Kántor Lajos
Illegális születésnap
Egy fejezet a Domokos Géza kockázatai című könyvből
1988. május 18-án volt Domokos Géza 60. születésnapja. Talán épp ez a kötelező kerek évforduló magyarázza, hogy január 1-jén naplóírásba kezdett. („Nem tudok szabadulni a gondolattól: nekivágtam az utolsó körnek. Az új esztendő sok más – várható – baja mellett minden bizonnyal elhozza számomra a nyugdíjazást. Egyrészt várom. Szabadulok a sok, egyre értelmetlenebb, de mindenképpen egyre kevesebb elégtételt hozó munkától. Véget érnek a naponkénti izgalmak, veszedelmek, az életemet rövidítő vereségek. Másrészt az obsit riaszt. Az elkülönülés, a magány rémét vetíti elém. Mindig közösségi ember voltam.”)
Az év történéseit, nagyobbrészt szomorú élményeit – közéleti megaláztatásokkal, kiadóigazgatói meghurcoltatásokkal, betegséggel, kórházi beutalásokkal – végigköveti, szinte naponta. És minthogy nem a nyilvánosságnak, (lehet) nem is az utókornak szánta – annyira őszinte volt önmagához, hogy nem is merte otthon tartani a diktatúra (hátralévő) két esztendejében –, ma dokumentumként, pontos közérzeti krónikaként olvasható ez a napló. Szónoki emelvényhez már nemigen jut D. G., gyűléseken is ritkábban szólal fel. (Egy február 29-i feljegyzés: „Nem szólaltam fel. Nemcsak azért, mert semmi értelme bármit is elmondani, pusztába kiáltott szó. Megjegyzem, hogy én ezzel a gondolkozással sohasem értettem egyet, következésképp nem is alkalmaztam a gyakorlatban. Inkább kényelmességet gyanítottam mögötte. Ha az embernek pódium adatik, véltem, lépjen is fel rá. Beszéljen, mondjon véleményt. Még ha visszafogott is a hangja, öncenzúrázott is a mondanivalója, ne hallgasson. Hallgatni nem arany, hanem a halál előszobája. Ezúttal mégsem kértem szót, mert mindent, de mindent elmondtam az évek során.”) A naplóban viszont nem hallgat. Leírja például – két héttel a könyvkiadói közgyűléshez kapcsolt gondolatai után – a felső pártvezetésben sokáig megtűrt, bizonyos magyar értelmiségi körökben tisztelt Fazekas Jánosnál tett látogatását (Szász Jánossal, Gálfalvi Zsolttal, Horváth Andorral együtt mentek el, F. J. 62. születésnapja küszöbén), az ünnepelt felolvasását (az 1972-es pártkonferencián elhangzott, Fazekas által még mindig bátor politikai tettnek vélt beszédéből egy részletet); az 1988. februári Domokos-kommentár meglepő: „…az volt az érzésem, paródiát hallok. Ahogy barátaimra néztem, úgy hittem, ők is valami hasonlóra gondolnak. Eljáróban van az idő emberek, ideológiai tájnyelvek, taktikai tojástáncok fölött. Fonnyadt krizantémszaga volt az egésznek.”
A romániai helyzet romlásáról folyamatosan beszámol a napló. Így arról az utasításról, hogy nyomtatásban már csak románul használhatók a (magyar) helységnevek. Ehhez is a korábbi illúzióktól eltérő mondatokat fűz Domokos Géza: „Még durvább következményei várhatók a homogenizáló rögeszmének és a Románia és Magyarország között az utóbbi időben előállt nyílt feszültségnek. Deportálások talán éppen nem lesznek, ahogy a pesszimistábbak közülünk jósolják, de hogy még nehezebben elviselhető lesz közösségünk élete, holtbiztos.” És tovább: „…nem tudtuk, hogy megtörtént a nyelvi diszkrimináció újabb gaztette: a néptanácsok és a szülészeti rendelők utasítást kaptak arra nézve, hogy ezután csak román nyelvre lefordítható keresztnevet írhatnak be az anyakönyvbe, illetőleg az újszülöttek nyilvántartásába”. Az ország – politikai mellett gazdasági – nyomora s a menekülők növekvő száma foglalkoztatja. Az egyik leggroteszkebb „tudósítás” mindenképpen kiemelendő a naplóból (szeptember 27. – a családi, télre való gondoskodás ideje): „Ma két liter ecetet hoztam haza. Nagy kincs. Ősz van, eltevések ideje, ecet az üzletben nem kapható. Értesítettek a szakszervezeti bizottságtól, hogy kiadónk emberei számára kiutaltak – a Művelődési Tanács büféjében vehető meg – három kis csomag vajat, tíz deka kakaót és három liter ecetet. Mivel régideje nem kaptam semmit az effajta »osztásnál«, két üveg ecetet nekem ítéltek.”
A romániai körkép Domokos Gézát közvetlenül érintő részlege a kortárs román irodalom, a számára fontos román írók és az Írószövetség helyzete. Két idézetet ragadjunk ki innen – már csak azért is, hogy jobban értsük Domokos magatartását ebben a szomorú, fojtogató légkörben. Az irodalomtörténész és szerkesztő George Ivaşcu temetéséről például ilyen benyomásokkal távozik: „Elszomorodtam, ahogy ezt a nemes közösséget, a megalázottságban, szegénységben, a világtól való elzárkózottságban tartott, mégis élő, teremtő, az erőszaknak ellenállni próbáló mai román irodalmat elnéztem. Megfigyeltem, hiszen sokéves barátság fűz hozzájuk, jól ismerem őket, Blandiana, Paler, Doinaş, Manolescu, Pleşu… zavartak, ahogy kezet fognak egymással. Mintha az orosz polgárháború utáni, életben maradt, az emigrációt nem vállaló orosz értelmiség kopottsága és tanácstalansága vonta volna homályba tekintetüket, árnyékolta volna arcukat, gyászruhás alakjukat.” És egy októberi emlékeztető: a belügyes Popescu ezredes keresi fel Domokos Gézát a kiadóban; figyelmezteti, hogy legyen óvatos, úgy is, mint az Írószövetség alelnöke, úgy is, mint egy tekintélyes művelődési intézmény, a Kriterion igazgatója, és ne keveredjen bele valamilyen provokációba. A megszólított – a naplóbeli idézet szerint – így vág vissza: „Nem kellett volna a provokáció szót kiejtenie, ezredes elvtárs. Magától adódik a kérdés: azok, akik megbénították az Írószövetséget, harmadik éve gátolják a vezetőtanács összehívását, nem engedélyezik a tagfelvételt, akadályozzák az irodalmi díjak kiosztását; nevetségessé tesznek jelentős írókat azzal, hogy a hatalom bitorlói helyzetébe juttatták az ezerkilencszáznyolcvanötben esedékes országos értekezletet, illetve az ottani tisztújítás ismételt elhalasztásával a jelenlegi vezetőséget. Kérdem öntől, azok, akiket felelősség terhel az előállt helyzetért, nem provokálnak? Azt mondta az előbb, a Kriterion fontos intézmény, ami igaz. Újra csak kérdem: azok, akik hagyják – más kiadók is ilyen helyzetben vannak különben –, hogy a Kriterion kiöregedjen, emberei belegebedjenek a munkába a hét betöltetlen állás miatt, nem provokálnak, nem viselkednek botorul, kihívóan?” A kérdésekre az ezredes elvtársnak természetesen nincs válasza, nem tartozik rá, csupán annak a megismétlése, hogy a meglátogatott ne hozza magát kellemetlen helyzetbe, mert az „különösen a mai szituációban súlyos lépés lenne”.
Domokos Géza 1988-as válaszai nem a csupán az Apályban lapjairól követhetők nyomon. Egyike volt a legkockázatosabb lépéseinek a bukaresti magyar nagykövetség felajánlását elfogadni, 60. születésnapjának az akkori legexponáltabb, leggyanúsabb helyen történő megünneplése érdekében, május 14-én, szombat délután. Két bejegyzés a naplóból: „Egy óra múlva indulunk a követségre. Mind a négyen [a család] nyugodtak vagyunk, örömmel készülünk. Pedig lehetnénk, legalábbis Évi meg én szorongók is. Megérkezett Kolozsvárról Benkő Samu, Imreh Pista, Kántor Lajos és Gáll Ernő. Vásárhelyről Sütő András Évával.” Másnap: „Megvolt! És gyönyörű szép, feledhetetlen volt. Vidéki barátaimon kívül részt vett Fazekas János, Gálfalvi Zsolt, Demény Lajos, Kovács János, Huszár Sándor, Horváth Andor.” (Megnevezi természetesen a követségieket is, Szűts Pál nagykövettel az élen.)
Engedtessék meg nekem, hogy innen már ne Domokos Gézát idézzem, hanem beiktassam azt a – szándékosan riportszerű-novellisztikus – visszaemlékezést, amelyben (1994-ben) megpróbáltam kifejezni a korhangulatot, nyilván elsődlegesen a saját hangulatomat, azt, ahogy megértem a közös kockázatot (az elsődleges domokosi kockázat árnyékában).
Bukarest, 2613 (–873) perc
Sem én nem jegyeztem föl, még frissiben, minden történést azon az abszurd vendégjátékon, sem külső (engem föltehetően ellenőrző) közeg nem készített aprólékos jegyzőkönyvet, tudtommal, a 2613 vagy legalább az 1740 percről. Pedig a szóban forgó 43 óra 33 perc, különösen pedig a kerek 29 óra (egy teljes nap és ötször 60 perc) – ha jól végeztem az összeadásokat és kivonásokat – érdemes volna a részletező számbavételre. Érdemes volna még ma is, jóllehet 1988 májusa óta állítólag több forradalom is lezajlott. Bukarestben hivatalosan egyről tudnak. Kolozsvárt többről, illetve egyről sem. Tény viszont, hogy a most, négy és fél év múltán megkísérelt rekonstruálás 1989 decembere előtti időkre megy vissza – ám nem tartozik az ántivilághoz.
Egy születésnapi titkos utazásról lesz szó. Hogy miért kell(ett) titkosítani az ismert személyiség születésnapi köszöntését, országon belül, azt valószínűleg még a Márquez–Litkin-féle chilei filmforgatókönyv olvasója sem érti meg. Külső ember számára mindezt elhitetni lényegében reménytelen vállalkozás. Ha mégis megpróbálkozom vele, ha egyáltalán megpróbálom összerakni a személyesen megélt történéssort, 2613 percbe sűrítve, azért teszem, mert magamnak tartozom vele.
Röptéri előzetes
A repüléssel járó szorongás kellő tréninggel valószínűleg megszüntethető. A röptéri már kevésbé. Legalábbis addig nem, amíg nem alszik ki az emberben a határátlépési, vámellenőrzési reflex. A következetesen ismétlődő kiszolgáltatottságé. Most (1988 májusában, Kolozsvárt) minden eddiginél éberebbek az elvtársak: a repülőtérre vivő buszba csak az érvényes repülőjegy felmutatása után lehet felszállni. Én úgy jöttem el a szerkesztőségből, hogy főnökömnek semmit se jeleztem. Önvédelemből jártam el így, sokgyökerű paranoiáját ezzel próbáltam kikerülni. Vajon most az első lépésnél lebukom? „Visszatoloncolnak”? De nem történik semmi különös, a kezdő akadályt sikerrel veszem. A buszból kiszállva újabb ellenőrzés, a váróterembe való bebocsáttatás előtt: a jegy mellett a személyazonossági igazolványt is fel kell mutatni. Ez persze még nem a máshol is bevezetett biztonsági ellenőrzés – amelyet az átvilágító gépek és csipogó berendezések mellett a motozó férfiak és nők végeznek (nálunk). A „diadalívet” átlépve, kiszedi majd az ember a kabátzsebéből az aprópénzt, kapukulcsot (bicskát, kisollót – „hidegfegyvert” – természetesen eleve nem visz magával). Soromra várva megtanulom, hogy a közeg kérésére a lábamat is föl kell emelnem, a cipőtalpat is kötelezően végigpásztázza a detektor. (A vasszeggel erősített magas sarkú cipőt levétetik a nőkről. Az én cipőm szerencsére lapos.) A szájamat miért nem ellenőrzik, hogy legalább a fémtöméseket azonosítsák? Talán azért tekintenek el ettől – talptól tetőig haladva, ahogy illenék –, mert a csipogó végtelen visításba kezdene?
Végre bent vagyok, egészen bent, a váróban. Jó volna most legalább egy kávé, de a bárpult semmi jót nem ígér. Az üveg mögött üresség. Fent a pulton néhány konyakos pohár, de ez a „fiúké”; akik vigyáznak ránk, pontosabban két vendégüket búcsúztatják. Közönséges halandó nem rendelhet konyakot, ez is hiánycikk. Igaz, nem is igen merészkedik arra senki. Harsány jókedvük messze sugárzik, betölti a várót. S minthogy a Bukarestből érkező (és visszaforduló) gép, bejelentés nélkül, jó órát késik, „a fiúk” vidámsága tartósan összekapcsolódik tudatomban a cipőtalppal. Ez persze nem látszik rajtam. Legalábbis remélem, hogy nem.
Már a gépben vagyunk. Közben nyilván megtörténik az újabb, a hivatalos jegy- és igazolványellenőrzés. A pilótához vezető ajtó előtti ülések a beszálláskor foglaltak. Itt is „a fiúk” találhatók, csak most őrzik komolyságukat.
A kiszállás procedúrája valamivel egyszerűbb, átlagosabb. A röptéri épületek tetejéről felénk, utasok felé irányított gépfegyverek, a mögöttük hasaló katonák jelenlétén nem is csodálkozom. Mindent az emberért, vagyis értem. Nehogy valaki testi épségemre törjön. Érezzem, hogy bármi áron megvédenek. Itt, Bukarestben, ahová születésnapi köszöntésre jövök. (Rangrejtve, a nevemet azonban le nem tagadhatva. Igaz, eddig – tudomásom szerint – semmi szabálytalanságot, törvénytelenséget nem bizonyíthatnak rám. Csupán a főszerkesztőm elől lógtam el, de hát ez legfeljebb a munkaviszonyomat érintheti.)
A főváros szívében
A repülőtársaság autóbusza érkezéskor nincs jelen, következésképpen nem kell újra igazolnom magam. Lehet, hogy befelé elég volna a buszjegy? A közönséges trolin mindenesetre megelégednek vele, így újabb óra elteltével már az ünnepelendő lakásának közelében járok. Délután fél négy, nem ártana enni valamit az esti fogadás előtt. Tizenegytől vagyok úton, a sietségben elfelejtettem bár két kekszet magamhoz venni. Pénz van nálam, bemegyek egy vendéglőbe. Ebben nem is akadályoz meg senki. Többszintes vendéglátó-ipari komplexum kínálja magát a neontalanított felirat révén, választhatok a négy szocialista részleg között. Pontosabban csak háromból, mert az egyik csoportos rendezvény (esküvő?) címén előttem zárva. Elég lesz a maradék is, nincsenek különös igényeim, egy tányér leves (csorba) biztos akad. Nincs. Sajt? Hova gondolok! Szárított hal? Konzerv? Nincs. Valamiféle bort hoznának. Kaphatok egy darab kenyeret is? Nincs. A komplexummal tehát végeztem. Nem baj, a szomszédos cukrászdában eszem tésztát. A cukrászda déli 2 és 4 óra közt zárva. Nem várom meg a nyitást, a fél óra múlva kapható választ. A közelben fölfedezek egy kenyeresboltot. Zsemlét osztanak, rövid sorállással nekem is jut. Száz méterre van egy szemetes park, ebédem minőségéhez talál. Leülök a padra (van pad, az ülőkéje, sőt háta is megvan!). Nem keltek feltűnést. Talán még azzal sem, hogy a kabátzsebemből mégiscsak előkerült szem sajttal fogyasztom a zsemlét.
Most már viszont meg kellene keresnem a születésnap címzettjét, hogy megtudjam a további részleteket. A meghívón ezeket, érthető módon, nem tüntették föl. A lakása itt van valahol, de én ezekben az egyforma nevű és külsejű, különben szép egy-kétemeletes házakkal kanyargó utcákban sosem igazodom el. Az ünneplendővel évtizedek óta (változó) hivatali helyiségekben, igazgatói szobákban folytatunk hivatalos és baráti beszélgetéseket, nála otthon még nem jártam. A címet csak hozzávetőlegesen tudom. Kolozsvárról a házuk külső leírását hoztam magammal, s most látom, hogy ez minden másodikra talál.
Kinézek egyet magamnak, elindulok a bejárat felé. A túloldali, észre sem vett őrszobából kiáltanak át, meglepő udvariassággal tudakozza a milicista, hogy kit keresek. Jobbnak látom más ház után nézni; föltételezem, a barátomat még nem őrzik.
Happy end. Tíz perc múlva baráti ölelésekből bontakozhatom ki. A lakásban más vendégek is vannak, mi több, Kolozsvárról jöttek ők is, ki vonattal, ki korábbi repülővel. Indokolt az ölelés rövidre fogása, két óra múlva kell találkoznunk a második utcasarkon, oda jönnek értünk kocsikkal (no nem lovas kocsikkal, meghívó-vendéglátóinknak van benzine, különben is a személyautó valamivel jobban őrzi inkognitónkat az őrök rengetegében). A találkozó nyilván belenyúlik az éjszakába, jó lesz szállodát foglalni. Ez feltűnően simán megy, kétágyas szoba kulcsát adják kezembe a portán; fent, a tizenvalahányadik emeleten lévő éjjeli szálláshelyemen láthatólag egyedül vagyok mint szobatulajdonos. Sok idő nincs a morfondírozásra, biztos, ami biztos, az útra magammal hozott folyóiratot nem hagyom itt áruló jelként, inkább begyúrom a zsebembe.
A megadott utcasarkon X óra előtt tíz perccel gyülekezünk. Innen elkésni csak végleg lehet, gyalogosan besétálni a születésnapra vakmerőség, istenkísértés volna. Talán nem is engednének be, provokációt sejtenének egy ilyen kísérletben. Feltételezem, hogy a többi helybeli (az ünnepelt családján kívüliekre gondolok) szintén autón érkezett, mindenesetre már vagyunk két tucatnyian az előkelő bojárházban, és még jönnek újabbak. De azért szűk nemzetiségi kör, értelmiségünk krémje. Égnek a csillárok (a villanyszámla beleszámítódik a protokollba), tálcán kínálják a röviditalt, ahogy minden valamirevaló fogadáson történik. Aztán a gazdagon terített nagyasztalhoz ülünk, elhangzanak a tósztok, megtörténik a kitüntetés, folytatni lehet az evés-ivást, jóllakásig. Parki ebédem után: maga a paradicsom.
És jönnek a nemzetiségi (magán)beszélgetések. Atyai néptanítónk, aki bizonyára valamennyiünk közül a legtöbb fogadási gyakorlattal (jól ismert előélettel) rendelkezik, pár éves kihagyás után végre ismét fórumhoz jut. Sajnos nincs magnóm, hogy rögzítsem intelmeit, így szövegének elvtársi szintjét képtelen vagyok megfelelően érzékeltetni. De hát a nálam idősebbek sejthetik, tudhatják (emlékezetből), milyenek ezek a kinyilatkoztatások, a fiatalabbak pedig jobb, ha nem tudják meg. S ha mégis ragaszkodnak a tudáshoz, vegyék elő a régi újságokat.
Van még egy főszereplő – önjelölt. Neki most éppen nagy fájdalma van. Sokéves helyi szolgálat után konfliktusba keveredett, nincs más választása, mondja, ki kell telepednie. És akkor kap egy ilyen levelet, kinti barátjától, amely érvekkel alátámasztva próbálja lebeszélni döntéséről. A levelet persze felolvassa – elő volt készítve az alkalomra, jól jött ez a születésnap –, nekünk, közönséges halandóknak sajnálkozni, szörnyülködni kellene. A felolvasó szinte sír önmaga sajnálatában, én öklendezem. Minthogy protokoll-születésnapon vagyok (pláne zárt ajtók mögött), visszafojtom az ingert és hallgatok.
Éjfél körül fekete autó visz a szálláshelyemre. Nem tűnik fel túlságosan, remélem (a rendszáma), ebbe a szállodába minden rendű-rangú ember jár.
Szabadulás a szállodából
A portán nem kapok kulcsot, fent van a szobában. Ezek szerint a születésnapi fogadás alatt társam akadt. Tudomásul veszem. Kopogok az ajtón, egyre erősebben és egyre reménytelenebbül, de csak horkolás a válasz. Vissza a földszintre, a portára. Tanácsolják, keressem meg a folyosói szolgálatos asszonyt, kérjem meg, nyissa ki a szobát. A művelet negyedórán belül sikerül. Szobatársam békésen és mélyen alszik; tisztességes, törvénytisztelő állampolgár, nem jár tiltott helyekre, semmi sem nyomhatja a lelkét. Én csak az előszobában gyújtok fényt, annál vetek ágyat; lámpát oltok, s ha nyugtalanabbul is, kisebbségi élményektől terhelten, elalszom. Az álom órái kiiktathatók ebből a beszámolóból.
Reggel már nem csupán az álomképekkel és gondolataimmal vagyok együtt. Szobatársam – bemutatkozik: T. mérnök, Petru Groza Városból – behatóan érdeklődik, meddig maradok. Mondom, csak délig. Látom, valamit nagyon keresni kezd a vetetlen ágyban. Az ő dolga. Ám kiderül, hogy az enyém is. Közli, hogy ellopták a pénzét. Mit válaszolhatnék rá? Tovább keres lázasan. Aztán kimondja: adjam vissza a pénzt. Először nem értem, mit mond. Pedig értek románul. Aztán csak annyit tudok kinyögni, hogy nem tudom, miről beszél. De ő csökönyösen ragaszkodik most már bűnösségemhez. S ha nem adom vissza, hívja a milicistát. Hívja nyugodtan, mondom. És valóban letelefonál a portára, közli az őt ért sérelmet, rendőrt kér a szobába. Én bénultan figyelem, mi történik. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy az előző este folytatásáról van szó. Közben megpróbálok én is telefonálni, bukaresti román barátomat hívom; nem segítségül, hanem mert találkát beszéltünk meg délelőttre. Nincs kapcsolás. Várok. Újra kísérletezem. T. mérnök közli velem, hogy nem hagyhatom el a szobát. Én csak dadogok.
És ismét happy end. Szobatársam megint az ágyához megy, benyúl a matrac alá – és közli, megvan a pénze. Sőt, bocsánatot is kér. Mondom, akkor telefonáljon a portára. Megteszi. És kimegy a szobából. Szükségesnek tartja közölni velem, hogy a borbélyhoz megy. Én is gyorsan szedelőzködöm, bezárom kívülről a szobát. Mielőtt a kulcsot lent átadom, de utána is, bent a hallban és kint, a szálloda kapuja előtt azt figyelem, vár-e valaki. Egy másik fekete autó, kevésbé barátságos sofőrrel. Fizetni már tegnap fizettem. Ide, remélem, már nem jövök vissza.
A Palota
Az utcai telefon sem viselkedik másképp, mint a szállodai. Legfeljebb nem vádol lopással, nem hív rendőrt – ám a vonal túlsó vége süket és néma.
Végre kezdek magamhoz térni. Eszembe jut egy közös (magyar) barát, őt hívom, másodikra sikerül. Megkérem a közvetítésre: próbáljon átszólni, én ennél a cukrászdánál várom, hogy jöjjenek értem. Még visszaszólok, ha csak el nem némul az ő telefonja is. Az akció ezúttal tökéletes. Román kollégám fél óra múlva megjelenik, s amíg kiérünk a házukhoz, elmesélem a szállodai történetet. Nem csodálkozik, ő bukaresti, annyira az, hogy – az épülő csodálatos Palota, „A Nép Háza” közelében lakik. Bontásveszélyben. Mindjárt ki is sétálhatunk utcájuk végére, ez a vég a végtelenbe, a Szocializmus Győzelmébe visz, itt már megszűnnek az emberi méretek, itt sugárzik a Szocializmus Sugárútja. Most ugyan csak egy-két munkás hegeszt valami csövet, de arrébb megmutatja a barátom azt a pár éve épült tömbházat, amelyet nemsokára kettévágnak (a felét lebontják), belelógna a később tervezett nyílegyenes, több száz méter széles felvonulási útba.
Az én kis szállodai történetem most már nem érdekes, miután az újságbeli képek, riportok ilyen fényesen elevenednek meg előttem. Bent, barátom egyelőre megmenekült házában, pár évtizede épült polgári otthonában kávé és pálinka mellett arról beszélünk, amit „A Nép Háza” és holnapi beköltözője, a Vezér érdekében naponta rombolnak. Közös dolgokról van szó, a születésnapi mellékélményekről (a néptanítóról s az önjelöltről) azonban szemérmesen hallgatok. Bár ez is hozzátartozik a színképhez. Tehát beszélni is kellene róla. Mert hogy a lelki rombolás a téma, és barátom nem próbálja elhárítani magától, maguktól (a többségiektől) a felelősséget.
A pályaudvar előtt búcsúzunk. Még nem tudhatom, hogy közel négy évre. Neki ugyanis hamarabb fogyott el a türelme, mint nekem.
693 perc (+három óra)
Ez a zárójeles három óra nem az a három óra, amit beleszámítottam a 873 percbe, vagyis a Kolozsvár–Bukarest repülőútba, a várakozásokkal, ellenőrzéssel, a születésnap előtti szorongásokkal. Ez a születésnap utáni lelkiállapotnak még a bukaresti plusza: a déli vonatra ugyanis már nem kaptam helyet, csak egy délutánira, amely az Olt völgye felé kerül, és majd hajnalban érkezik velem szülővárosomba. Annyi baj legyen, fő, hogy elhagyhassam e vendégjáték színterét. Ha valaki történetesen keresne, ezen a vonaton biztosan nem teszi, ezen nem szoktak kolozsváriak utazni.
A paranoiát azonban nem hagyhattam a szerkesztőségben (egyedül a főszerkesztőre); a pénztárnál kékparolis tisztek állnak. „T. mérnök” küldte volna őket? Holott szegények egyszerű jegyvásárlók, munkakörük szólítja őket – és nem én vagyok a cél(prémium). Indulás előtt találok egy állomás melletti kisvendéglőt, sőt meleg ételt is benne. Mintha egy normális polgár egy normális ország normális fővárosából utazna haza, s utazás előtt magához veszi a szükségeset.
Másnap, azaz (összesítve) harmadnap hajnalban, késés nélkül hazaérkeztem. A neveket nem felejtettem el. Szerencsére a magamét sem.
Tartozom a szövegemben szereplők nevének utólagos felfedésével. A születésnapos természetesen Domokos Géza. Szerkesztőségi főnököm 1988 májusában Rácz Győző volt. „Értelmiségünk krémjére” az idézett Domokos-naplóban kapunk választ. „Atyai néptanítónk” Fazekas János személyét fedi. Az önjelölt panaszos: Huszár Sándor, neki Fekete Sándor írt levelet (az Új Tükör című képes kulturális lap főszerkesztője, neves irodalomtörténész, 1956 után, a kádári megtorlások idején bebörtönözték). „T. mérnökről” azóta sincs tudomásom. Akinek telefonálni próbáltam, aki otthon várt, illetve elém jött aztán: Mircea Iorgulescu, a nemsokára disszidált irodalomkritikus (sok éven át levelezőtársam). Akit megkértem a telefonos közvetítésre: régi ismerős a szakmában, segítőkész idősebb szerkesztő kolléga, az író-publicista Szász János. (Tehát a neveket 1994 óta sem felejtettem el.)
Megjelent a Bárka 2013/6-os számában.
