Szakolczay Lajos
„Rács és világűr, ég és bilincs”
Az esszéíró Nemes Nagy Ágnes
Nemes Nagy Ágnes, a költő ragyogó – kevés beszédű, pontos. Az ész és erkölcs fegyelmezte versét – kell-e a lírai világszelídítéshez ennél biztosabb alapkő? – szenvedély fűti. „Objektív líra”? A legszemélyesebb, az ég és a föld közötti vándorlást én-próbává tevő valóság. Költészetében – nomen est omen – a nemes hang Babits Mihályon és József Attilán keresztül az univerzumot úgy visszhangozza, hogy nem nehéz észlelni: a „szóért folyó küzdelem” – egyik esszéje szerint ez volt „az öreg Babits egyik alaptémája” – egyben a sokat olvasó, a verstan minden csínját-bínját ismerő író boldogság-forrása is.
Aki a nyelvben otthonos – a megannyi küzdelem és játék mutatja, Nemes Nagy otthonos volt –, az mítoszi-bibliai (hétköznapjaitól sosem idegen) kiruccanásaiban: a valós terrénumokon és az irodalom (műfordítás, esszé, napló) „napos” oldalain megtett sétákban ugyancsak nem marad idegen. A költői arctól ugyan elválaszthatjuk az esszéírói arcot – más terep, másfajta módja az önkifejezésnek –, ám a világra nyitottság és érzékenység ugyanaz. Ha az esszé helyett prózát mondunk – könnyen tehetjük, hiszen a Lovak és angyalok költője nem csupán tanulmányt, elemzést, irodalom- és filmkritikát, de élménnyel teli naplót, csaknem tárcanovella-igényű tudós mesét és humoros krokit is írt –, a versen túli izgalmas, nem is oly könnyen megkerülhető földrész megnő.
Gondolta volna-e valaki, hogy az 1975-ös 64 hattyú, ez a műfaji sokarcúságával meglepő könyv a megújuló magyar esszé egyik zászlós hajója lesz? Aligha. Pedig a tudósi rendszert fölülíró artisztikus „rendetlenségben” megvolt minden: komolyság és az irodalom iránti alázat, a gyermekkor és az ifjúság tündérkertjének a fölvillantása – a Baár-Madas-beli tanárjáról írja: „Áprily oktatásai körülsétálták velem Európát” –, arcképfestő bátorság és irodalomtörténészi-verselemzői akarat.
A motívum, a hasonlat, a verset előhívó ihlet vagy akár csak egyetlen szóban való gyönyörködés megvilágítása sosem valaminő tudákos magyarázat eredménye. A szó, a „vers csinálás” vagyis – saját leleménnyel megnevezve – a kidolgozás van annyira fontos, a Nemes Nagy-i fogalom szerint szent ügy, hogy élmény teli környezet – egy gyerekkori kirándulás, egy Szerb Antallal való séta, egy homokfalon megkapaszkodó növényke (így!) és a héricsvirágra leülő lepke – adja az indítólökést. Mert Szó és hangzás – egyik kis vignettájának címét idéztem – úgy tartozik össze, mint két testvér.
Aki az üllőn kalapálja versörömének, alig titkolt szómámorának élményvilágát – minden lehet, még az ellenkezője is –, tisztában van azzal, hogy meséje a szakszavakat elkerülvén nem a tudomány (különben tágas) mezején landol, hanem az illúziókat is befogadó, költőtől csöppet sem idegen, mert vele egy, gyermekszívekbe. „A szavak hangzása. A hangzás milyensége. Ez a mi örökös, titkos manipulációnk. A versíró úgy csörgeti markában a szavakat, mint a gyerek szokta a kavicsokat, és teljesen tőle függ, hogy briliánsok csörgését hallja-e, vagy folyami sóder-darabokét. A szavak hangzása szép. A szavak hangzása csúnya. (Ami bizonyos szempontból egyre megy.) A hangzás kifejező értéke nemzetközileg is magasan jegyzett. Mélységesen megértem én a lettristákat, a konkrét költőket, az >értelmen túli< nyelv művelőit, a zenére vagy zörejre törekedők bármilyen ambícióját. A hangzási eszperantó micsoda reménye, a mélytudat földi egyezségének micsoda hite vezérli őket. Csak hát…
Ezek a folyamatos méltánytalanságok. Mért volna szebb szó a menny, mint a genny? Mért szebb a lángoló, mint a felséges mángorol? És így tovább, a húr és a búr, a hang és a gang, a lehellő és a le-ellő, csupa expresszivitás mindegyik. És ha már a leheletnél tartunk, ugyan mért választja el egy világ a „lehel” igét a Lehel hűtőszekrénytől? A méltán híres, legszebb magyar szó, a Kosztolányi-féle >fülolaj< fényében kitetszik distinkcióink igazságtalansága.
És kitetszik a mi röghözkötöttségünk. Fájdalmasan be kell ismernünk, hogy a szavaknak értelmük is van. De azért a szóhangzás a mi örökös, titkos manipulációnk.”
Minthogy a fönti mese nem a filozofikus értelmezés magasiskolája, könnyen érheti vád a mesélőt: a köznépnek áldoz. Holott a „mese” írói módon járja körül az értelemhez fölnőni igyekvő hangzás problémakörét. Akinek füle van a szó mögötti hangulat-, szokás- és hagyományvilág meghallására, az könnyen rájöhet az író sorok közötti szemérmes rejtőzködésére. A „mángorol” ugyanis – még a felséges is elmaradhat előle – itt önéletrajzi elemként funkcionál, hiszen tájnyelvi varázslattal megidézi az ősök Erdélyét. Első írásos előfordulása az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerint – 1674. (Az 1956-os augusztusi-szeptemberi útinapló, a Mészöly Miklósék társaságában megtett Erdélyi út kegyetlen őszinteséggel vall a mindannyiukat ért pozitív és negatív élményekről.)
Az esszéíró a kritikai megfigyelővel alapozódott, hiszen a Köznevelésben 1946-47-ben megjelent irodalmi-színházi kritikák, könyvrecenziók a pontos megfigyelésen és a lényegértésen kívül – tárgyismeret nélkül nincsen bírálat – az írói szellemujjat is mutatták. Szerb Antal Gondolatok a könyvtárban című kötete kapcsán írja: „Oly hirtelen verte ki a tollat a kezükből az embertelenség – a Nyugat esszéíró nemzedékéről, vagyis Halász Gáborékról van szó – Sz. L. –, hogy a magyar esszéírásban bennszakadt a lélegzet”.
S avval, hogy a szépírói eszközökkel dolgozó kritikus a Szerb Antal-arcot faragva leszögezi, hogy „kevés kecsesebb író van nála a magyar irodalomban”, némely esztétikai s emberbaráti nézetét is kinyilvánítja. Később a Szerb Antal-portréban meg is világíttatik ez a kecsesség, hiszen a korai „helyzet” – egy fiatal, az értékért-szépségért rajongó leány órákig sétál a budapesti utcákon, tereken az „imádottal” – a megérett tudással ég-magasig nő.
Ez az „ég-magas” – nem szakrális körök meghódításáról van szó – legyen a Nemes Nagy Ágnes-i érzékelés, értés és megélés non plus ultrája. Sok minden beletartozik: Áprily Lajos természetszeretete s lírájának „ébresztő” melankóliája – róla, akárcsak Kassákról több kisebb-nagyobb élmény-dús portré és megemlékezés születik –; Illyés Hunok Párizsbanjának hatásmechanizmusa („erő és báj, laza kompozíció és tökéletes részletek, apró lírai jelenetek és végül nagy epikus áramlású befejezés”); az „óceáni évek hűvös, tengerszagú tájairól” gazdagon valló Victor Hugo-i vers (mely szerint állítható, hogy a francia költő „a képalkotás, a nekilendült képzelet Krőzusa”); a szovjet géppuskatűzben (1956!) félelmében megmeredő s a gyilkosokkal szembenéző Jékely Zsoli (Zoltán), az álomvers álomhajósának, a „költői költőnek” a magatartása; Hajnal Anna énekhangja, vagyis természetes versbeszéde („Ez a fájdalmasan boldog költészet, ez a nem szűnő gyermeki ámulat, ez a régóta haláltudatos emberszeretet melegen tiszta látványain túl megajándékoz minket, olvasóit olyasmivel is, ami napjainkban ritkán, nagyon ritkán jut osztályrészünkül.) ; Lengyel Balázs, a férj nemzedéket összetoborozó gesztusa s eredménye, az Újhold; a Szatmárnémetiből Erdődig tartó, két órás téli kocsiút („Voltál már behavazva sötétben?”).
S nem utolsósorban minden olyan, az érzékeny lelket önmagából kifordító esemény erősíti ezt a boldogság- és szenvedés-tornyot építő folyamatot, amely így vagy úgy az írói élményvilág alapja. Ebből a szempontból a jó vers születése fölötti kételkedő vigalom, a műfordítás – az édes-keserű szerelem – okos magyarázata, az utazás és a naplóírás öröme, a gyermekkori megvesszőzések sebeinek kései bevallása (a beteg anya volt a ludas), a történelem poklaiban való személyes részvétel mind-mind motor volt – égő fantáziájával s égő benzinével – az önkifejező, minél tisztábban szóló személyiség számára.
Ha az egymást követő esszékötetek (prózakötetek) – 64 hattyú (1975), Metszetek (1982), A hegyi költő (1984), Látkép gesztenyefával (1987), Szőke bikkfák (1988) írásait vizsgáljuk, a törmelékes – mégis minden vonásában egymást erősítő – arc sokféle irányultsága, összetettsége a szembetűnő. Az egyikben a hangulatos kroki és a kortársakról rajzolt portré megannyi verselemzéssel – klasszikus magyar és idegen költők remekműveinek a boncolásával – elegyedik. A másikban az élményszerűségükben új verstani esszék könyvkritikákkal, életrajzi ihletésű – lírai s drámai hangsúlyú – beszámolókkal, fényben megvillantott arcokkal és – Irodalmi szénaboglya címmel – a literatúra mint élet, a szellemi játékok, a szigligeti pihenés és a „röghöz kötött” képzelet mozaikkockáival ötvöződnek. A harmadikban a ragyogó, Kabdebó Lóránt készítette interjút (Látkép, gesztenyefával) költők-versek kavalkádja (Kosztolányi, Dsida, Áprily, Jékely, József Attila, Pilinszky) követi, s itt ugyancsak olvashatók a „szénaboglyába” gyűjtött újabb karcolatok, jegyzetek. A Szőke bikkfák pedig – érthető, hiszen a Diákkönyvtár jeles darabjaként jelent meg – a verselemzéseket adja közre (Csokonai Vitéz, Rilke, Berzsenyi, Arany, Petőfi, Apollinaire, József Attila, Vörösmarty, stb.).
Műfaját tekintve ez utóbbi a legegységesebb kötet, és a Babits Mihály-i életműbe kalauzoló az A hegyi költő. A fent fölsoroltakból is élesen látni a költői alapállású esszéíró arcát. Élete végéig őrzött szenvedélyét – bár nem egy korszakában szembefordult imádottjával – a Babits-hűséget, s nem utolsósorban (vagy épp talán ebből kifolyólag) a Vershez kötődő (hol szelíd, hol zaklatottabb) „őrületét”. Ezt az esszéírói arcot lényegében nem változtatja meg a prózai írásokat egybefogó Az élők mártana I. és II. (2004), csak árnyalja – méghozzá izgalmasan, a megjelent, de a korábbi kötetek által figyelmen kívül hagyott, illetve a hagyatékban szunnyadó írások közreadásával. (A három útinapló – Erdélyi út, Brüsszeli út, Amerikai napló – és a sok életrajzi jegyzet egyenesen unikum.)
Nemes Nagy Ágnes a legbonyolultabb versek, művészi problémák elemzésekor is igyekszik magáról ledobni a szakzsargon bilincseit. Ennek ellenére érzékletes, szakszerű, pontos. A magyar szó szerelmese, ezért minden sorát szenvedély fűti. (A kis élmények éppúgy magával ragadják – az igazgató-tanár Áprily kapcsán jegyezte meg, „ő mutatott leánykökörcsint hóban” –, mint a sorsfordulókat: a II. világháborút és az1956-os forradalmat kísérő drámaiak.) Babitsra függeszti leginkább a szemét – „Kétségkívül, van a fiatal Babits tárgyversei mögött valami állandóan érezhető, földtani remegés; forró gejzírekkel szabdalt, titkos mélyrengésekkel átjárt objektivitás ez, amelynek nem szűnő feszültségeit már csak azért is fontos tudomásul vennünk, mert ezek vezetnek át a későbbi Babits-mű értelmezéséhez” –, és József Attilára.
Ez utóbbi halhatatlan poéta verse, személyisége, magatartása több elemzés, arckép, jegyzet megírására ösztönzi. Ahogyan, amilyen lélekemelő alázattal szétszereli a verset – csak egy példát: a József Attila pillanata című esszéjében a Tehervonatok tolatnak… című vers kulcsszavait (tehervonatok, csörömpölés, bilincs, néma, megtört kövek, vágy, stb.) világítja meg –, abban tudás van, mámor van, kozmikus érzékenység van.
A BILINCS mint mozaik-elem, mint határozott kép körülírása szinte ars poetica-szerű kinyilatkoztatás. „A csörömpölés itt a bilincs felé kanyarítja az asszociációt. Bilincs, rács, börtön: benne is vagyunk József Attila közérzetének legközepében. De nemcsak a politikumban vagyunk benne (a képzettársítás oly átlátszó fátyola mögött), hanem a kozmoszban is, mindjárt. Emlékezzünk csak: >Hát, amint fölállok, – a csillagok, a Göncölök, – úgy fénylenek fönn, mint a rácsok… < Itt pedig rögtön a bilincs után: >Oly könnyen száll a hold, mint a fölszabadult. < Úgy látszik, a mi költőnk képzeletében rács és világűr, ég és bilincs ugyanegy lelki kábelre van kötve (plusz-mínusz változatokkal persze), mint, mondjuk Victor Hugónál a tenger és az oroszlán. Egyik képzet hívja a másikat. Nahát, ezt megtanultuk tőle. Mármint a rácsot meg a kozmoszt, meg a kettő összekapcsolását. (---) Úgy is nevezhetném József Attilát: az első űrhajós költőnk.”
A Nemes Nagy Ágnes-esszé, akárcsak versei, tele önéletrajzisággal. Mikor a megírás szerinti utolsó, Négyen – 1956-ban című visszaemlékezésében azt írja, hogy „Majdnem mindig valóság van a szürreális képeim mögött. Röghöz kötött a fantáziám”, nagy versének, az Ekhnáton éjszakájának hátterét, valóság-ihletét hozza tudtunkra. Nem a mítoszt kell faggatnunk, ha közelebb akarunk jutni a költemény rejtélyéhez, hanem a Nemes Nagy Ágnes-i, tankokkal, meneküléssel, az egymásra guruló testek végetlen drámájával, az 1956-os Moszkva téri passióval körülírt valóság-látomást.
Tündér voltát – kilencven éve született – ma sem tudná letagadni. Áttipeg ügyes-bajos életünk, nagyzolásunk, félelmünk Himalájának látszó, ám a föld bársonyán alig kitüremkedő pocoktúrásai fölött, s mint aki jól végezte dolgát, visszaül egy felhő szélére. Úgy vélem, megbékélt a saját maga foncsorozta szigorú tükörrel: „olyan az életművem (muszáj keserűen röhögnöm ezen a szón), mint egy agyonbombázott terep, csupa kráter, bombatölcsér, itt-ott egy-egy házrom. Úristen, mi minden hiányzik!”
Úristen, mi mindent csinált!
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
