Kritikák

 Megint_hazavarunk.jpg

 

Bedecs László

 

Háta mögött dél

Kun Árpád: Megint hazavárunk

 

Kun Árpád már első regénye, a 2013-as Boldog Észak megjelenése után bejelentette, sőt megígérte, hogy megírja majd „saját” történetét is, azt, hogy tíz évvel ezelőtt ő és családja hogyan és miért költözött ki Norvégiába. Az ígért regény most megérkezett, de az ígéreteknek csak egy részét váltotta be: a valóban önéletrajzi ihletettségű, mozaikos szerkezetű szöveg a szerző alteregóját a soproni gyerekkorától a budapesti és a franciaországi éveken keresztül a norvégiai megérkezésig kíséri, de az utolsó állomás, az ottani berendezkedés és otthonra találás már csak jelzésszerűen fért bele ebbe a regénybe.

Prózai oka van, miért épp Norvégia a cél: azért, mert a feleség norvég szakos volt, beszéli a nyelvet, így ott könnyen talált jól fizető munkát – hiszen a kiköltözésnek elsősorban anyagi okai vannak. A címbeli „megint” szó arra utal, hogy a férj francia szakja utáni franciaországi kaland kudarccal végződött, egyszer már megtörtént tehát a nagy kiköltözés, és volt aztán egy csendesebb, vereségnek megélt hazatérés is. Ez a minta, mármint az, hogy a férj próbálkozásai az élet minden területén, a szexualitásban éppúgy, mint a munkában, a gyereknevelésben, a hivatali ügyek intézésében vagy az autóvezetésben rendre kudarcot vallanak, a regény gondosan kimunkált lélektani szintjéhez tartozik. Ezért nem meglepő, hogy a házasságában is átenged minden fontos döntést a feleségnek, azaz voltaképp megadja magát az általános inkompetenciának. Ez a szereposztás idegen a hagyományos, inkább a férfiak dominanciájára épülő magyar családmodelltől – természetes viszont a skandináv országokban.

Az új regény a küszöbhelyzetet jeleníti meg, hiszen nagyrészt épp a két ország közötti utazás idején játszódik, amikor se itt, se ott nincsenek: Magyarországot már elhagyták, Norvégiába még nem érkeztek meg. Benzinkutakon és út menti motelekben látjuk őket, a záró fejezetben pedig a kompon, amivel metaforikusan is áthajóznak életük új helyszínére. A benzinkutak és a kikötők a kultúrák közötti átjátszó-helyek, zsilipek, nem véletlen, hogy ezeken a pontokon történnek meg az olyan relevanciaszerű esetek, mint a gyerekverés a játszótéri ijedség után, amiben az apa épp a saját apjától kapott torz mintáit ismeri fel, pont azt a mérgező szülői örökséget, ami nem engedi felnőni és boldognak lenni, ami elől végső soron földrajzilag is messzire kell menekülnie. A belülről jövő rossz reflexek és a külső világ sokkal humánusabb, a konfliktusokat érzékenyebben kezelő mintáinak ellentéte mutat rá a helyesnek ígérkező útra – lényegében ez engedi meg azt is, hogy a regénybeli Kun teljességgel a feleségére bízza magát, hogy átengedje neki a családfői szerepet: a nő személyisége sokkal stabilabb, harmonikusabb, egészségesebb. Az úton-lét tehát a saját sorstörténet diszkontinuitásokkal teli, törékeny és polifon voltát jelzi, végső soron azt az „örökös másság”-ot, ami Norvégiában majd magától értetődően, de legalább megmagyarázhatóan vár rá.

De a hatások fordítva is működnek: a felszínen ugyan a megélhetés, a mélyben viszont a felnőtté válás szükséges feltétele a migráció. Az otthon elhagyása esélyt ad a felhalmozott és fojtogató feszültségek, traumák, gyötrő emlékek, súlyos családi terhek hátrahagyására is. Az egykori soproni kisfiú ugyanis óriási terheket cipel: alkoholista apa, gyenge, szintén megfélemlített anya, durva báty, penészes és salétromos gyerekszoba, bepróbálkozó pedofil felnőttek – mind-mind évtizedekre bezárták őt a gyerekkorába. A kitörés nehézségeit mutatja a regény egyik ugyancsak szépen kidolgozott szála, a szexuális magára találás története a kvázi-impotenciától az első, nagy-nagy szenvedélyeket korbácsoló, de végül a kielégítetlenség miatt mégis zátonyra futó házasságon át a jelenbeli, második házasságig, ahol a szexualitás nem annyira a szerelem, mint inkább az egészséges kapcsolat része, inkább rutin, mint ünnep, de ebben a rutinban természetes, felszabadult és örömteli. Ezen a síkon is ott a megérkezés és a bolyongás végi nagy türelem, a megtalált nyugalom, ahol az otthon a családot jelenti. Épp a felnőtté válás próbája, hogy tudja-e másként nevelni a gyerekeit, mint ahogy őt nevelték – de épp az olyan szélsőséges helyzetek, mint az emlegetett játszótéri gyerekverés mutatják, milyen nehéz ettől a végső soron kulturális örökségtől megszabadulni: a minták a lélek mélyén dolgoznak akkor is, ha rosszak, ha tudatosul is, hogy azok. Szép, hogy a nagyobb gyerek kezdeti hideg és eltávolító „Mihály”-ozását a könyv közepétől fokozatosan felváltja a „Misi” megszólítás, és ezzel párhuzamosan veszi körül az egyébként is nagy testi fájdalmakat megélő kisfiút az egyre nagyobb és melegebb szeretet. Ez is egyfajta megérkezés. Hazatalálás földrajzi értelemben, a családba és a házasságba.

Az egész regényen végighúzódó székrekedés- és pelenkázás-motívum („Mihály kakilása az életünk egy külön nagy fejezete volt.” 126.) persze többet jelent önmagánál, valamiképp a változásra és az új életre is utal. A kisfiú fájdalmai, a szülők tehetetlensége és türelme, az elvek és a kényszer ütközése kíséri ezt a történetet, ami a tabusítás ellenére is teljesen magától értetődően, természetes módon van jelen a szövegben. A Boldog Északban Norvégia „szagtalan ország”-ként jelenik meg (322.), de közben egy szemérmes országként is, ahol az emberek sokkal nagyobb távolságban élnek egymástól, mint itthon, és a beszélgetéseik is hűvösebbek, személytelenebbek. Ehhez képest volt már abban a regényben is érdekes annak a rendkívül intim helyzetnek a leírása, amit egy felnőtt, idegen ember fenekének a megtörlése jelent, de amitől Aimé, a regény hőse nem nagyon undorodik, sőt a salakanyagot ő a működő élet bizonyítékának látja, a halál feletti ideiglenes győzelem jelének: addig kell törölni az idős emberek fenekét, addig lehet új pelenkát adni rájuk, amíg élnek. Írói bravúr, hogy ott épp az a pillanat lesz a szerelem felismerésének pillanata, amikor Aimé megérzi Gréte, az egyik ápoltja székletének szagát, és amikor azt a sajátjához hasonlónak találja, elfogadja a nőt – a gusztustalanból, az undorítóból Kun a szemünk előtt ír romantikusat. Az új regényben a kisfiú pelenkája kerül kitüntetett helyzetbe, vele a szagok is megjelennek – ami a saját gyerekről lévén szó, biztosan nem taszító. De tudjuk, hogy Kun Árpád (az életben és a regényben is) az öregek otthonába tart, ahol épp ez lesz az egyik feladata: pelenkázni és mosdatni idegeneket. A kezdeti vonakodását többek között azzal győzi le, hogy arra gondol: a gyerekeiért, a megélhetésért dolgozik, azért végzi napi nyolc órában ezt az egyébként segítői, tehát társadalmilag kifejezetten hasznos és szép, de nehéz munkát, hogy a nap másik tizenhat órájában kényelmesen élhessen ő és a családja is, sőt azért is, hogy végre írhasson. A regény megszületésének is feltétele tehát ennek a mégsem értelmiségi munkának az elfogadása és alázatos elvégzése. A gyerek székletének rendszeresen ismételt tematizálása kicsit ebbe a körbe is bevon tehát minket, hogy értsük, mi miért történik.

Az első regény hőse, Aimé, aki szintén tekinthető a szerző alteregójának, az idegen nyelvek tanulása után saját érzelmei nyelvét is felismerte Norvégiában, és ezen a nyelven megértette, hogy mindig arra vágyott, hogy szeressék, de azért nem szerették sosem, mert nem hagyta. Amié ugyanúgy negyvenéves, mint a második regény Kun Árpád nevű hőse, a vágyaik és a sérüléseik is hasonlóak. Végső soron mindketten a felnőtté válásért, a szülőkről való leszakadásért, a gyerekkorból hozott kudarcos mentális program lecseréléséért küzdenek, az apák szellemétől való megszabadulásért – Kunt pedig mindemellett a jó szülővé válás, az íróvá válás, a boldog emberré válás reménye is hajtja. A két regény egyike sem tagadja le ennek az életpálya-módosításnak a nehézségeit, lemondásait, ellentmondásait, de mindkettő váltig állítja: semmi sem történhetett volna jobban, mint ahogy végül történt.

 

Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Új szerelmes regényt mutatott be Temesi Ferenc BudapestenÁtadták az idei Déry Tibor-díjakatÚj kültéri kiállítás nyílt a Magyar Írószövetség székházánálA Szépírók Társasága XIV. Fesztiválja
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Bertók László versei Csobánka Zsuzsa verseEgressy Zoltán verseiGrecsó Krisztián: Józan ima
Prózák
Sándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életébőlLackfi János: Beatles ledarálvaRhédey Gábor novelláiMagyariné szeretője
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA