A kötet két, ars poeticai szempontból központi jelentőségűnek mutatkozó darabja azonban új: a falubolondja és a magasles. A két vers a Kürti-lírának már a Testi misékben is tapasztalt sajátos vonását domborítja ki: szándékolt anti-intellektualizmusát, tapasztalatiságát. A Kürti-líra egyik jól felismerhető jegye ugyanis az a világérzékelési mód, amely az elvont minőségeket fizikai, testi, érzékszervi tapasztalatokon alapuló képekben jeleníti meg. „rég eluntam / az eszemet. vagyis annyiban mégiscsak kedvelem, hogy van / kurázsija bármikor cserben hagyni, ösztönös önmagamnak átengedni. / olyankor hagyom, próbálgassa magát, igazodjon ki érzékszerveken.” – vallják a falubolondja sorai. S valóban: a Kürti-líra számtalan erőteljes, érzékletes képpel jeleníti meg az érzelmeket, elvont minőségeket: a hűség csahol, a szégyennek hője és ragyogása van, az indulatnak tömege; a tények kilukadnak, mint rozsdás kádak, egy név langyos seb lehet, Istenhez pedig hozzá lehet érni – hogy csak néhány kiemelkedő példát említsünk. A Kürti-lírának ez a markáns vonása ahhoz az irodalmi hagyományhoz kapcsolja ezt a költészetet, amit jobb híján még mindig „népiként” emleget a szakirodalom. Ez a terminus azonban olyannyira avíttnak és terheltnek mutatkozik napjainkra, hogy szívesebben nevezzük populárisnak, vagy olyan irodalomnak, ami a szóbeliséghez és a közérthetőséghez áll közelebb, semmint hogy intellektuális erőfeszítést várna, műveltségi küszöböt állítana a befogadói elé.
Hangoztatott anti-intellektualizmusa ugyanakkor csalóka, hiszen nagyon is kiművelt és tudatos nyelvhasználattal és versszerkesztési megoldásokkal találkozunk. Rímes, formailag kötött verseit sokszor szándékolt érdesség jellemzi: nyelvhasználati komfortzónánkból mozdít ki szavak és kifejezések kisebb átalakításával („átadlak csendemnek, süket gondolatnak / és elveszítelek, hogy maradjon semmi baj” (telefontéma); „de jobb, ha tudod, nem hagyott el senki, / és bárhogy is, sosem csalt át magán” (mint egy kobold) [Kiemelések, későbbiekben is, tőlem – K.B.]. Ezekkel a torzításokkal, szó-át- vagy kicsavarásokkal legtöbbször jól járunk, helyenként azonban öncélúnak érezhetjük őket: „végül mégis engedek: maghasadok érted” (maghasadás) „pedig már akkor sem voltam egyéb, mint elképzelhetően magányos” (másképpen részeg). A meglepetést okozó tartalmi és/vagy formai csavarokkal Kürti szándékos diszharmónia-teremtő, vagy legalábbis újféle, feszülő, nyugtalanító harmóniákhoz szoktatja a fülünket. Sokszor enged a szavak többféle jelentéséből képződő játéktér vonzásának, máskor mintegy szerszámként bánik velük, átformálja, kézhez igazítja őket. Ezek a megoldások néha nem lépnek túl a játékosság szintjén, néha azonban mély értelmű megállapítássá formálódnak.
Prózaversei legtöbbször finom szövésű metaforikus hálóban bomlanak ki, a kiinduló kép leplezetlen versszervező erő. A kiindulásul választott kép a gyakorlati élet vagy a fizika területéről származik, s lelki folyamatok felismerésére, megértésére, regisztrálására szolgál: „nem érted, a trafó mire jó. / összetart bennünket néhány huzal, / fémesen tekercselt ragaszkodásunk.” (drótszív); „a néhány vas között volt egy apró rézcsavar, / sehogyan nem sikerült odaragasztani a többihez. / vannak kapcsolatok, erőterek, melyeket / nem írnak le szavak, képletek.” (rézcsavar) Ezekben a versekben a lírai hang leginkább megfigyel, a megfigyelt pszichikai jelenség minél pontosabb leírásra törekszik, s nem áll távol tőle a gnómikus összegzés igénye sem: „a szégyennek nincsen szaga. hője van, ragyogása” (falubolondja), „a környezet a titkok rejtegetője” (nincs nyelv), „a fiúk az anyjuktól öröklik a vágyakat, / így a bűnöket is.” (a csalásról), „ha komolyan vágysz valamire, / előbb légy bátor megfutamodni” (hullócsillag).
Legerőteljesebb versei – s itt ismét a szóbeliséghez való közelségre hivatkozhatunk – beszédcselekvések: vallomások, panaszok, számonkérések, imák (cigányszerelem, anyám az irodalom áldozata, feltűnés nélkül, hogyan lehetne, ima keddre). Nyelve ezekben a versekben a leginkább kiszámíthatatlan, sodró, megrázó. Ritka annyi indulat, dac a kortárs irodalomban, mint ami például az anyám az irodalom áldozata című versben parázslik: „ne röhögj rajtam, mint röhögtél akkor! / megtanultam a leckét: ki még mindig ott / térdel, ma már nem sírná el magát, ha mernél / még egyszer halált játszani előtte”.
És itt érkezünk el a minden irodalomértelmezőt zavarba hozó személyesség kérdéséhez is, és tesszük fel magunknak újra: hogyan válik bármilyen történet, érzelem privátból személyessé, milyen hatásmechanizmussal terjed át olvasóra, válik ismerőssé, fájdalmassá egy idegen sors. A lírai személyesség rendkívül finom árnyalat, nehezen keverhető ki hiba nélkül, s nagyszerűsége legtöbbször épp a félrebicsaklások mellett, a személyes és a privát vékony mezsgyéjén való egyensúlyvesztéskor mutatkozik meg. A Kürti-líra legtöbbször ezen a vékony határvonalon mozog, de a leginkább privátnak induló vershelyzeteket is sikerrel emeli át a személyesség szférájába. Hatásmechanizmusát felfejteni próbálva azt sejtjük, amit a magasles sorai vallanak: „nem akarom egyetlen ács / rutinját sem magamon érezni, érteni, semmit, ami eszköz-/ szerű és atyaian haszonelveket követ” (magasles). A lírai személyesség, melynek ésszerű magyarázata lehetne a közös sors felismerése, vagy a közös tudatalatti működtetése, a Kürti-lírát olvasva (is) sokkal inkább úgy tűnik, hogy úgy hat, mint valami kórság: „összekacsintással / fülbesúgással terjed” (falubolondja), alanyi költők által terjesztett fájdalom-vírus, ami az olvasás révén megsokszorozza magát a világban, hogy „eleven maradjon fájdalom, megbocsátás” (karácsonyi üdvözlet).
Pesti Kalligram, Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.
