Kolozsi Orsolya
Kegyetlen szembesítés
Háy János: A cégvezető
A cégvezető Háy János legújabb, kemény és kíméletlen könyve, mely a viszonylag terjedelmes életműben elsősorban A gyerek és A mélygarázs című kötetekhez kapcsolható, előbbihez mai világunk egyik tipikus figurájának megformálása; utóbbihoz a már említett kíméletlenség és a benne megjelenő fájdalmasan őszinte társadalmi látlelet miatt. A regény főhőse a címben is megjelölt cégvezető, akinek sorsát egy titokzatos, egyes szám második személyben megszólaló narrátor idézi fel, mintegy megszólítva a címszereplőt. Az elmúlt évtizedek jellegzetes figurájához, a kisebb-nagyobb törvénytelenségek és helyezkedés árán dúsgazdaggá vált vállalkozóhoz intézi szavait a beazonosíthatatlan elbeszélő, aki kíméletlenül veszi górcső alá a cégvezető életét, sorolja elhibázott döntéseit. Vádbeszédet mond, hibáival, hazugságaival szembesíti hősét, megállíthatatlanul citálva ballépéseit.
Ez a mindentudó elbeszélői hang akár önmegszólításként is értelmezhető, ebben az esetben a saját életére visszatekintő férfi állítja reflektorfénybe saját sorsát, és leltározza gátlástalanul saját hibáit, erkölcstelenségeit. De lehet akár a lelkiismeret belső hangja, vagy az emberben megbúvó sötét oldal is, esetleg egy mindenek felett álló, transzcendens alak, aki az etikai vétségeket lajstromozza. Ez a különleges elbeszélő nem azonosítható egyértelműen és megnyugtatóan, hiszen saját pozíciójára reflektáló önmeghatározásai egymásnak ellentmondanak, az elbizonytalanítás egyértelmű eszközéül szolgálnak: „Ne kérdezd, hogy ki vagyok, és milyen jogon szólok hozzád. Tán avatatlan vagyok a beszédben, de nem vagyok avatatlan az ismeretben. Vagyok, aki vagyok, akkor is, ha nem látsz, akkor is, ha nem hallgatsz rám. (…) Nem vagyok az őrangyalod, mert őrangyalok nincsenek…”. Az erős bibliai áthallás akár még azt is megengedi, hogy a titokzatos narrátor mögött Istent, a Teremtőt lássuk (noha a könyv hangsúlyosan és több helyen tagadja Isten létezését). Az önmagát többek között a „világ nagyrészeként”, „sötét anyagként”, „prófétaként”, „íróként” is meghatározó, beazonosíthatatlan elbeszélő hosszúmondatai a vallatólámpa fényének élességével festik fel a cégvezető sorsát, ellenségesnek tűnő hangon ecsetelik a cseppet sem szimpatikus antihős botlásait, de egy ponton az is kiderül, hogy ez a kegyetlen, rettenetesen kritikus hang nem biztos, hogy ellenséges érzelmeket takar. Mintha a sors megfigyelése (és leírása) közepette a narrátor hirtelen megértené hősét, megsajnálná ezt a gonoszságaival együtt is szánandó embert: „Ostorozni küldtek és nem beárulni, és én ostorozni akartalak, mert megérdemled, (…) de belefáradtam az örökös bántásodba, megpihenek az ágy sarkán, egészen közel hozzád. Nem bírlak már nem szeretni. (…) Kezembe emelem a te fejedet és ölembe fogom a te testedet, mert senki nem rosszabb nálad, talán mert mindannyian rosszak vagyunk, talán mert épp így tudunk csak jók lenni.” Mintha azt példázná ezzel a változással, hogy a megértés feltétele a megismerés, és minden beható, figyelmes és nyitott megismerés mögött mindig ott van a megértés lehetősége, sőt akár szükségszerűsége. Ez a megismerés és a hozzá kapcsolódó vádbeszéd többszörösen összetett, bonyolult, folyamatos beékelésekkel megtűzdelt hosszúmondatokból építkezik. Ezek a mondatok nagyon gyakran félbehagyottak, mintha az elbeszélő nem tudná vagy nem akarná befejezni őket, pedig valójában arról lehet szó, hogy nem kell befejezni ezeket a mondatokat, mert a lezárásukat valójában mindenki ismeri; pontosan tudja, hogyan fejeződnek be a tipikus történetek. Napjaink ismerős szituációinak bemutatásához egy rendkívül heterogén nyelvet használ, nemcsak szókincsében változatos, hanem hangvételében, beszédmódjában is: patetikus, ironikus, szarkasztikus, tragikus, komikus egyszerre. A különböző nyelvi regiszterek, kifejezésmódok persze nem szimultán, hanem váltakozva vannak jelen, attól függően, hogy éppen milyen történetet oszt meg az olvasóval a szenvedélyes hangú, lendületes narrátor, aki az útszéli káromkodásoktól akár a prófétai beszédmódig képes eljutni. Ez a sodró lendületű nyelvi sokféleség egyrészt az elbeszélő omnipotenciáját hangsúlyozza (nemcsak szereplői gondolatait, érzéseit ismeri, de a világ jelenségeiről, szereplőiről százféle nézőpontból és hangon képes megszólalni), másrészt pedig relativizál is, példát mutat arra, hányféleképpen értelmezhető egy-egy esemény vagy helyzet, azaz hányféleképpen beszélhetünk róla egy olyan világban, ahol az értékek viszonylagosak.
A kötet főszereplője, a cégvezető napjaink és az elmúlt évtizedek mindennapi hőse, nem kifejezetten különleges alak, olyan ember, akit egyszerre irigylünk és megvetünk, életének legtöbb állomása és fordulata közhelyes és megszokott. A privatizáció környékén nagy vagyonra szert tett okos és szemfüles ügyeskedők tipikus példánya, akiben, ha üzletről van szó, nem túlságosan erősek a morális fékek, törvényt nem szívesen szeg, de a kiskapukat nagy rutinnal használja. Sorsának bemutatása attól a ponttól indul, hogy középkorú cégvezetőként elhagyja családját fiatal titkárnőjéért. Ezt a banális fordulatot az elbeszélő a következőképpen kommentálja: „Hát igen, olyan életúton indultál el, ami már a kabaré szintjén sem artikulálható, mert annyira unalmas és érdektelen.” Ez a viszonylag átlagosnak tetsző élethelyzet a regény kiindulópontja, koncentrikus pontként működik, az időbeli előre- és visszautalások mindig ide gyűrűznek majd vissza. Az időben oda-vissza ugráló elbeszélő a férfi egész életét bemutatja, gyermekkorát, apja öngyilkosságát, anyjával való kapcsolatát, feleségét és megismerkedésüket, a válás előtti családos életét. Az életét megpecsételő új feleség, akinek annyira könnyen és naivan bedől, és az ebből a kapcsolatból származó új gyermek szintén meghatározó szereplők lesznek. De nem csak a cégvezető és szűkebb családja lépnek az olvasó elé, a narrátor folyamatos és szinte kényszeres elkalandozásainak köszönhetően még rengeteg figura kap kisebb-nagyobb figyelmet. Szeretői státuszban élő nők, a feleségüktől elhidegült férfiak (a család intézményét Háy nagyon kritikusan és mindenféle szokásos illúziótól mentesen kezeli itt is), meg nem értett fotósok, keleti életformákban értelmet kereső emberek népesítik be a kötet lapjait, és húzzák alá vagy ellenpontozzák a főhőssel történteket. Az elbeszélés centrumában egyértelműen a cégvezető áll, de az állandó kitérőkben felbukkanó szereplők és sorstöredékek olyan háttérszövetet alkotnak, amely előtt a főhős tettei is árnyaltabb értelmet nyernek, hiszen minden sors egyben más sorsok által határolt és befolyásolt életút is, s mint ilyen, önmagában nehezen interpretálható.
A cégvezető olyan férfi, aki rendkívül dörzsölt, gátlástalan, és a pénz mozgásán és a vagyon növelésén kívül kevés dolog érdekli. Amilyen agyafúrt és éles eszű munkája kapcsán, épp olyan naiv az érzelmek terén: „Ha lenne érzésből osztályzat, te még a pótvizsgán sem mennél át.” Éppen ezért nem veszi észre az új feleség ármánykodásait, és azt sem, mennyire rossz döntést hoz, mikor elhagyja az első feleségét. Kiválóan eligazodik a pénz világában, ugyanakkor teljesen vak az érzelmek területén. Ez a vaksága csak a szöveg legvégére enyhül, amikor egy baleset és egy vele járó trauma hatására újraértékeli az addigi életét, és talán esélyt szerez a nulláról való újrakezdésre. A regény zárójelenete ezt a magára hagyott, sorozatos rossz döntéseinek csapdájába jutott férfit mutatja, aki egy tükörben nézi önmagát, és fogalma sincs, merre tovább: „Mi lesz a dolgom, kérdezted magadtól. A jövőben mit fogok csinálni? A kicsi ember, aki lehettem volna én is, és lehetett volna más is, ha nem te lettél volna. A kicsi ember visszanézett a tükörből: Nem tudom.” Ez a bizonytalanságának kiszolgáltatott, korábbi gőgjétől, megingathatatlan magabiztosságától lecsupaszított, idősödő ember talán az újrakezdés lehetősége előtt áll, de az sem kizárt, hogy egyfajta szomorú, tragikus és folytathatatlan végponthoz érkezett.
Egy személyes sors bemutatása mellett (és elsősorban azon keresztül) nagyon sok témát érint és problémát vet fel Háy János legújabb regénye. Egyrészt kitűnő és érzékletes történelmi-politikai lenyomat a rendszerváltásról, az azt megelőző és azt követő évekről, évtizedekről. A várakozás, majd a gyors kiábrándulás megjelenése, a demokráciával kapcsolatos illúzióvesztés, az egykori hatalom átmentése, az ügyeskedők világa, a tőke mozgása is láthatóvá válik, de még a mai politikai kétosztatúságra is történik utalás a „hangostolvajok” és „csendestolvajok” érdekszövetségeinek bemutatásakor. A társadalmi rétegek átrendeződése, a társadalmi „kasztok” felmutatása szintén a könyv egyik fontos erénye. Az elbeszélő egyenesen törzsi közösségeknek nevezi az egyes csoportokat, ahol az életek története is nagyjából ugyanaz, nincs kivétel, nincs egyéni döntés. A szerzőre jellemző társadalomkritikai él ebben a szövegben is nagyon erősen jelen van, de olyan személyesebb dolgokra is kitér, mint az öregedéssel való megküzdés, vagy a házassági válság, a „paplan melegében való elhidegülés”. A fontos témák között felbukkan még a halál, a világból való nyomtalan kitörlődés gondolata is – Háy elbeszélője az emberi életet a halál árnyékában láttatja, a szereplők közül rengetegen meghalnak, vagy legalábbis szorongva néznek szembe az elmúlás elkerülhetetlenségével. És bár nincs explicit módon kimondva, de az üresség regénye is A cégvezető: a főhős és a kitérőkben bemutatott mellékszereplők mind ezzel küzdenek. A pénz utáni hajszában kiüresedett élet valójában sekélyes és üres, nincsen tartalma, mélysége; a barátságok felszínesek, a család többnyire csak formaság, a párbeszédek panelekből építkeznek, a történések unalmasak: „Unalmas mindig ugyanott ülni, ugyanazt csinálni, de senki nem csinál mást, csak azt, amit csinálni szokott, s akiket irigyel, mert mást csinálnak, azok épp azt a mást unják, mert nekik az az ugyanaz.” Ezt a hiátust egyre több és több pénzzel igyekeznek kitömni a szereplők, pedig valójában éppen ez a küzdelem az, ami az ürességet okozza. Ezt a sötét, már-már tragikus képet a világról nem kevés humor árnyalja, de ez nem a felszabadult nevetés humora, sokkal inkább karcos, keserű, ironikus, már-már cinikus tréfálkozás az elbeszélő részéről.
A majdnem négyszáz oldalasra nyúló vádbeszéd nemcsak egy ember sorsáról, hanem az egész világunkról mond ítéletet. Pálcát tör felettünk, fel akar rázni, a cégvezető életének bemutatásával példát akar statuálni, nem kevesebbet állít, mint hogy „a cégvezető mi vagyunk.” A Tamásnak nevezett férfi élettörténetében mindenki magára és az őt körülvevő világ működésére ismerhet rá. Az elbeszélő nemcsak hősét, de az olvasót is szembesíti önmagával: kényelmetlen, ugyanakkor nagyon elevenbe vágó olvasmány, amely mindenféle kompromisszum nélkül állítja elénk a mai világot, benne pedig saját magunkat. Aki szembe tud nézni ezzel a könyvvel, az nem fog felmentést kapni, ahogyan a cégvezető sem. Azért különösen fontos a szembenézés, „mert nincs másik élet, csak amit élünk”. Nem tudjuk, a főhős végül el tud-e indulni egy másik úton, de az olvasó még megteheti, mert lehet, hogy nem a szépítéseknek, az elhazudott felmentéseknek és kompromisszumoknak van itt az ideje, hanem az ehhez hasonló kegyetlen, mégis felforgató és katartikus szembesítésnek.
Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2021.
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
