Kolozsi Orsolya
A melankólia végtelen tájai
Tóth Krisztina: Világadapter
A 2009-es Magas labda című kötet után viszonylag sokat kellett várni Tóth Krisztina új verseskötetére. Bár novelláskötetei (Pixel, Pillanatragasztó) és regénye (Akvárium) is jelent meg a köztes időszakban, sokakban felmerült a kérdés, visszatér-e még a versekhez, vagy végleg maga mögött hagyja a líra műnemét. A Világadapter – annak ellenére, hogy vékonyka kötet – mégis azt jelzi, hogy szerzője nem szakadt el a költészettől, sőt a Porhó óta ismerős hangot sem veszítette el, halad tovább az olvasó számára is ismerős úton. Az új kötet nem hoz igazi megújulást, vagy fordulópontot a pályán, ugyanakkor tartja a megszokott színvonalat, igen erős verseket tartalmaz, és nem válik önismétlővé. A témák, a formák sokfélék, de a szemlélődő nézőpont, a melankolikus, hétköznapi, közvetlen és személyes hang egybetartja őket.
A kifejezetten letisztult és kecses borítón egy vitorlázó repülő látható, magasan a ködbe, felhőbe burkolózott hegyek fölött. Az ég kékje, a repülő karcsú teste, a magasság, a nagy tér valamiképpen az időtlenség érzetét kelti, nyugalmat áraszt, mintha egy pillanatra kívül kerülnénk a világon. A borító felidézheti még a jól ismert Radnóti-vers perspektíváját is („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”), melyet különösebb gond nélkül köthetünk a lírai én nézőpontjához. Bár a versekben megszólaló hang a részvét hangján beszél (és nem részvéttelen idegen, mint a Nem tudhatom pilótája), a kívülálló, témájától bizonyos távolságot tartó pozíció mindenképpen jellemző rá. A cím is többféleképpen értelmezhető, sőt, kifejezetten arra épít, hogy nagyon tág asszociációs mezőt alakítson ki. Az adapter (villamos átalakító egység, vagy illesztő egység) egy hétköznapi tárgy, mely eltérő elven működő készülékek összehangolására, összekötésére képes. Akár a költészet metaforája is lehet, hiszen a más-más „szabvánnyal”, tapasztalatokkal, nyelvi háttérrel rendelkező szubjektumokat összekötheti, összekapcsolhatja egymással és a világgal. A címadó vers így fogalmaz: „és sejteni vélem, hogy az utazók közt / ki az, akinek van: ki tudja / bármikor konvertálni a világot, gépeit / ismeretlen szívek lüktetésére kötni…”. Aki rendelkezik a metaforikus értelemben vett világadapterrel, az képes konvertálni, átalakítani a világot, azaz befogadhatóvá, megérthetővé tenni.
A verseket a szerző négy ciklusba szerkesztette, melyeket erős tematikus, hangulati hasonlóság köt össze. A Futamidő verseinek témája közös: az idő lényege, működése, valamint kérlelhetetlen múlásának tapasztalata jelenik meg az itt található szövegekben. Tóth Krisztinát nem elvont fogalomként érdekli az idő, sokkal inkább a személyes, megélt idő az, amit megérteni próbál. Az idő múlása és elmúlása, a halál felé tartó idő: „úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra / barátaid arcából a halál.” (Hogy vagytok?) „Honnan tudnám. Akikkel megszülettem, / már szétszéledtek, a sorból kilépnek. / Ropog a hó, sár meg hamu a testünk” (Háromnegyed). A barátok, kortársak halála mellett az idő múlásával kapcsolatban a gyermekkor emlékei is előkerülnek (Háromnegyed, Zápor), valamint a visszatérő kérdés, hogy mi köti össze a múltbeli és a jelenbeli ént: „hogy mivel is kéne hazamenni, és kit találsz ott, / ahogy magadat hagytad ezelőtt néhány évvel.” (Környék). Az idő múlását, az öregedést, a halált a tragikusság helyett inkább egyfajta rezignáltsággal tálalják a versek, s nem ritkán még a humor is felbukkan bennük, mint például az Idő, idő, idő című versben, mely az időt húzni, és a kifutni az időből kifejezésekkel játszik. „Húzom az időt, át az életem / árnyas rengetegén: lába összekötve, / húzom magam után, elejtve vonszolom, / mint egy szánkót, a holt időt.”
A második ciklus, a Turista versei az eddigi egyes szám első személyű megszólalásokhoz képest legtöbbször egyes szám második személyben szólalnak meg, valakihez beszélnek, valakin mintha számon kérnék a magányt. A beazonosíthatatlan és hiányként jelen lévő megszólított(ak)hoz intézett monológok között vannak narratívával rendelkező versek, melyek olyanok, mint egy-egy sűrített kis novella (Zsarnokgyík, Turista), ezek többnyire távoli utazások történeteit mesélik el. A legfontosabb szervezőelv azonban a turista nézőpontja, aki a többiek számára megszokott látványra rácsodálkozik, hiszen nem a közegben él, hanem nyilvánvalóan idegen. A lírai én sok helyen képes a saját életére ebből a kívülálló nézőpontból tekinteni, kiesve a világból, hirtelen idegenné válva saját sorsában. „Tulajdonképpen neked köszönhetem, / hogy profi turista lettem az életemben, / átkelek évből évbe, sohasem / elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan haza kell menni.” (Turista) Ebben a ciklusban a saját múltjától elidegenedett szubjektum a legdominánsabb, akinek nem egy, de több élete van, sehol nem rendezkedik be tartósan, az otthonosság érzését nem, vagy csak ideig-óráig ismeri. A kötet egyik legerősebb verse, a Dal a titkos életről egy metaforacsokor, mely az emberben élő párhuzamos, titkos, sokszor csak gondolatban, fantáziában élő lehetőségek világát tárja fel. Hírt hoz egy titkos repedésről, az időn túlról, egy lehetséges világról, mely a valóságban többnyire nem, csak lelkünk mélyén létezik.
A következő, Tanítvány című ciklus a szerző irodalmi hagyományhoz való viszonyát fedi fel. Parafrázisok, átdolgozások és rájátszások olvashatóak itt, párbeszédet létesítve Vörösmartyval, Weöres Sándorral, Dantéval, Kertész Imrével, Katonával, Kálnokyval, Kosztolányival, Balassival, több koron átívelve idézve meg a hatalmas irodalmi tradíció alakjait, tisztelegve a szerzők előtt, aktualizálva, átdolgozva az általuk felvetett kérdéseket, problémákat. Az utolsó ciklus (Hosszúalvó) versei között talán a legnehezebb a koherenciát meglelni. Egy részük az apa halálát próbálja feldolgozni, ezekre a versekre az egyszerű forma, a rövidség, a lecsupaszítottság, egyfajta minimalizmus jellemző. Rendkívül megrendítő versek ezek, talán éppen azért, mert pátosz nélkül rajzolják meg a haldokló ember, a haldokló apa alakját: „Rákos apám / karján a szeplők feldagadnak. / Ettől a kéztől féltem.” Ebben a záró részben található a címadó vers, a Világadapter, mely egy narratívával rendelkező szöveg, egy kis hétköznapi emlékből bomlik ki, többek között az elvesztegetett lehetőség, a soha vissza nem térő alkalom témáját dolgozza fel.
A kötet verseit nem csak a ciklusonkénti tematika köti össze, hanem egy nagyon erős motívumrendszer, mely szinte már hálót alkotva tartja össze ezeket a sokszínű szövegeket. A hó és a halál összekapcsolása több versben megjelenik, de fontos motívum még a víz (akár csöpögő csap, örvény, folyó vagy vihar képében is jelenik meg), vagy a búvár, a víz alatti lélegzés metaforája. A víz alá leúszás általában az elfojtott, elfelejtett világba való megérkezést jelenti: „Odalent viszont egy titkos, hideg medence hallgat. / Ha egy mélyebb álomban egyszer addig leúsznál, / érinthetnéd a csönddel bélelt, derengő betonaljat” (Ház). A merüléshez kötődő légszomj, az oxigén hiánya ennek a rétegnek a megközelíthetetlenségét, elérhetőségének problematikáját sejteti. Ezenkívül többször tér vissza a távoli, égve hagyott villanyú házak képe, melyek mintha az én múltbeli vagy elképzelt búvóhelyei, lehetőségei lennének. Tóth Krisztina egy interjúban úgy fogalmazott, hogy versírás közben az elsődleges célja az, hogy a „nyelvvel körbevegyen, sejtessen valami titkot.” Versei valóban ezen az elven működnek, a gondolatiságnál erősebb bennük a sejtetés, a megfoghatatlan vágyak, elvágyódások mögött álló érzések visszaadása. Az olvasó úgy „ért” meg bizonyos helyzeteket, hogy kizárhatja a racionalitást, a képek, hangulatok megidézésével utazik a melankólia végtelen, ismerős tájaira, ahol egész biztosan járt már a valóságban is.
Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.
