Kritikák

 

 

 

 

dk_s_ms

 

 

 

Molnár Illés


Szívhús


Gál Ferenc: Ódák és más tagadások



Gál Ferenc legújabb kötetét különösen nagy várakozás előzte meg, hiszen legutóbbi versei - Újabb jelenetek a bábuk életéből címmel - 1998-ban jelentek meg. Tizennégy éve, ami egy átlagos költő átlagos verseit elfelejteni bőven elegendő lenne. Gál Ferenc neve azonban újra és újra előkerült, ha társaságban fontos költőkről volt szó, egyedi hangja, munkásságának alulértékeltsége, hosszas hallgatása visszatérő téma volt az elmúlt évek irodalmi tárgyú beszélgetéseiben.


Nem csoda hát, ha - legalábbis abban a körben, ahol eddigi írásai ismertek és elismertek voltak - nagy öröm fogadta az új kötetet. Erre, az évek során kialakult, patinás kultusz státuszra játszanak rá - nyilván a kiadó és a szerkesztő tudatossága folytán - a kötet fülszövegei és a hátsó borítón található ajánló is. Előbbiekben a szerkesztő, Pollágh Péter méltatja Gál Ferencet, nem is akármennyire: külön kasztot ad neki, a „másik, elárult Magyarország" kasztját, Latinovits, Makovecz, Lázár Ervin mellé helyezi. Már-már fantasy-narratívát teremt nekünk, ahol a négyszögletű kerek erdő népe egymásnak titkos rejtjeleket hagyva ügyködik a minőség forradalmán. Nem kell azonban meglepődnünk, hiszen Pollágh költőként abból a Telep-csoportból indult, melynek egyik legfontosabb hivatkozási pontja (Marno János, Szijj Ferenc, Kemény István, Borbély Szilárd mellett) Gál lírája volt.


A többi idézet is hasonlóan elragadtatott: Lackfi János szuggesztív mítoszteremtőnek nevezi, Schein Gábor szerint „azt a súlyt, ami a verseket megtartja, nem le-, csak körülírni lehet." Ezt a ‚leírhatatlanság-narratívát' erősíti Peer Krisztián is, akinek a hátsó borítóra mindjárt a kézírását reprodukálták, miszerint: „Gál Ferenc versei szívósan ellenállnak minden értelmezői  agresszivitásnak, olyanok, mint valami félálomban felismert nagy összefüggés, egy megmentett mondat, melynek reggelre elvesz a jelentése, nem magyaráz semmit, nem emlékeztet semmire, egyszerűen: van. Tiszta költészet, bonyolult és anyagtalan, mint a csillagközi tér." Persze egy ilyen paratextus már önmagában is költészet, ezért nem is lenne méltányos szőrszálhasogató módon rákérdezni, miért ne lehetne értelmezni félálomból megmentett mondatokat és összefüggéseket, és miért lenne az értelmezés maga agresszió, vagy mivel lenne szennyezett az a költészet, ami nem „tiszta", és mit is lehetne tenni egy olyan szöveggel, ami nem emlékeztet semmire, hiszen a jelentésképzés nem más, mint egyfajta emlékezés.


De szőrszálhasogatás helyett inkább figyeljünk oda, merre is szeretne terelni minket a feltűnően sok, de jól megkomponált paratextus, amelybe ellenpontozásként egy olvasásszociológiai felmérésből vett idézet is belefért: „ Érdekes, szépnek nem mondanám, versnek nekem furcsa." A szerkesztői-kiadói szándék olyan előzetes feltevéseket igyekszik az olvasóba plántálni, miszerint a kötetbe foglalt versek egy nagy, nehezen befogadható és szinte nem interpretálható, önmagában, mintegy monolitként álló szövegkorpuszt képeznek, amelyekről nagy biztonsággal annyit mondhatunk el, hogy „van", és mint ilyen, csodálatra méltó. Költőhöz nem is hasonlítható, csak olyan nagy művészekhez, mint Latinovits, Makovecz vagy Lázár Ervin, az ő fajsúlyukat képzi meg Gál a költészetben, 15 év hallgatás után, a nagy visszatérésben.


Ehhez jön még a borítókép sötét romantikája: ódon, hatalmas lépcsősor, vízköpő és rémalakszerű, torz komornyik. Kép a képben: kurtizán és apáca, hátul pedig megmérkőző lovagok és nemes hölgy. Az alcím szerint 1998 és 2003 között született versek gyűjteménye, ami egy 2011 végén megjelent könyv esetében különös. Ehhez tudnunk kell, hogy a majd 10 év csúszás nem tudatos döntés eredménye volt, mint a könyvbemutatón kiderült, a Prae.hu-Palimpszeszt már a harmadik kiadó, ahová a kötet kézirata időzik, különböző okokból azonban az első, ahol meg is jelenik a könyv.


Alapvető nyelvi eszközei nem változtak előző kötetéhez képest. A felszólítás („Képzeld, hogy te vagy az..." XXII.) vagy a tagadás („Nem védőszárnyakról beszélek..." XXIII, de még hosszan sorolhatnánk mindkét esethez példákat) már ott is fontos kiindulópontot képeztek, és ez nem elhanyagolható körülmény a szinte csak kijelentő módból, állításokból és leírásokból építkező kortárs költészeti diskurzusban. Ezek a szövegindító modalitások sajátos dinamikát, határozott arcélt adnak Gál Ferenc szövegeinek, és fenntartják a figyelmet az amúgy racionálisan elég nehezen követhető gondolatmenetek során. Ugyanezt segíti elő a hangsúlyosan társalgási jellegű helyzeti szituáltság, ami szintúgy jelen volt már a Jelenetekben is, sőt, ha úgy tetszik, az újabb kötetben ez még explicitebb, hiszen a cím is határozottabban sugallja a Gál-versek vektoriális voltát: az ódák hagyományosan valakihez vagy valamihez szólnak, a tagadásokat pedig a fentiek tükrében talán nem is kell magyarázni. Ugyanakkor az új kötet megnyitotta a retorikai teret: míg az előző kötet szigorúbb, rövidebb, zárt formákból és egyetlen, zárt retorikai szituációból építkezett (a kötetet nyitó „Kedvesem, ..." szituálta az összes rákövetkező szöveget), addig az Ódák... egy kavargó, nyüzsgő, népes, sokszereplős, sokregiszterű, karneváli térbe röpít. A kötetet élén az Előhang áll. Ez valóban az, ami: nyitány, invokáció, ahol a saját hang mutatkozik be: ízelítő, ajánló (hogy azt ne mondjam: trailer):


A mozdonyok meghajtott kerekére / mondom. A királyi út előtt torlódó / hegyekre és a fordított gombolásra. / A vándorcirkusz legutolsó kocsijára, / amiben fűrészpor és sötét van." Akár A szavak bevonulása Esterházynál, itt a motívumok vagy trópusok bevonulásáról beszélhetnénk: a kebelkirálynő, a gleccserjégbe hűtött pezsgő, a kisbolygók állása és a vándorcirkusz, a konyakot kortyolgató élveteg örökös bevonulásáról. A századfordulós dzsentri- és kurtizánromantika, ha csak nyomokban, szilánkosan és jókora iróniával is, de jelen van az Ódák és más tagadások között, akárcsak az ide tartozó, bohém ezotéria, a tenyérből jóslós-jövendőmondós fajtából. Akárcsak a helyszíni szituáltság: a legtöbb versben utalás történik egy konkrét helyszínre, a beszédhelyzetre (mert Gálnál a vers hangsúlyozottan beszéd, még a levélformában írott is). És ha a helyszín éppen nem kocsma vagy hálószoba, akkor többnyire valamilyen jármű: vasúti hálókocsi vagy hajókabin.


A többnyire stílusosan egyszavas címekkel bíró versek három ciklusra tagolódnak: Örökös tagság, Az egyke dalaiból és Szabad elvonulás. Szinte a teljes kötet 10-30 soros, egyetlen versszakból álló szövegekből áll. Ez alól kivételt képez a ciklusok végén álló három hosszúvers: a Törzsanyag, Üzenőfal, Szűzbeszéd című szövegek mindegyike több szakaszból építkező nagyobb egység, a kötet erősebb tartóoszlopai.


A versek koherensek, a kötet egésze egységes nyelvezettel bíró, homogén textúra. A stílus köznyelvi, beszédszerű, egyszerű, a hatást nem a nyelvi cizelláltság, hanem a távoli képek asszociatív egymás mellé helyezésének megállító, újraolvasásra késztető ereje éri el: „És ha teknőcömet nem is tudom rávenni / a húsevésre, az nem  bizonyít semmit, / a súgó sem a szerep kedvéért hízik, a léghuzatba lépő szellem / divatcipőjének hangját pedig / csak a herceg hallja távírójeleknek, / remélem, tud követni." (Szűzbeszéd)


A szöveg tehát tisztában van saját asszociatív artistamutatványaival, nem is titkoltan kihívást intéz olvasójához. A - gyakran provokatív - megszólítások, kiszólások a szövegből úgyszintén a védjegyszerű Gál Ferenc-fogások közé sorolhatók. A versek szituáltságában különösen nagy erő rejlik: a szövegek többségét mintha egy alkalom szülte volna: valakihez úton vagy valakitől épp távozóban vagy csak úgy, üldögélve egy pohár mellett. Ebben - minden, a romantikától a szecesszióig nyúló manír ellenére - Gál Ferenc lírai nyelve Petri Györgyére emlékeztet. Ez a nyelvezet élőbeszédszerű, rímtelen, ugyanakkor nagyon sűrű: harsány, intenzív képek váltakoznak gyors egymásutánban, feszült figyelmet igényel követni egy-egy, amúgy nem túl hosszú szöveget.


A versek felütése legtöbbször mintha egy dialógus, vagy vita hozzászólása lenne, mintha eleve válasz lenne egy ismeretlen állításra vagy kérdésre.


Mintha tudatosan kerülni igyekezne minden stilizáltságot, irodalmiaskodást, versei nagyon életteliek, éppen ezért költészete könnyen magával ragad, gondolatmenetei, kérdésfelvetései sokszor szó szerint húsbavágóak:


Körömnyi hagymákkal tenyérnyi szívet / készít ebédre... / És arra gondol, hogy mondják-e ezt / egyáltalán húsnak" (Életkép is). Hogy ez a problematika a nyelven vagy húsban való bizonytalanság, joggal merülhet fel az olvasóban, akárcsak az, ragadta-e meg már valaki ennyire vitálisan (szaftosan?) a szív és a hús viszonylatának évezredes kérdéskörét.


Pedig barátaimnak levest ígértem / a város fölött épp csak próbakört / leíró raj húsából. / És hátradőlve, / végigmérve a lomha lapátokkal / hűtött zugok törzsvendégeit, / világos, hogy néhány szó / (főként a barátok, a hús, és az ígéret) / még megteszi hatását, / még nem lehet csak úgy leírni minket." (Dackorszak)"


Ebben a verszárlatban a költő elegánsan nyitva hagyja az értelmezést: nem teljesen világos ugyanis, hogy a két állítás között milyen a reláció: hogy mivel néhány szó megteszi még a hatását, tehát nem lehet csak úgy leírni azokat (akár mint szleng-jelentéssel: ti. lemondani róla), akik ezeket használják. Vagy van pár szó, ami megteszi hatását, de nem lehet csupán ezekkel leírni az ezen szavakat használó közösséget. A cím mindkét jelentést megengedi, csakúgy, mint az egész vers dinamikája.


A versek jelentős hányada episztolaszerű, levélformában írt szöveg, amelynek konkrét - legtöbbször egyértelműen női - megszólítottja van: „Tűzd fel a hajad / alátéttel, a képnek megfelelően, / és a gyakorlást a földig érő tükörnél / a mellékelt mondatokkal indítsd" (Imádó).


A versek hangnemében van valami nehezen megfogható pikírt, gunyoros irónia, mintha úgy beszélne ki magából mindent, hogy sajátos taktikával nem akarná, hogy komolyan vegyük, ezért mindegyik mű folyamatosan rejtjelezi és karikírozza önmagát. Ugyanakkor sosem válik igazán humorossá, inkább egy kesernyés rezignáltság szól belőle, olyan cinizmus, ami nagyon is komoly. Ennek szemléltetésére nézzünk meg egy nagyobb szakaszt a Számadás című versből:


Ezek nem olvasmányélmények."


Rögtön a kezdősorban állást foglal: a cím ne tévesszen meg, nem József Attila-parafrázist vagy hommage-t olvasunk, számadása saját. Nem intertextualizál, nem bölcsészkedik, nem ügyeskedik, mégis intellektuális, de intellektusa nem önmagában való, hanem érzékileg telített:


,,Élőben hallgatom a város szívében / a dobbanásokat és az angyalok / utáni nyelvet. Amin két sort írtam / délig és a szemem karikásabb, / mint a dögevőké."


Négy és fél sorban megidézi az urbánus költészet (a város szívdobbanása) és a misztikus-metafizikus líra (angyalok) toposzait, de mindezt hangsúlyosan nem kulturális ikonként, nem motívumként, hanem saját, élő valóságként. Az angyalok utáni nyelv és a használata okozta kimerültség azonban arra enged következtetni, hogy ez a poszt-metafizikus állapot már nem adományként adja a lírát, hanem emberfeletti erőfeszítést igényel, ha ezen a hiteles hangon kíván megszólalni.


Ez az én életem, / Uraim, a nőket hagyjuk ki ebből. / Nekik ott van, hogy a magzatban / tett kerülő után mérhetően édesebb / a vérük. Nekem itt van a feszültség / ami semmit nem hajt, és nem is világít."


A vers kihordása teher, egy magzat kihordásához mérhető, a jellegzetes Gál-féle megszólító gesztus minden férfiból közösséget formál, összekacsint velük, mi értjük, mi tudjuk, miről beszél, persze valójában épp ellenkezőleg: honnan is tudnánk, mit jelent a magzatban tett kerülő után megédesedő vér, de a költészeten ne akarjunk politikai korrektséget számon kérni. (Poétikailag viszont nagyon is korrekt sorok, a költészet a magyar nyelvben is egy élet világra hozatalaként kódolt, a költőt kotlósként pozicionálva.)


A rutin, ahogy elvégzem a szertartásokat, / amikkel tartozom a virágoknak / és a testnek. Közben utánaszámolok / hogy hány év alatt tudnék mindent felélni."


A férfilét tehát itt kiüresedettebb, szánalomra méltóbb, mint a női, mert nem adatik meg neki, hogy életet adjon, legfeljebb virágot locsolhat, vagy magáról gondoskodhat, de ezek pótcselekvések, s ilyen lesz a költészet is, a belül dolgozó feszültség. Ha szorosan olvassuk a szöveget, feltűnik tehát, hogy az a férfilétet egy fogyaték, jelesül a gyerekszülésre való képtelenség felől ragadja meg, ami (a kötet számos szövege mellett) felveti egy gender-szemléletű olvasás létjogosultságát, sőt annak potenciális termékenységét, hiszen a Gállírában a nemi szerepek kulcsfontossággal bírnak.


Ebben a nemek által polarizált térben helyezhető el az ezotéria - a jósnők, a horoszkóp állandóan visszatérő motívumkészlete is, amelyek többnyire az élet, és ebből fakadóan e szövegek enigmatikusságát, kiismerhetetlenségét sugallják. (Jellemzően azonban a nők hozzák be, így talán a nők rejtjelességét, a férfiúi racionális archetípus ellenpontozását is érthetjük alatta), ugyanakkor a rejtvényfejtés, a sok ismeretlen ellenére érteni akarás attittűdje jól alkalmazható az Ódák és más tagadások olvasására is. És az olvashatóságnak ez a nyitottsága, az értelmezés tágas, levegős tere az, ami annyira teszi élvezetessé a kötet olvasását, amennyire belemegyünk, annyira lesz jó könyv, amennyire jó olvasók tudunk lenni. És ez a nagy művek sajátja. Ennyiben indokolhatónak érzem Lázár Ervin, Latinovits és Makovecz emlegetését, noha nem tudom magam meggyőzni arról, hogy ne tartsam túlzónak és kontraproduktívnak.


Feltételezett szándékával ellentétesen ugyanis elbizonytalaníthatja az érdeklődőt, kezdeti bizalmatlanságot okozhat, de ne engedjük: ha ezen túllendülünk, egy nagyon is természetes nyelven megszólaló, a köztudatban élő klasszikus bohém-nőcsábász költőszerepre kacsintgató, egyszersmind azt provokáló, a költészet szómágiája felé is nosztalgiát mutató, társalkodó költészetet kapunk. Ez a kötet valóban párját ritkítja, és valóban szegényebb lenne nélküle a mai magyar líra. Eddzük olvasói készségeinket, pallérozódjunk, legyünk profik versolvasásban! Gál Ferenc irodalmi, érzéki-intellektuális hedonizmusa olyan szöveget hozott világra, ami megérdemli a lassú, figyelmes olvasást.

 


 

2012. július 04.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Ünnepi Bárka-est és díjkiosztóNagy Gábor és Paszkál Gilevszki kapta a 2019-es Balassi Bálint-emlékkardotElhunyt Tandori DezsőTakács Zsuzsa az Artisjus irodalmi nagydíjasa
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Lanczkor Gábor versei Muszka Sándor verseiGrecsó Krisztián verseiKaracs Andrea versei
Prózák
Kiss Judit Ágnes: FeketemagyarHidi Tünde: ÖrökségEgressy Zoltán: Hold onJózsa Péter: Nicolo kapitány jól fizető útja
Kritikák
A balladák vége - Muszka Sándor: SzégyenOtthonosan a szövegbenHátrahagyottakGyermekkor a szögesdróton túl
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA