Kritikák

 

szuzmaria_jegyese.jpg 

 

Zsembery Borbála

 

A kocsmától a templomig

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese

 

Milbacher Róbert Margó-díjas kötetének, a Szűz Mária jegyesének sikerét sok minden indokolja. A laza, mégis dinamikus kötetszerkesztés, az egyes novellák jól megformáltsága, kereksége rendkívül élvezetessé, könnyen olvashatóvá teszik a művet. A novellafüzér önállóan is olvasható, rövid történetei majdnem összeállnak egy regénnyé, de aztán mégsem. Műfajilag éppen ezért nagyon izgalmas a kötet, hiszen nehéz eldönteni, hogy novellákkal van dolgunk, vagy egy nagyon töredezett, sok kihagyással, utalással dolgozó regénnyel. A kérdés persze költői, hiszen maga a szerző is több interjúban hivatkozik Mikszáth Kálmánra mint választott elődre, így tudható, hogy A jó palócok és a Tót atyafiak szerkesztési elve köszön vissza a Szűz Mária jegyesében is. Milbachernél az egyes történetek és a kötet egésze is olyan témákat hoz felszínre, amelyekkel egyszer mindannyiunknak számot kell vetnünk: a titkok működésmódjával, a traumák, tabuk közösségre való hatásával, az egyén saját felelősségével és azzal, hogy mit kell/kéne együtt hordoznunk, vállalnunk, feldolgoznunk. Van-e az egyéni sorsoknak valami célja, és hogyan válik ezekből kollektívum? Hogyan, mitől marginalizálódik az egyén és/vagy az egész közösség? Mi a szerepe a hitnek, a transzcendensnek mindebben?  A felvetődő problémák általános jellegével összhangban van a választott miliő meghatározatlansága, kereteinek bizonytalanítása. Annyit tudunk, hogy valamikor a Kádár-korszakban vagyunk, egy magyar faluban. Tájékozódási pont a tanács, a pártbizottság (ami még a könyv utolsó lapján is megjelenik, tehát a rendszerváltásig nem jutunk el időben), a besúgó-gyanús szereplők, illetve egy helyen a pénz leírása (Ady Endre képe az 500 forintoson) – de igazán pontos idő- és helymegjelölés nincsen a könyvben. Nyilvánvalóan ez sem véletlen, hiszen a Szűz Mária jegyese nem kifejezetten (vagy legalábbis nem elsősorban) szociográfia, sokkal inkább látlelet egy a valóságról szinte teljesen levált, a hatalom által mégis elnyomott, a belülről (valószínűleg kívülről is) értelmezhetetlen rendszerben még csak nem is vergődő, hanem stagnáló vidéki közösségről, ahol az emberek kommunikációra való képessége lassan elsorvad, végképp ellehetetlenül.

„A másokért való beszéd szolgálatába állított nyelv a kötet etikai alapállása” – olvashatjuk Gaborják Ádám laudációjában a könyvesblogon. Érzésem szerint az egész mű központi kérdése voltaképpen maga a nyelv, annak működése, pontosabban működésképtelensége és ennek a működésképtelenségnek a következményei.

A Szűz Mária jegyese szereplői attól lesznek végérvényesen magukba zárva, hogy szinte teljesen képtelenek a kommunikációra. A nyelv mint eszköz nem áll rendelkezésükre. A legtöbb kritika kiemeli, hogy a történet térben két helyszín között oszlik meg, a kocsma és a templom profán, illetve szakrális terei között. Mindkét helyszínt tekinthetjük a nyelv szempontjából kiemelten fontosnak. Mind a kocsmában, mind a templomban a beszéd, a beszélgetés hozza össze az embereket. A helyszínek a nyelven keresztül keverednek is, Bizdó Józsika például a könyv végén már a kocsmában akar „prédikálni”.

Az emberek azért járnak a kocsmába, hogy együtt legyenek, és ezzel megteremtsék a beszéd lehetőségét, még pontosabban fogalmazva, elkerüljék a csendet: „Mert a csöndet a legnehezebb elviselni, mert akkor arra kell gondolni, hogy hogyan lesz ezután. A csönd az, hogy haza kell menni, aztán este lesz meg reggel. Másnap meg kezdődik minden elölről. Hát kinek hiányzik ez?” (48.) Mindemellett elképesztően korlátozott a nyelvi kód, amit működtetni tudnak, így sokszor képtelenek kifejezni az érzéseiket vagy mondanivalójukat, rendszeresen konfliktusba is keverednek emiatt. A műben nagyon sok szó esik magáról a nyelvről, szinte minden második oldalon találunk utalást, megjegyzést egy-egy szereplő beszédmódjáról, stílusáról, szóhasználatáról. Az elbeszélő folyton tudatosítja a szavak jelentőségét, a szereplők érzik is a bennük rejlő erőt. Egyrészt a nyelvi készségek fejlettségét egyértelműen társadalmi szintekhez rendelik: az Esperestől elvárják, a Tanárúrnak (aki köztes szintet képvisel, hiszen „művelt ember” létére nem az „előkelőbb” kocsmába jár) elnézik a mívesebb beszédet, bonyolultabb szóhasználatot. Egymás között azonban nem tűrik meg, ha bárki próbálkozni kezd egy magasabb nyelvi szinttel, azonnal letorkolják. Részint mert sérti őket az „urizáló” beszéd, részint mert szentségtörésnek számít átlépni a magasabb nyelvi regiszterbe. Ezzel mintegy magukat korlátozzák, zárják be az alacsonyabb nyelvi regiszterbe. Pedig vannak szereplők, akik próbálkoznak a kitöréssel: „(…) olyan volt, mintha csak egy úr lenne a Dodi Laci, amikor elővette és kipattintotta a cigarettatárcáját, és úgy kínálta meg a Havanyik Gyurkát. Még azt is mondta, hogy parancsolsz, kérlek, cigarettát, de a Havanyik csak rámordult, hogy talán lexikont reggelizett a Laci, meg hogy mi a faszt játssza itt a fejét a Laci a cigarettatárcájával.”(46.) Az idézett helyen Dodi Laci talán inkább csak imitálja azt a beszédmódot, amit a szép cigarettatárcához köt, de ebből is kiderül, hogy a szereplők érzékelik a társadalmi különbségeket és az ezekhez tartozó eltérő nyelvi formákat. Bizdó Józsikáról viszont egyértelműen kiderül, hogy szándékosan törekszik egy magasabb nyelvi kód használatára: „Azt is a Bizdó Józsika terjesztette a Csicsiről, hogy asszonyt nem is ismert soha, magyarán megmondva, hogy még nem is baszott soha a Csicsi, csak a Bizdó Józsika mindig olyan különlegesen akart beszélni, mintha nem is parasztpicsa szarta volna a világra azt is.” (203.) Itt a narrátor megjegyzéséből derül ki, hogy Józsika mindig valaki másnak, valami többnek akar látszani, és ennek érdekében próbál minél bonyolultabban fogalmazni. (Józsika teljes őrülete a kötet végén éppen ezért az egyik legtragikusabb mondanivalója a műnek: nincs esély a kitörésre, a változásra.) Megfigyelhető, hogy legtöbbször a „templom nyelvét” próbálja beépíteni a hétköznapi beszédbe vagy a kockás füzet szövegeibe, hiszen a közösség számára a templom az egyetlen olyan hely, ahol emelkedettebb nyelvi kóddal találkoznak.

Szép példa a két nyelvi regiszter találkozására, majd ütközésére Kácz Oli esete, aki „sose tette le a nyolcat, mert hát nem volt egy észlény”, viszont gyönyörű hangja volt, ám idővel az Esperes megtiltotta neki, hogy a templomban énekeljen, mert „a szövegeket képtelen volt megjegyezni rendesen, és mindig azt énekelte, ami épp az eszébe jutott. Érthetetlen szavakat mondott, mint aki halandzsázik, de mégis, mintha jelentettek volna valamit. Olyankor mintha nem lett volna magánál a szegény Oli. Aztán már suttogni kezdték a templomban, hogy megszállta a Szentlélek a szegény Kácz Olit, és nyelveken szól.” (35.) Kácz Oli nem tudta megjegyezni a szövegeket, mert nyilván egy szót sem értett belőlük, de ez a megértés csak a szavak szintjén nem valósult meg. Sokkal mélyebben, artikulálatlanul megértette, és így voltaképpen sokkal közvetlenebb utat talált a transzcendenshez, megkerülve a nyelvből adódó számtalan korlátot. Az Esperes és Oli anyja azonban hamar véget vetnek a dolognak. Az Esperest zavarni kezdi, hogy a fiú artikulálatlan éneke jobban megszólítja a híveket, mint az ő szavakban megformált prédikációja, az anya pedig úgy érzi, hogy kinevetik a fiát.

Érdemes közelebbről megvizsgálni a hatodik történetet (Valaki fölgyújtja a berakó Jenő tanyáját), ahol egy egész „szóláncot” találunk egy kifejezésre felfűzve, a különböző regiszterek szerint. A narrátor még el is játszik a szavakkal, ízlelgeti, értelmezi őket, sőt felvillantja a szavakban rejlő poézis lehetőségét is: „Pedig az az igazság, hogy tényleg lóbaszó volt a foglalkozása. Merthogy ő volt a berakóember a faluban, vagy ahogy a Tanárúr mondta: inszeminátor. De a Tanárúr is mindig csak okoskodik, mert ennek nem sok értelme van. Azt, hogy berakó, azt mindenki érti. Vagy még szebb, hogy megtermékenyítő, azt az újság írta. Mert az már majdnem olyan, mint a teremtő. Hogy teremt állatokat. ” (101.) Egy bekezdésen belül így jutunk el a lóbaszótól a teremtőig, vagyis a közösség által is alpárinak tartott (bár ettől függetlenül teljesen általános) szóhasználattól a transzcendensig, úgy is mondhatnánk: a kocsmától a templomig. A felsorolásban öt nyelvi regiszter kerül említésre. A trágár és a „népnyelvi” kifejezés a faluban általánosan elfogadott, a berakóembert azért érti mindenki, mert itt a legegyértelműbb a jelölő és a jelölt közti viszony. A foglalkozás megnevezése konkrétan a tettet jelöli. Az újságok által használt, tehát kívülről jövő és kissé tudományos színezetű szó vezet el a szakrális térből tanult kifejezéshez, a teremtőhöz.

Megfigyelhető, hogy annak ellenére, hogy szinte mindenki él vele, a közösség számára mégis nyilvánvaló, hogy a trágárság a legalsó nyelvi regiszter, ami minősíti is használóját. Ezt mutatja Havanyik Gyurka alakja, akinek „elvágták a torkát”, vagyis „az orvosok vágták el neki, mert beleköltözött a rák a torkába neki” és csak úgy tudott beszélni, „mintha robot volna.” Havanyik Gyurka volt a legtrágárabb ember a közösségben, de a műtét után elhallgatott. A narrátor így kommentálja a dolgot: „Szerintem biztos megbánta a Gyurka, hogy annyit szidta az istent meg a szenteket. Mert a hangjával fizetett érte, hogy elvette az isten, mert minek szidta annyit, mintha elszámolnivalója lett volna vele.” (86.) A kocsma és a templom a nyelvben nem válik, nem válhat el teljesen, hiszen Havanyik Gyurka is magára hozta a bajt azzal, hogy annyit szidta istent.

A mű címszereplőjének sorsa is leírható a nyelvi regisztereken keresztül. Rofsics Józska, aki magát Szűz Mária jegyesének vallja, „szentes ember”, vagyis a közösség egy olyan tagja, aki közelebb áll a templomhoz, mint a kocsmához. Köztiszteletben álló személy, „talpig úriember”, aki mindig pontosan érkezik a templomba. Szépen beszél, sőt szépen is olvas: „Szépen zengett a hangja, amikor a Józska kieresztette, szerették is hallgatni az asszonyok. Mondták is neki, hogy kár, hogy nem lett pap a Józskából (…)” (82.) Végül megtört alkoholista lesz belőle, aki folyton a kocsmában bőg és káromkodik, mert nem bírt ellenállni a kísértésnek, és megkóstolta az oltáriszentséget, ami nem változott át Krisztus testévé: „Semmi hús, csak sima ostya.” (90.) A közösség szemében a még nagyobb hibát akkor követi el, amikor elkezd könyvtárba járni és rengeteget olvasni, hogy kiderítse, mi az igazság az oltáriszentség kapcsán: „(…) egy időben a Józska tényleg sokat olvasott. Mindenféle könyveket vett ki a könyvtárból, és naphosszat csak azokat bújta. Mondta is neki a Rihulákné, hogy nem lesz ennek jó vége, Józskám, mert tisztára belebolondulsz abba a sok könyvbe. De hiába beszélt neki, most meg itt van, tessék, iszik meg káromkodik, mint a kocsis és nem hisz semmiben.” (91.) Rofsics Józska kétszeresen is hübriszt követ el, amikor megkóstolja az oltáriszentséget, és a hübrisz oka a nyelvben rejlik: szó szerint veszi és hiszi el a Biblia és a liturgiák szavait, nem tudja értelmezni a képletes beszédet, és amikor csalódik, újra a nyelvhez fordul, ugyanolyan trágárrá (sőt trágárabbá) válik, mint a kocsma törzsvendégei. Így válik áldozattá Szűz Mária jegyese is: a kilátástalanság, az eszköztelenség áldozatává, magára hagyva a hitben, a transzcendens nyelvben való csalódásával.

Milbacher Róbert hősei térben, időben és nyelvileg is bezárt hősök, akiknek nincsen esélyük a kitörésre, történeteik éppen ezért szívfájdítóak, ijesztőek, borzasztóak, nevetségesek, de mindeközben néha meglepően szívet melengetőek is. A szerző a mottóval („Azoknak, akiket illet, csak nem tudják elmondani.”) egyszerre áll ki a hőseiért és az általuk képviselt tömegekért, és hívja fel az olvasó figyelmét a közös felelősségvállalás fontosságára.

 

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2016. december 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Lengyel Tamás verseSzilágyi András verseiSimai Mihály verseiGéczi János versei
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térkép
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Kosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszaiIgehirdetés Borbély Szilárd felett
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA