Demény Péter

„Otthon” és „idegenben”

Helyek Balla Zsófia költészetében

 

A következőkben arra keresem a választ, hol és hogyan furakodik be az irónia egy olyan költészetbe, amelyet meglátásom szerint nem lehet a „posztmodern irónia” szintagmával jellemezni, amennyiben ezen azt értjük, hogy a szövegben minden „általánosan relatív”, s hogy egyetlen kijelentést és képet sem lehet helyesen érteni, ha nem fogadjuk el ab ovo az irónia folyamatos jelenlétét.

Legfőbb elméleti kiindulópontom Zygmunt Bauman tanulmánya,[1] melyben ember, tér és idő viszonyát vizsgálja a különböző korokban, és három kategóriát ír le: a zarándokot, a turistát és a csavargót. A modern emberek, fejti ki Bauman, strukturált idő-térben éltek (legalábbis így látjuk mi), olyan idő-térben, amelyben el lehetett ugyan tévedni, de siker és kudarc egyaránt „tudáson és célratörésen nyugodott”; az eredményeket össze lehetett kapcsolni, és teleologikusan lehetett élni. A modern kor emberét nevezi Bauman zarándoknak.

Ezzel szemben a mai ember turista: ma már nemcsak az emberi cselekvés „mulandó és kiszámíthatatlan”, hanem a világ is, amelyben játszódik; a turisták távolságot tartanak, szigorúan őrzik ezt a távolságot, és a mobilitás nevű játszmában érdekeltek. A turisták „ellenállhatatlanul vonzónak találják” a világot; a csavargók, akiknek szabadsága a nullához közelít, ellenállhatatlanul barátságtalannak.

Mint látni fogjuk, Balla Zsófia a kényszerű turista. Vágyai és alkata egyaránt zarándokká tennék, legszívesebben egy jól strukturált térben és időben élne, ám be kell látnia, hogy ez lehetetlen, következésképpen annak ellenére turista, hogy jól érezné magát a szerepében. Minden erejével óvná magát az önfeladástól, miközben tudja jól, hogy nincs szeretet önfeladás nélkül; mégis folyamatosan reflektál minden élményre, az önreflexió és az irónia eszközét használja a csalódás ellen, melytől azonban mégsem védheti meg magát, hiszen él.

„Az önreflexiót említeném, az ironikus önreflexiót; a humort és az iróniát nem keverve egyébként össze. Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról és magatartásról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb is, könnyedebb is. Sokkal többféle nyitást tesz lehetővé.” És még egy fontos állítás ugyanabban a válaszban: „Az individuum megnövekedett szerepe meghatározó a létünkben (…) Nem a mindennek alárendelő kollektivitás (…) rendkívül korán kiábrándultunk a kollektivizmus utópiájából. Mi egy másfajta utópiát hajszoltunk; azt hiszem, távolabbra vetettük a tekintetünket: (…) a lehető legnagyobb emberi szabadságra.”^[2] Az idézet azért fontos, mert Balla Zsófia öndefiníciói közé tartozik: Martos Gábor kérdése arra vonatkozik, miképpen határozná meg a költő a harmadik Forrás-nemzedéket, melynek tagja, és miben látja annak a másodiktól megkülönböztető vonásait. Látjuk, milyen hangsúlyos szerepe van az önreflexiónak és az iróniának s ezzel összefüggésben a kollektivitástól való elhatárolódásnak. Nyilvánvaló, hogy egy olyan alkotó, aki elfogadja „a kollektivizmus utópiáját”, a referencialitástól sem határolódik el annyira határozottan, hiszen annak létezését önnön létezése legfőbb zálogának érzi – gondolhatunk például az erdélyi magyar irodalom egyik emblematikus művére, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című opusára, amelyben minden a referencialitástól függ, azon múlik és az által „üzen”.

Vizsgáljuk meg először is a PaterNoster két változatát. Ez a vers úgy jeleníti meg a pálya két szakaszát, hogy első változata a referencialitást mozgósítja, míg a második az areferencialitás, s ilyenképpen az általános befogadhatóság irányába tér el. „Géza ezt úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz« /  át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / Gazsi most ott állt Guszti mellett, / hátrább haragos Sándorok.” Ez az „eredeti”, amely 1980-ban jelent meg a Második személyben (Kriterion, Bukarest). Az élmény közelsége miatt (Bretter György kolozsvári filozófus, többek szeretve tisztelt mestere 1977-ben halt meg) a vers rendkívül személyes és a személynevek emlegetése okán meglehetősen belterjes is. Némi filológiai kutakodással meg lehet állapítani, kikről is van szó (Molnár Gusztáv, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós stb.), ám a mű tere ennek ellenére szűken családias. „Valaki úgy írná: »Egek! / azt gondoltam, délután átmegyek / Bretter Gyurihoz!«, / át is mentem / egy lefele fordított sírkerten / s rátaláltam. Felöltőben, fa alatt / kuporgott, körülötte egy csapat / varjú, tanítvány, kolduló barát, / mind egyetlen s igaz. Gyurin a kabát / olyan bő volt, hogy sírni kellett. / A vetélytársak most egymás mellett / álltak s egyéb haragosok. / S a Házsongárdban sátorok, / gyors-győzők, laci-konyhák körbe, / körhinták vártak a népre, / ószövetségi vigasság. (…) Arrébb sült már a mititej.” Az Ahogyan élsz című kötetben (Jelenkor, Pécs, 1995) megjelent változat feloldja az előbbi belterjességét, „Géza” helyett „valaki” kerül a versbe, a többiek viszont kikerülnek belőle. Marad „Bretter Gyuri”, akinek a haláláról szól a szöveg, s akit nyilván nem lehet sem kivenni, sem behelyettesíteni, és a Házsongárd, amely viszont egyszerűen egy temető neve annak számára, aki nem hallott a kolozsvári sírkertről. A sírkertről, amely már az első változatban „lefelé fordított”, tehát inkább egy képeslap jelentésmezejét mozgósítja, mint egy földrajzi helyét. A név nélküli „tanítványok” biblikussá és fenségessé, a „képeslaposság” viszont személyessé és humorossá teszi a történetet, anélkül hogy az túlságosan személyes lenne.

Az átírás valószínűleg összefügg az 1989-es romániai eseményekkel. Az „új világban” rádöbbenhetett a költő, Bretter György neve egyre szűkebb körben jelenti majd azt, amit a diktatúra zárt levegőjében jelentett, bár elképzelhető az is, hogy egyszerűen az idő múlása és Balla Zsófia átírási gyakorlata teremtette meg a későbbi variánst.

Akárhogy is történt légyen, a referencialitás a személyes areferencialitásnak vagy inkább egy áttételes referencialitásnak adta át a helyét, egy olyan történetnek, amely bár éppen a beszélővel esett meg, valójában akárkivel megtörténhetett volna, s az olvasónak ebben a benyomásában a nevek kihúzása jelentős szerepet játszott. Ennek a törekvésnek egy másik irányát figyelhetjük meg a Mi volt jó Pécsen? című versben.^[3] „Az új időknek könnyű mámora, / az együtt töltött, nagy szilveszterek…” – indul a szöveg, s ez még „nagy” és „általános”. A harmadik sortól azonban elkezdődik mindaz, ami individuális, ami csupán a beszélőre jellemző: Tettye, Koszta Gabi, a karamellás sütemény, „rémálmom délután”, „a Marci kandúr”, papírtrombita. A kollektív identitás megszokott, sodró, mindenkire érvényes referencialitása helyére egy olyan referencialitás lép, amely személyes vagy még inkább intimus. A beszélő a saját emlékei által minden olvasó saját emlékeit szólaltatja meg: mindenkinek van Tettyéje, Koszta Gabija, karamellás süteménye és a többije, csak nem ez a nevük. A vers érdekes teret alakít ki: az első két sor és még néhány („Mögöttünk forrt a múlt: előre / elnyert büntetésem, a katlan”), a rakovszkys zárlat: „Az is létezik, amit még nem tudunk”, tágas és elvont; a már említettek viszont olyan egyénítések, amelyek az olvasó saját egyénítéseit szólítják meg. Balla Zsófia költészetének egyik titka, hogy ide-oda villódzik a két minőség között, s a saját „kis” történeteit az olvasó kis történetei segítségével mondja el, érezteti meg; a legjobb versekben nem bomlik meg ez a kényes egyensúly, a mérleg hol erre, hol arra billen, de sohasem egyetlen irányba s ezért sohasem zavaróan.

Balla Zsófia költészetében a Paul de Man-i „térbeli metafora” a lehető legkonkrétabban értelmezhető, s ha ezt a lírát akarjuk jellemezni, a „térbeli”-re esik a hangsúly. A síkváltás, melyet Hankiss Elemér elemzett szép tanulmányában,^[4] ebben a költészetben az irónia mozgását tükrözi. Mielőtt az iróniáról beszélnénk bővebben, ismertessük röviden ezt az írást. Szerzője abból indul ki, hogy a nem irodalmi, illetve az irodalmi jelsor közötti legfőbb különbség linearitás és periodicitás különbsége. „Nem az egymásutániság vagy nemcsak az egymásutániság, hanem az ismétlődés is alapvető viszonya a jeleknek. A dekódolásnál az olvasó tudata nem egyszerűen csak végigsiklik folyamatosan a jelsoron, hanem miközben halad az első jeltől az utolsó felé, bizonyos jelek, jelcsoportok arra késztetik, hogy sorrendben korábbi jelekre, jelcsoportokra visszaugorjék, megismételje s csak azután haladjon tovább.”^[5] A következő fontos állítás, hogy a „nyelvi anyag” a retorizálás révén válik irodalmivá. A továbbiakban Hankiss bőséges példákkal élve azt fejtegeti, hogyan működik az a dekódolási játék, amelyet ő síkváltásnak nevez. Először József Attila híres sorait idézi: „s szívében néha elidőz / a tigris és a szelid őz”, s elmagyarázza, ezek megfejtésekor a befogadó tudatának egyrészt horizontálisan kell oszcillálnia, hogy az akusztikai azonosságot és a szemantikai különbözőséget megállapíthassa, másrészt vertikálisan, hiszen ez utóbbi különbségtételhez ki kell lépnie a jelsorból. További példák után, melyeket a mű- és népköltészetből, a regény- és a drámairodalomból vesz, a szerző arra a következtetésre jut: „az esztétikumnak magának elidegeníthetetlen lényege ez a kettősség, az ellentétes pólusok közötti állandó ide-oda villanás. Maga az esztétikum vibrál az elvont és a konkrét, a rész és az egész, a személyes és a személytelen, a külső és a belső világ ellentétes pólusai között – illetve pontosabban: akkor s csak akkor jön létre bennünk esztétikai-irodalmi élmény, ha a műalkotás hatására tudatunk elkezd vibrálni a valóság különböző síkjai, ellentétes fogalmai, kategóriái között. E vibrálást fejezi azután ki fogalmilag egy-egy ellentétpárral, önellentmondással, paradoxonszerű definícióval az esztétika és az irodalomtudomány.”^[6]

Fentebb láttuk már, hogy az iróniához, legalábbis annak Paul de Man definiálta változatához, fogalmak jól megkülönböztethető párjaira, a valóság két jól elkülöníthető szintjére van szükség, ő-re és nem-ő-re, egy pontra, ahol a beszélő van, és egy másikra, ahonnan szemléli önmagát. Innen is adódik a következtetés: ez nem a posztmodern irónia, amely nemcsak hogy nem tapasztal különbséget a valóság különböző szintjei között, hanem nem is vágyik erre a különbségre. Az az irónia, amely a Balla Zsófia költészetére jellemző, nem folyamatos szétszaggatás, nem a Parti Nagy Lajosra jellemző „fujvást [sic!] elhibban a rend”.^[7] Inkább egy ellentmondás vagy egy tehetetlenség feltárása: miközben a szöveg rendre törekszik, rendben reménykedik, minduntalan abba a felismerésbe ütközik, hogy a rend nem létezik vagy nem vonható be minden egyetlen rendbe; csak rendek léteznek s a remény, hogy ezek a rendek mégiscsak megoszthatók valamiképpen; a személyes, intimus, „kis” emlékek, élmények, tapasztalatok utalhatnak ugyan olyanokra, amelyeket mindenki megélt, de nem tekinthetünk el attól, hogy mindenki másként élte meg őket.

A szilveszter, a költészet, a szülőföld, az irodalom nagy történetek, amelyekhez mindannyiunknak van köze, ez a „köz” azonban esetenként változik. Fentebb Rakovszky Zsuzsát emlegettem s nem véletlenül. Úgy vélem ugyanis, Balla Zsófia költészete rokonságot mutat az övével, ami a filozofikusságot, az általánosítás vágyát illeti. Amíg azonban Rakovszky mindig a személyestől az általánosság irányába mozdul, a személyes által mindig valami egyetemes érvényűt próbál közvetíteni (gondoljunk csak a babitsi vétetésű idő-ciklusra!),[8] addig Balla Zsófia lírájában az egyetemes a személyes felé halad, relativizálódik. Ám e relativizálódás nem a töredékek, a párhuzamos változatok vagy a különböző identitások formájában jelenik meg, mint Kovács András Ferencnél, Parti Nagynál vagy Szőcs Gézánál, hanem egy melankolikus relativizálásban, amely ragaszkodna az egységhez, az egyértelműhöz, de belátja, hogy nem érheti el problémátlanul. Ha a Martos-interjú részletéből indulunk ki, meg kell állapítanunk: a kétely nélküli, meglehetősen ideologikus egység nem létezik vagy nem hiteles, ami pedig hiteles lehetne, az éppen azért nem elegendő, mert nem fogadhat be mindenkit. Többeket igen, mindenkit nem. Az emlék, az élmény, a tapasztalat olyan főnevekként érvényesek, amelyeknek a jelentését minden olvasónak magának kell kialakítania a szöveg utalásai segítségével.

A síkváltás másik lehetősége vagy leírásának másik módja a kint–bent irányra, útra és visszaútra vonatkozik. A PaterNoster mindkét változatában tanúi lehetünk annak, a „lefelé fordított sírkert” hogyan teremti meg hirtelen a „bent” hangulatát, s e soron túl mintha minden egyszerre zajlana kint és bent – természetesen ez is óvja a verset a pátosztól, s ez is a felé az „áttételes referencialitás” felé mozdítja, amelyről már beszéltem. Most azonban nem erre szeretnék figyelni, hanem a benti tér, a benti intimitás, a zártság formáira és költői megteremtésére.

A Mi volt jó Pécsen? ilyen szempontból is jó példa. Az első szakasz után, a „nagy szilvesztereket” és Tettyét követően azonnal visszahúzódik a szöveg, „Koszta Gabiékhoz”, a karamellás süteményhez, a délutáni rémálomhoz és a negyedik szakasz erős indításához: „Jó volt felébredni idegen ágyon / délutáni homályban s inni egy kis vizet.” Erősnek nevezem, mert idegen ágyon általában nem jó felébredni, nem szólva arról, hogy a jelző nem kíméli sem a beszélőt, sem a környezetet (lehetne például „baráti ágy” is). Aztán ismét „Széchenyi tér”, petárdák, palackok, papírtrombitálás és megint egy markáns váltás: „Mintha nem is az idő váltaná mezét, / hanem egy lidérces gőzfürdőből köszöntene / ránk a feltámadás.” A hatodik szakaszban pedig a város levedli „az ó, fekete szőrt”; innen már csak egy lépés Marci kandúr, a „kövér üstökös, / öt méterről vágódott az ölembe, – / karma nyomát még évekig viseltem”. A nevetés „leütés nélküli labdajáték”, és megül a gyomorban, mint a gipsz.

Oximoronszerű tehát a jó; olyan képek mesélik el, amelyek a főnevek révén a pozitív, a jelzők miatt azonban a negatív tengelyen helyezhetők el. A szöveg kétértelmű, a hatodik szakasz második részének kezdete viszont ismét a címre utal, most kijelentő mondatban: „Szóval, ez volt jó Pécsen.” Mintha inkább arról lenne szó, a beszélő hogyan próbálta jól érezni magát, mint arról, hogy ez valóban jó volt.

Egy másik vers, amely beszédes ebből a szempontból, Az ünnep előérzete.^[9] Ez is a kinttel kezdődik („Egy hónap, másfél hónap / derengő idő…”), ám a harmadik és a negyedik sor már ebből a derengő időből fakad: „szomjas várakozás és / vízfoltos cipő.” Ugyanazt figyelhetjük meg, mint az előbb elemzett műben: a hónap semleges terét a várakozás, a hajnal, a gyermekkor, a bizonyság, a győzelem, a mécs, a láng pozitívvá tenné, ha nem lenne a várakozás szomjas, a hajnal sötét és freccsenő, a gyermekkor keszeg, s ha a mécs nem kútlánggal égne. Ilyen ambivalenciák teremtik meg a szakasznyi kérdés lehetőségét: „De mondd, miféle ünnep ez, / e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott / szikra, mely sistereg, neszez / s szertezáporoz száz szilánkot?” Aztán ismét szív, karácsony, Hold, nő, győzelem küszöbe, gyertya, csillagok – másfelől  viszont a szív hangtalan, a karácsony a „kopácsol”-ra rímel, a hold alatt „gyász zuhog”, a nők úgy szülnek, mint a gyász, a győzelem küszöbén „halomra lőtt varjak” hevernek, a gyertyák a csillagok helyett égnek. A befejezés pedig érdekes inverziót teremt, ahol a jelző pozitív s a főnév negatív jelentésű: „Naptárában vakító szünnap. / Bársonyos hiány itt az ünnep.” (Kiemelés tőlem – D. P.)

Úgy is mondhatnánk: a vers egyetlen villódzó síkváltás. A „közkörnyezet­–kiskörnyezet” és a kint–bent közötti s már elemzett ingázást az alliterációk is segítik; elég talán, ha a fentebbi négysoros idézetre figyelünk, ahol a sziszegő sz-ek valósággal szétfűrészelik a „tartalmat”, s még inkább hozzájárulnak a karácsony kétértelműségéhez.

Térjünk vissza a kint–bent dichotómiához. Nádas Péterről szóló egyik szép esszéjében Balassa Péter a következőket mondja: „Nádas, úgy hiszem, alapvetően konzervatív ízlésű és vonzalmú, ha egyáltalán használható még félreértés és rosszhiszeműség nélkül, esztétikai értelemben a konzervatív jelző. Ha ugyanis elnézzük, elképzeljük barna, sárgás, mélyszínű, derengő intérieurjeit, színeit, egészen eredeti térképzését, akkor egy ilyen formában sosem volt, dísztelen szecesszió (…), illetve egy sosem volt, világpolgár-biedermeyer metszet vagy életkép tűnik fel előttünk. Igazán szépen és konzervatívan berendezett és rendezett intérieurökben lehet igazán nagyokat szenvedni, széthullani, megvilágosodni és egyéb nagyokat művelni…”^[10] 

Tekintsünk most el attól, mennyire és milyen érvekkel lehet ma konzervatívnak nevezni Nádast és tekintsünk el a jól hallható („egyéb nagyokat művelni…”) iróniától is. Állapítsuk meg inkább, hogy Balla Zsófia elemzett verseiben is láthatók enteriőrök, megjelennek metszetek, s ezek ugyanolyan „derengők”, mint a Nádaséi. Tehát miközben a kinti, a nagy környezetet is leírja, a költő szövege is visszahúzódik a bentbe, Pécs ünneplő városából az idegen ágyra, a „derengő időből” (!) a vízfoltos cipőhöz. Ezek a művek minden bizonnyal a költészetnek a prózától eltérő, elliptikusabb jellege s az erre a költészetre jellemző jegyek miatt nem drámaiak, nem keltik a széthullás, a megvilágosodás hangulatát. A Balla-féle líra, mint mondottuk is már, melankolikus inkább, visszafogottan szenvedő és elsősorban a beszélőre vonatkoztatott. Az irónia éppen ebben a személyességben rejlik, amely szinte kínosan vigyáz arra, ne tegyen általánosító, mindenkire érvényes kijelentéseket. A lehető legnagyobb emberi szabadság csak a lehető legszigorúbb személyes iróniával érhető el.

Ennek a szigorú személyes iróniának talán a referencialitáshoz is lehet köze, ahhoz az életrajzi tényhez, hogy Balla Zsófia 1993-ig Kolozsváron élt, 1989-ig egy olyan diktatúrában tehát, amely nem engedte utazgatni állampolgárait. Általában nem vagyok a referencialitás barátja, nem rajongok az olyan elemzésekért, amelyek minden ok nélkül az író lexikonadataihoz fordulnak, és ezek alapján magyarázzák a művet. Ez a referencialitás azonban, amelyet most vontam be az értelmezésbe, véleményem szerint nem üres, közömbös, hanem telített, aktív, hiszen nemcsak nyoma, jelentése is van az életműben. Pontosan az 1993-as Egy pohár fű című kötetig kell várni, hogy más helynevek is bekerüljenek a versekbe, mint az erdélyiek vagy a magyar irodalom „hely nélküli” helynevei (például Rodostó az Epilógusban).^[11] A Vörös csík, vékony vérfonál című vers^[12] egy „igazi” utazásról szól.