Major László
A romlékony anyagon túl
Lator László: Szabad szemmel
A költészet és a műfordítás mellett a szerző életművét végigkíséri a versekről való gondolkodás, és elmélkedései időről időre könyv formájában is megjelennek. A hasonló tematikájú válogatások (Szigettenger, 1993; Kakasfej vagy filozófia?, 2000) szellemiségét folytató Szabad szemmel több évtized esszéiből tallóz. A vers terét és a modern líra lehetőségeit körüljáró eszmefuttatások után visszaemlékező írások sorakoznak (Szellemidézés), amelyek mások mellett Göncz Árpád, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kosáry Domokos és Szabó Magda alakját hívják elő, kiemelve a kapcsolódási pontokat a költő, műfordító életéhez. A harmadik csomópont a lírai szövegek fordításának problematikáját gyakorlati példákkal szemlélteti. Munkája utolsó fejezetében Lator az irodalom világán túlra tekint, s a gombák és a sakk iránti szenvedélye is ihlet egy-egy esszét, melyekkel azonban mégsem távolodik el messzire a költészettől.
A Szabad szemmel írójának értelmezésében a modernség viszonylagos, nem megbízható esztétikai mérce, hogy éppen miként vélekedünk róla, mégis kísérletet tesz, hogy összefoglalja a – saját ízlése szerinti – modern vers ismérveit. Kiindulópontként Apollinaire, „a modern szellem fejedelme, az új eszmék karmestere” (André Billy) munkásságát választja. Latort azonban nem az 1913-as kihívó, túlzásokkal teli futurista kiáltvány szerzője érdekli, hanem a világ váratlan, meghökkentő újdonságainak, „az élet nagyszerű, túláradó gazdagságának” kifejezésére alkalmas költői technika gyakorlati megalkotója, aki a képek, képzetek, gondolatok váratlan egymáshoz társításával, a tudatalatti versszerkesztő elvvé emelésével, a „többértelműségek örömtüzeivel” és a sokfelé ágazó tartalommal újítja meg a lírát. E módszerek letisztulva a mai költészet hatásos eszközei maradtak: a romlékony anyag ugyan elporlad, de „a szervülni képes hasznos új” beépül a nagy tehetségek életművébe.
Lator esszékötete mindenekelőtt a modern líra magyar alkotóit, műveit vizsgálja, de túl is lép ezen az idősávon, s visszakanyarodik Aranyhoz és Petőfihez, valamint látókörébe vonja a világirodalom olyan, számára meghatározó lírikusait, mint például Apollinaire, Oszip Mandelstam és Jules Supervielle. Nem csak olyanokról ír, akiket helyükön kezel az irodalomtörténet, de számon tart olyan alkotókat is, akik most árnyékban vannak. A tanulmányok tárgyául választja azon szerzők műveit is, akik műfordító szemináriumának hallgatói voltak (Szabó T. Anna, Tóth Krisztina), de a legfiatalabbaknak, a pályakezdőknek is teret enged.
A szerző biztos kézzel, a matéria megsértése nélkül bontja ki a versek szövetét, hogy a művek elemzés közben is megőrizzék varázsukat. Közben rámutat arra is, hogy milyen szűk mezsgyén kell egyensúlyozniuk a lírai daraboknak a mesterkéltség, modorosság, „felhám-modernség” elkerülése érdekében. Vizsgálódásait úgy hajtja végre, hogy bevonja az olvasót a közös gondolkodásba, az együtt-értelmezésbe. A Szabad szemmel tanulmányozása közben érzékelhetjük, amit a szerző egy 2013-as interjúban megfogalmazott, miszerint nem az irodalomtörténészek megszokott megközelítéséhez folyamodik, tehát nem elsősorban a vers jelentéséről, sokkal inkább a költészet mesterségéről és technikájáról ír. A Pilinszky János eretnek jelenései című értelmezésében fejti ki, hogy őt elsődlegesen a vers genezise érdekli: „Sokan próbálták felfejteni, értelmezni az annyifelé kötődő, erre-arra ágazó Apokrif-ot. Én inkább azt szeretném tudni, hogy kezdődött, hogy formálódott, mitől lett olyan, amilyen lett.” (98.)
Lator műve nem légüres térben, keletkezési körülményeik közül kiragadva szemléli a verseket, hanem számba veszi a szűkebb és tágabb időt és teret, a téridőt, amelyben megfogantak. Fontos életrajzi elemeket épít be, de elemzéseit nem terheli száraz adatokkal. Vészi Endrével kapcsolatban például tanult mesterségének, a vésnök szakmának műveiben való leképeződéséről ír, vagy a Jékely és a halálban arról, hogy noha Jékely Zoltán nem tudott betegségéről, de „túlérzékeny ösztöneibe” mégis beépülhetett a mulandóság érzése. A testi, lelki determinizmusok, a különféle impulzusok és fékező erők mellett számba veszi azt is, amikor a történelem széttöri a magánélet és a költészet terét (Tragikus bel canto – a bori versek). Emellett tekintettel van a magyar és az egyetemes líra hatásaira, a meghatározó mesterekkel való kapcsolathálókra, és a jelentősebb irányzatokra is, jóllehet utóbbiakat csak módjával veszi számba, mert elutasítja az alap nélkül osztogatott címkéket.
A modern versek nagy ismerője plasztikusan hozza közelebb az olvasóhoz a modernitás nehezebben értelmezhető darabjait is, s világítja meg súlyos jelentéssel terhes, egymásba csúszó rétegeiket. Például Pilinszky alkotását, az Apokrifet elemezve érzékletesen közelít a sötét feszültségű, az egyéni sorsot és az emberiség kudarcát megjelenítő, komor képekkel telített sorokhoz, melyeknek réseibe a vágyakozás, a gyöngédség és a szeretet is beszivárog. Miközben a József Attila-dal főbb motívumait veszi szemügyre, megállapítja, hogy e kisvers nem egyszólamú, hanem „sok szólammal szóló nagyzenekari mű”, amely kettős természetű, „könnyű, színes, zenei, játékos”, de egyben „súlyos, komor, bonyolult” is, s miközben ott munkál benne a tudattalan, „a végső rendezés az éber értelem műve.” (34-35.) Rába Györgyről így elmélkedik: „Elvontságra hajló költészetében felfedeztem a tenyészet lélegző tengerét.” (124.) Lator ezzel Rába másféle hangjára gondol, arra, hogy inkább „anyagtalan lírájában”, változó intenzitással, a „fogható világ” is felsejlik.
A Sárangyal alkotója szkepticizmus nélkül közelít a versfordításhoz, úgy véli, hogy nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is az idegen nyelvű művek magyarra ültetése, illetve a magyar vers idegen nyelvű tolmácsolása. Kevéssé hisz a műfordítás-elméletben, sokkal inkább az időben változó, nemzetenként más-más lehetőségekkel gazdálkodó gyakorlatban, s konkrét példákon keresztül mutatja be az esetleges buktatókat, illetve a fordításban rejlő lehetőségeket. Az eltévedt lovas első két sorának („Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak”) fordított birtokviszonyával kapcsolatban arról értekezik, hogy az Ady-vers ezzel a szórenddel az indoeurópai nyelvekre átültetve, ahol ez a természetes birtokos szerkezet, színtelenebb, erőtlenebb hatást kelt. A versfordító dolga, hogy „az efféle nyelvtani-szintaktikai sokkhatást (ki-ki a maga nyelvének szellemében) valamilyen fogással megcsinálja.” (317.)
Pályakép Kálnoky Lászlóról című esszéjében a szerző Alföldy Jenő kismonográfiája fölött töpreng. Miközben az irodalomtörténész módszerét méltatja, egyúttal saját eljárásának főbb ismertetőjegyeit is számba veszi: „Mennyire igaza van Alföldy Jenőnek, hogy nem enged a divatos módszertanok csábításának. Hogy nem beszél tudós tolvajnyelven, hogy mer, akár bonyolult dolgokról is, egyszerűen írni. Elfogulatlanul közeledik a költészethez, eltűnődik egy-egy vers jelentésén, s megpróbálja felfejteni, megmagyarázni, közel hozni az olvasóhoz. Kitapintani a mögöttes élményeket, megfejteni egy-egy kép létrejöttének titkait, állomásait.” (76-77.)
A kötet, ahogyan címe is megelőlegezi, a látóteret szélesre tárva, az élet megannyi aspektusára fogékonyan, előítéletek nélkül, az Eötvös Collegium nemzedékeire jellemző nyitott, szabad és kritikai szellemben figyel a világra, emeli ki, s tárja elénk annak értékeit – legyen szó Keresztury Dezső megvesztegethetetlen emberségéről, vagy a modern líra egy-egy nagyszerű alkotásáról.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számából.
