Filep Tamás Gusztáv

 

„Az ember sok mindent

nem választhat meg az életben,

[...] s mégis úgy kell viselje,

mintha ő választotta volna”

Megjegyzések Szabó Gyula életművéről

 

A 2014. december 20-án Homoródalmáson megtartott Szabó Gyula-emléknapon az íróról és életművéről szólva olyan nézőpontot választottam, amelynek három évtizedes az eredete, és amely sajnos azóta sem vált érvénytelenné.^[1] Magyarországi fiatalként – tisztában lévén valamennyire ennek az akkor még sokáig épülő életműnek az értékeivel – gyakran nehezményeztem, hogy nem alakul ki olvasóinak s – miért ne – tisztelőinek az a köre, amelyet indokoltnak láttam. A határon túli magyar szellemi, főképp az irodalmi teljesítmények felé egy viszonylag szűk szakmai körön túl a hetvenes évek eleje óta irányult nagyobb figyelem, akkor kezdtek megjelenni – döntően a Kriterion Könyvkiadó megalakulása után – a  hatvanas évek átlagtermését minőségben meghaladó művek, a magyarországi olvasó akkor kezdte kiválasztani „kedvenceit” az erdélyi irodalomból – bár például Szilágyi Domokos népszerűsége inkább csak az író halála után, talán 1977–1978-tól datálódik. Nyilván naiv módon úgy képzeltem akkor, hogy az „irodalomszakmában” s a közvélekedésben kialakulhat az az objektív befogadási gyakorlat, ami igazi súlyán mér mindent, s ahol minden életmű mérlegre kerül. Már régen sejtem, hogy ez valószínűleg sehol sincs és nem is lehet így. 1989 után, a kezdeti nekibuzdulásokat követően szétporladt a korábban fölhalmozott ismeretanyag, s a magyar irodalom más országokban született eredményeinek összességét alig néhányan látják ma együtt. Hiába vált mára közhellyé a magyar irodalom egységének tételezése, s hiába nyíltak meg a határok: soha nem volt ilyen kevés eszköz a kezünkben ahhoz, hogy az értékeket objektív mérce szerint fogadtathassuk el. A kérdésnek két ága van. Az egyik: megfelelt-e a magyarországi értékrend az erdélyinek, s ha nem, melyik volt tárgyszerűbb. A másik: vajon mennyire szólt a magas irodalom a tágabb olvasóközönséghez. Azt, hogy Szabó Gyulának szülőföldjén van lelkes(ebb) tábora, azt időtől időre meg lehetett tapasztalni. Ami az itthoni fogadtatást illeti, be kellene látnunk, hogy az irodalom-népszerűsítésnek minden jó szándék mellett is van irodalompolitikai indítéka, sőt kampányjellege. Az arctalan potenciális olvasótábor egy-egy témát szívesen kipipál – például a szülőföldírók közül is szeret egy zsenit kiválasztani.

            Szabó Gyula könyveiről persze pozitív, értékelő kritikák láttak napvilágot Magyarországon – de mindez belesimult az Erdély, következésképpen az erdélyi irodalom iránti hol heves, hol lanyha érdeklődésbe. Azt a sajátos helyet, amelyet az író a magyar szépprózában betöltött, például azzal a prózapoétikai sajátosságával, amelyet a vendégszövegek beemelésével, kollázstechnikájával oly egyedi módon valósított meg a könyveiben, illetve azzal a szemlélettel, amely majdnem mindig finom érzékkel kerülte ki mind a szocialista realizmus, mind a stílromantika  egyébként az úgynevezett „székely irodalmat” (mely kategóriát egyébként ő nem tekintette érvényesnek saját könyveire) akár egy időben is fenyegető aknáit,^[2] akkori tapasztalataim szerint, melyet a következő évtizedek is igazoltak, nemigen tudatosította az irodalmi élet s az irodalom sem, beleértve annak értékelő rendszereit. Szabó Gyula 1974-es vallomása, A Gólya szállt a csűrre ebben a szemléletben nem volt több, mint az Erdélyben született jó szülőföldkönyvek egyike, aminek megvolt még az a „szervi hibája” is, hogy néhány évvel később jutott el az olvasókhoz, mint Sütő András ekkori fő műve, a romániai magyar irodalomban mérföldkőnek számító Anyám könnyű álmot ígér – noha a kibeszélhetőség akkori szintjén ez a könyv emlékeztetett a legszakszerűbben a hagyományos paraszti világ mesterséges szétbomlasztására, ráadásul már abban a dokumentumok ütköztetésével kialakított szerkezetben, amely a szerző későbbi könyveinek olyan meghatározó jegye lett. Mi sem példázza jobban, hogy a szakma ezt Magyarországon nem tudatosította kellőképpen, mint az, hogy amikor tíz évre rá, 1984-ben Budapesten megjelent Szabó Gyula „válogatott elbeszéléseinek” kötete, a Mátyuska macskája, abba a Gólya szállt a csűrre főszövege, mintha csak egy hosszú novella volna, teljes egészében bekerült, de a függeléke, a család- és falutörténet-nyomozó első, a XVIII. századba, Buccow tábornok korába vezető mélyfúrás nélkül, mely az eredeti munkának több mint a felét tette ki. (S amelynek jelentőségét például Görömbei András azonnal felismerte, amint az A hetvenes évek romániai magyar irodalma című, Bertha Zoltánnal együtt írt könyve Szabó Gyula-portréjában olvasható.) Pedig Szabó már a szülőföldvallomás eredeti megjelenése idején is életműve egyik legfontosabb állomása, A sátán labdái felé törte az utat a korabeli  emlékirat-, memoriálé-, naplóirodalom tömör bástyáin át, magyarországi „novellás”-kötete kiadása idején pedig e szövegfolyamnak több kötete is ismert volt már. Nemigen láttam erre  vonatkozó utalást a vele kapcsolatos szakirodalomban, helyénvaló hát megemlítenem itt, hogy e végül ötkötetes „történelmi tudósítás”-t – az első kötet 1978-as, a „záró”-rész tizenhat évnyi asztalfióklét után jelenhetett meg, 2002-ben – megelőző egyik interjúban^[3] úgy nyilatkozott, hogy „regényt” – tehát hagyományos történelmi regényt, bár már ezt is legalább három kötetben – akar írni, mégpedig a XVIII. századi Erdélyről. Azaz nem az első lépésben választotta ki a fejedelemség bukásának korát, amelyről aztán monumentális munkáját „megszerkesztette”. II. Rákóczi György Erdély XVII. századi bukását előkészítő lengyelországi hadjáratának földolgozásáig a család- és falutörténeten át vezetett az út; a székely falu 1945 utáni korszakának leghitelesebb epikusa a jelenből haladt visszafelé, az 1650-es, 1660-as évekbeli „függőleges veszedelmek”-ig, első lépésként a közvetlen ősök sorsát kutatva. Csak a tudatos szövegalakítás lehet az oka annak, hogy a Gólya szállt a csűrre histórianyomozó függelékének és A sátán labdái első kötetének is egyetlen hagyományosan epikus, fikciós jelenete van. Az elsőben az író az idősorokat megbontva-keverve a II. József türelmi rendelete után Brassóból új harangot hozó falubelijeivel, köztük saját fölmenőivel találkozik, a másodikban a majd fejedelemként csatában elesett Kemény János a lengyelországi hadjárat előtt, Visken, az Udvarhelyszékről s kimondottan Homoródalmásról táborba szállt székelyekkel eleveníti föl a közös múltat. 

            Tavaly még egyszer beszéltem róla nyilvánosság előtt, nem egészen két hónappal korábban, Marosvásárhelyen, a Sütő András-konferencián, s itt már érintenem kellett Szabó Gyula háttérbe szorultságának egyik lehetséges okát. Erre visszatérek még, de hadd említsem meg előtte a valószínűleg döntő szempontot, az író egyik alkati sajátosságát: nem tartozott azok közé, akik igyekeznek megszervezni saját ünnepeltetésüket. Amikor hetvenéves lett, a kolozsvári irodalmi lap, amelynek évtizedekig a szerkesztője volt, megfeledkezett arról, hogy ebből az alkalomból köszöntse őt; utóbb egy általam írt születésnapi cikket vett át róla egy budapesti folyóiratból. Azt, amelyben fölelevenítettem, hogy a romániai forradalom előtti hónapokban, amikor már csak néhány laza szál kötötte össze a magyarországi és az erdélyi kultúrát, kéziratot átjuttatni hozzánk nehéz, itt megjelentetni pedig az ottaniak számára kockázatos volt, kitaláltam, hogy közelgő hatvanadik születésnapja alkalmából adjunk ki egy kötetet Szabó Gyula soha egybe nem gyűjtött cikkeiből, vallomásaiból, esszéiből, „történelmi különtudósításaiból”. Kiadó lett volna rá, de feltételül szabta, hogy lapokban, folyóiratokban megjelent, összeszedendő szövegeken kívül legyen a tervezett kötetben legalább egy, lehetőség szerint nagyobb lélegzetű, addig publikálatlan írás. Gyula bácsi kézirat legális átjuttatását esélytelennek tartotta; a kötet ellen különben nem lett volna kifogása, csak éppen fölöslegesnek tartotta a hasonló kerek évfordulók könyvkiadással való megünneplését – legalábbis a saját vonatkozásában. Nem tartotta érdemnek, ha valaki megérte a hatvanadik születésnapját – illetve nem tartotta közérdekűnek. Noha ekkor túl volt már ötödik szívinfarktusán – az egyikről, minthogy közüggyel állt összefüggésben, lesz még szó lentebb egy mondatban – s az azokat követő „újjászületéseken”. (Egyébként fél évvel később, ’89 karácsonya után már egy kötetnyi kéziratát hozhattam Budapestre a gyakorlatilag nyitott határon át.)

            Vissza a magyarázatkereséshez: az 1945 utáni évtized romániai magyar irodalmában Sütő Andrásé mellett Szabó Gyuláé a legígéretesebb prózaírói indulás. Nem is feltétlenül első, részben még az anekdotából kinövő, de (nemcsak a korszak sematizmusához viszonyítva) rendkívül életszerű novellái révén – ma már kicsit baljós hangulatot idéz az a tény, hogy az elsőnek, a Csillagtól csillagig címűnek a megjelenését 1953-ban Nagy István külön cikkben üdvözölte, mint ahogy a Napirendi pontról is közreadott egy írást, de Láng Gusztáv egy, az íróról szóló korai, rövid portréjában, amelynek megállapításai beépültek a Kántor–Láng-féle irodalomtörténetbe is, épp ez utóbbi novella kapcsán is rá tudott mutatni az életműben rejlő távlatokra: „... a baloskodás áldozataként kuláknak minősített főszereplő története nemcsak bürokráciaellenes szatíratéma, hanem felcsillan benne az a konok igazságkeresés is, mellyel az író eszmény és valóság, elvek és élet megfelelését kéri majd számon”.^[4] A fordulópont a kollektivizálás korszakának klasszikussá vált regényfeldolgozása, a Gondos atyafiság első részének megjelentetése volt 1955-ben; ez a kötet az irodalomtörténeti periódus legmagasabb szintjét jelöli az akkori Erdélyben. Évekig nemigen kételkedtek benne, hogy Móriczot idéző nagyepikáról van szó – Tamásit Szabó Gyula nem kívánta követni, saját szülőtáját „világiasabbnak” tartotta Farkaslaka környékénél, emberei is más erkölcsi felfogásúak, észjárásúak voltak szerinte, mint az ottaniak. A nagy székely írók közül talán csak Mikessel rokonítja őt kései munkáinak nyelvezete, főleg a humora. Korabeli híradásokból úgy látszik, hogy a román recenzensek is nyitottak voltak a Gondos atyafiságban rejlő nóvumokra. Első kötetét maga Nicolae Balotă fordította románra; s bár a román sajtóban a fordítás minőségét bírálat is érte, Dumitru Micu például úgy ítélte meg, hogy a regény a „hazai irodalom” legértékesebb törekvéseit jelzi, éppen a családi, szerelmi, emberi kapcsolatok hitelessége okán, s mert szereplői nem megszemélyesített társadalmi kategóriák.^[5] Ez (is) azt valószínűsíti, hogy az életmű és hatása végső elemzéséhez elengedhetetlen a korabeli román recepció számbavétele. A regény, mely a korban szokatlan módon „tempósan”, tablószerűen, de számtalan egyénített alak megjelenítésével ábrázolta az 1940-es évek második fele székely falujának világát, „székelyül”, azaz hosszú szünet után újabb bizonyítékaként a tájnyelv plasztikusságának, ízeinek, fordulatainak, közönségsikert aratott, talán egyedül a sematizmus korszakának epikai munkái közül. Nem csak azért, mert első feldolgozása lett az író későbbi nagy témájának, „a sok évszázados magánparaszti életforma erőszakos felszámolásának”.^[6]  

A szelektív recepció okait kutatva a Sütő-konferenciára készülve – ahol Sütő és Szabó Gyula korai pályaszakaszának néhány vonatkozását vetettem egybe – arra jutottam: ezek között az okok között ott kellett legyen az is, hogy az író, nem sokkal ünnepelt indulását követően, 1956 után már – eufemisztikusan fogalmazva – politikai megítélés tárgyává vált (művein – főleg regénye második kötetén – keresztül a személye is), 1958 után pedig azok közé került, akikkel legalábbis ideiglenesen és részlegesen le kellett számolni. (Bár börtönbe éppen nem került, mint Páskándi Géza vagy a kolozsvári egyetem több tanára.) 1958-ra, a második kötet megjelenése idejére a korábbi évek részleges ideológiai fölpuhulása drasztikusan lezárult. A magyarországi forradalomra adott hivatalos választ az erdélyi magyar irodalompolitikában az Igaz Szó néhány, már olvasható műveket alkotó erdélyi íróval, például Székely Jánossal való leszámolássorozata kezdi – ennek szele Lászlóffy Aladárt és Hervay Gizellát is elérte –, amelynek keretében a Szabó Gyulára kirótt ítéletet több előzmény után Hajdu Győzőnek a Gondos atyafiságról az Igaz Szó 1959. júliusi számában megjelent terjedelmes tanulmánya hajtotta végre.^[7] Az első rövid, de megsemmisítő bírálat jegyzője egyébként Sütő András volt, aki „tűnődései” egyikében a székelyloki falurajz „alsószoknyakultuszát” bírálta, az erotikát, magyarán azt, hogy a faluközösség hús-vér, érzelmek, indulatok, ösztönök által is vezérelt emberekből áll, s a színen nem  tekebábok mozognak.^[8] Azaz a regény döntő sematizmusellenes vonását. Különben a Gondos atyafiság a közéleti szinteken is ellentmondott a szkémáknak – bár szerzője igyekezett elfogulatlanul nézni a különböző igazságokat, s egy darabig hitt a szocializmus emberfelszabadító erejében. Itt a falu fele fellázad a kolhozosítás ellen, a középparaszt nem ingadozik kellőképpen, hanem szembeszáll az aktivistákkal, de még a „kulák” – aki egyébként megéri a pénzét – sem az az aljas módon mesterkedő alak, amilyennek az irodalompolitika előírta. A falu és a regény gazdagparasztja mai olvasatunkban nemcsak számító, hanem számoló, gondolkodó, az elődök teljesítményét mintának tekintő „innovatív” alkat. Ez abban a jelenetben válik a legérzékletesebbé, amikor megérkeznek a portára azok, akik lajstromba veszik mindazt, amit Gondos Páltól el fognak kobozni. A kulák ekkor lapoz bele felmenői az 1848 előtti évektől vezetett inventáriumába – amit a kollektívszervezők aztán kitépnek a kezéből.      

             Ideillik talán egy passzus a hivatkozott, 1972-es interjúból; irodalom, dokumentum és társadalom viszonyáról is találunk benne figyelmeztető szavakat. Azt mondja benne az író, ismétlem, a XVIII. század Erdélyéről, annak szellemi hagyatékáról:

            „Azt hiszem, nem véletlen, hogy épp ez a korszak tudott így elragadni, annyi az anyag. Nagy múltú népek nagynevű írónemzedékei már rég világirodalmi klasszikumot munkáltak volna belőle. Nem beszélve arról, hogy vajon a Bethlen Miklós önéletírásának úgy önmagában, hol van a párja, hogy Bethlen Kata hol nem lenne már rég világszerte ismert drámai hős, akármelyik Wesselényi világszerte ismert regényhős – hol tudtak volna máig ellenállni írók például egy olyan témának, mint mondjuk: Bethlen Miklós és Teleki Mihály a hanyatló török s a diadalmaskodó Habsburgok közötti sorsfordulón? Száraz és túl hosszú bibliográfia lenne az anyag puszta felsorolása is. Ha máshol nem, hát az élelmes, piacra termelő-ügyeskedő írókon csodálkozom, hogy ennyire is hagyták és hagyják porosan feküdni, a csábító babérokkal együtt.”^[9]        

            Szabó Gyula sohasem „termelt piacra”, s ha a későbbi „regény”-folyamai nem váltak bestsellerré, ez csak azt jelenti, hogy az olvasók – s részben az irodalomból élők – nem tartották vele a lépést.  Él az életművel kapcsolatban néhány információhiány szülte balvélekedés; ezek egyike szerint a Gondos atyafiságnak a „visszasematizálódás” idején megjelent köteteit és 1964-es, véglegesített változatát is élvezhetetlenné teszik az íróval végrehajtatott irodalompolitikai beavatkozások. Erről szólva a Sütő-konferencián „kettős eredetű negatív mítosz”-ról voltam kénytelen beszélni, amennyiben az eredetileg megjelent második kötetben sem esztétikailag, sem ideológiailag nincs visszalépés az elsőhöz képest – nemhiába váltotta ki a föntebb utalt támadásokat –, s a szerző a harmadik kötet koherenciáját is meg tudta tartani néhány apró engedmény árán. Az 1964-es változatban lévő szövegmódosítások viszont szerkezetileg indokoltak, ráadásul az írónak ekkor sikerült kihasználnia a lazább történeti periódus kínálta alkalmat. Azt utóbb Sütő András is elismerte, hogy a regény a kollektivizálás egyetlen nagy lélegzetű és maradandó erdélyi ábrázolása (bár van, aki azt mondja, hogy maga a szövetkezetesítési kísérlet a mű elhanyagolható tartozéka). Cseres Tibor már a hetvenes években továbbment ennél, amikor a trilógiát így idézte a kor emlékezetébe: „a termelőszövetkezeti mozgalomról (vagy mondjam inkább úgy: szervezésről), a mezőgazdaság kollektivizálásáról magyar nyelven a legszínvonalasabb regényt Szabó Gyula írta, homoródalmási parasztfiú”, igaz, az a mondat úgy kezdődik, hogy ezt „Nálunk elég kevesen tudják”.^[10] Cseres számol be arról is ugyanott, hogy egy külföldi műfordító a hatvanas években „elragadta” tőle a trilógiát avagy annak aktuális kötetét, hogy lefordíthassa.

            Persze tett (talán önkéntelen?) engedményeket is az író, például az ötvenes-hatvanas évek fordulójának néhány novellájában – ezekben Balotă szerint „a falu többnyire a rurális neoidill fényeiben jelenik meg”^[11] – és A szülőföld szimfóniája című „terepjárás” (1961) egy-egy darabjában. A második novellaírói periódus fontos eredményeit, a Szerelmünk havában (1967) legjobb írásait, különösen a Mátyuska macskáját s a Sárgaszemű Jovánkit, valamint a kötet megjelenése után publikált Babilon Mihály lámpását  viszont  tömörsége, szikársága, a személyiségrajz és az ábrázolásmód összetettsége, visszafogott lírája révén már a hagyományos epika megújításaként értékelte a kritika – de talán inkább az „otthoni”. Az újabb nagyobb lélegzetű „epikus” munkát – Húgom Zsuzsika (1968) – viszont lényegében kudarcként – noha az, ma újraolvasva, a lélekelemző monológregény erdélyi változata egyik első míves darabjának látszik.

            Innen még egy radikális lépés vezet a „dokumentumregény”-ig. Későbbi munkáinak  prózaszervezési technikájáról Szabó Gyula így nyilatkozott A sátán labdái első kötetének megjelenése után:

            „Krónikák, önéletírások, vallomások, naplók, levelek stb. mondták a sorsot, de jobbára külön-külön, egymást nem halló hangként – lévén, hogy a művek jó része akkor egyszerűen nem látott napvilágot –, holott a tenger veszedelem és pusztulás között éppen a »tudósítás« volt az, amit szüntelen kértek-igényeltek egymástól: keresték önmagukat, egymást, egymás hangját, gondolatát, a megtartó kapcsolatot a végtelenül kusza és összevissza szabdalt emberi viszonyok között. A sok külön hang azonban csak az utókori pódiumon, az utókori fülkagylóban válhat egybehangzó kórussá, a rengeteg leírt szó csak a »kiváltságos« utókor vállalkozásában sűrűsödhet összegező, szintézisbe értelmezett tudósítássá. S ha ez a tudósítás mint műfaj a vállalkozás szándékából született – abból, hogy eleink sorsát valóságos életként éljük meg, vállaljuk személyes élményünkké, emlékünkké –, akkor amilyen hagyományos-történelmi az anyag, éppoly könnyen barátkozhatik olyan modern fogalmakkal, mint »montázs«, »kollázs«, »dokumentumregény«, jóllehet a tudósítás nem valami modern utókori lelemény, mert éppen nekik, eleinknek volt közkedvelt szavuk, sőt valósággal létszükségletük, magáról a »kollázstechnikáról« pedig már Bethlen Farkas megvallotta, amikor történelmi művéhez az ajánló szavait írta: »Fát és követ mástól vevék. Enyim az épület fölépítése és alakja. A pók hálója sem jobb, mert a fonalat magából nyeri, s az enyém sem rosszabb, mert, mint a méh, másokból merítek.« A dokumentum méhe és a fikció pókja tehát amilyen modern, éppoly hagyományos.”^[12]

            A formában rejlő lehetőségeket akkor sokan meglátták. A „történelmi tudósítás” első köteteit olyan, népiséggel meg nem „gyanúsítható” esztéták ünnepelték, mint például Géher István, vagy a filozófián edződött Baránszky-Jób László, aki szép esszét írt a vállalkozásról, külön kiemelve az eltérő forrásokat egységgé alakító keretszövegek szemléleti pozícióját: a szerző tudja, amit a história-, napló- és levélíró szereplők nem – hogy útjuk a pusztulásba vezet –, s nem tudja megállítani őket.^[13] A dokumentum-regényfolyamban és „melléktermékeiben”, a „történelmi különtudósítások”-ban alkalmazott montázstechnikával szemben Fábián Ernő jelentett be később részleges különvéleményt. A kommunista rendszer végén írt, annak bukása után megjelent Ostorod volt-e Rodostó? három, főleg idézetekből összeálló, s alig narrált szövege közül az egyiket, amely a férjüket elveszített XVII. századi erdélyi asszonyok sorsát idézte, Fábián szétesőnek tartotta, viszont szerinte a kötet címadó, Mikes Kelemenről szóló esszéje az egyik legjobb Szabó Gyula-írás, épp annak révén, hogy belső monológgá szerveződnek benne a vendégszövegek.^[14] Saját korát is hasonló módszerrel élte újra a szerző. A nemzedéke útjával való szembenézést korán, még a kommunista korszakban megkezdte, elsőként talán Az eleje fel volt virágozva. (Vázlat „új tollas” indulásomról) című, az Utunk 1985-ös évkönyvéből kincenzúrázott emlékezésében, mely aztán 2004-ben jelent meg kötetben, az író halálának évében.^[15] A kötet másik darabja környezetrajz 1982-ből, amikor is Szabó Gyula volt azon erdélyi magyar írók egyike, akik tiltakoztak – ő egy 17 oldalas levélben – Ion Lăncrănjan magyar szempontból botránykővé váló könyve ellen.^[16] (A levél megírása s Huszár Sándornak, A Hét főszerkesztőjének publikálás végett való postázása után kapta meg negyedik infarktusát – de már a Huszárnak írt levelében ez szerepel: „Nem ment le jól az étel a torkomon, amíg ezt meg nem írtam. S megírtam annak ellenére, hogy a »könyvet« a maga egészében nem tudtam elolvasni, mert amennyit láttam belőle, az is egy félinfarktus volt.”^[17]

            Ennek a szembenézésnek a legmasszívabb eredménye a négykötetes, eredetileg éppen 1867 kéziratoldalas önéletrajzírói és történetírói munka, a Képek a kutyaszorítóból. Műhelytitkok szabadon (2001–2002). E pillanatban nem érzek kedvet ahhoz, hogy leírjam, a kisebbségtörténet az 1950-es évek elejével kezdődő évtizedének máig ez a legjobb földolgozása és forrása. Az erdélyi magyar értelmiség akkori szerepvállalásáról és felelősségéről – beleértve az 1956-os forradalomhoz, szabadságharchoz, majd a magyarországi és romániai megtorláshoz való viszonyát – nem volt ennél fontosabb olvasmányom. Csak éppen a könyv nyomán kitört személyes polémiák, s egyéb viták, amelyekbe belekeverték, lehetetlenné teszik a vitapontok részletes ismertetése nélküli kategorikus állásfoglalást. Ezeket az életmű monografikus földolgozása során lehetne körültekintően tárgyalni.          

            Szabó Gyula tíz éve halt meg. Amint arról írtam, hogy életműve nem kanonizálódott, talán egyéni méltatlankodásnak látszik, de nem az. Az 1989 utáni színre lépő erdélyi írógeneráció többször tanújelét adta annak, hogy fontos számára az igazi örökség birtokba vétele. Szabó Gyulát Láng Zsolt idézte, nem is egyszer, a Székely könyvtár című sorozatban nemrég megjelent válogatott novellái kapcsán pedig Fekete Vince így kezdi író és írásai  kommendálását: „Talán nem volna tanulság nélküli vállalkozás összeállítani egy olyan könyvet – a mellőzött, elhallgatott, feledésre ítélt, peremre szorított írók antológiáját –, amelybe összegyűjtené a szerkesztő mindazokat a méltatlanul elfeledett szerzőket, akiket a nagyérdemű utókor már-már szinte kitörölt az emlékezetéből.”^[18] Az elfelejtett önálló művek újraolvasásán kívül van még más teendő is: annak regisztrálása, ami csak folyóiratban, hetilapban jelent meg tőle, vagy ott sem. Itt van előttem Szabó Gyula valószínűleg egyetlen, kéziratban maradt, háromfelvonásos, Évek és emlékek című, 1955-ben (illetve egy emlékkép révén 1941-ben) játszódó színjátéka, amelyben Szőke Annus című novellájának anyagát dolgozta föl – írásom főcímét ebből választottam –, s bár ez inkább irodalomtörténeti érdekesség, mint igazi írói érték, világos, hogy nem egyszerű dramatizálásról van szó. Az író kisebb cikkeinek többsége sosem jelent meg könyv alakban, például az a több tucatnyi írás sem, amelyeket 1990-től, rögtön a harcok lezárultával közölt a Helikonban. A Székelyföld tavaly augusztusától decemberéig részletekben adta közre a „kis magyar világról”, a második bécsi döntés utáni helyzetről, állapotokról, hangulatokról írt befejezetlen kéziratát, Az irredentizmus mámorát. Történelmi tudósításainak – vagy különtudósításainak – újabb folyamából három vaskos kéziratköteg volt a kezemben.

            Az életmű számbavételét egy bibliográfia összeállításával kell elkezdeni.
E pillanatban ezen (is) dolgozom.