Lakatos Mihály
Befejezetlen múlt
Gondolatok két Nyírő József-regény (Mádéfalvi veszedelem, Néma küzdelem) időszerűségéről
SICULICIDIUM
Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye tükrében
Ha lenne nemzeti filmgyártásunk, a hajdani madéfalvi tragédia bizonyára felkeltette volna valamely rátermett filmrendező érdeklődését, s ma már a világ legtávolabbi (és mozikedvelő) szegletében is tudnának arról, hogy Erdély keleti végein él egy különleges népcsoport, mely ősi, vérrel kivívott szabadságjogait mindig előbbre valónak tartotta bármiféle birodalmi érdeknél, s ha kellett - márpedig kellett - a saját „életénél és vérénél" is (anélkül, hogy ezzel bárki vesztét okozni óhajtotta volna), és - akárcsak az erre ugyancsak méltán rászolgált skót, észak-, vagy dél-amerikai szabadságharcosok - kivívta volna a világ mozirajongóinak csodálatát. De hát nincsen, s ezért a székelységnek két és fél évszázad múltán is ugyanolyan elszigeteltségben és - néha saját nemzettársai részéről is jövő - értetlenségtől övezve kell küzdenie azért, hogy valameddig még megmaradhasson olyan közösségként, amilyenné a körülmények, de főként saját belső törvényei formálták, és ott, ahová az Isten kegyelme, s a magyar királyok akarata egykor rendelte. Pedig - és ezt a mű utolsó lapjain is túljutott kedves Olvasó előtt nem kell bizonygatni - a forgatókönyvet megalapozó műért sem kellene a szomszédban kilincselni...
A kis népek sorsa mindig is ki volt szolgáltatva a nagy népek szeszélyeinek kénye-kedvére, s felfelé ívelt, ha ez utóbbiak érdeke úgy kívánta, és holtvágányra került, ha éppen nem. Bár a székelység sohasem tagadta meg a magyarsághoz való tartozását, oda húzta és húzza a szíve, a lelke, és oda köti az általa beszélt nyelv is, valamiképpen mindig önálló entitásként jelent meg a magyarság kebelén, aminek nem lehet más magyarázata, mint hogy ez a közösség ősidők óta - a magyarság többi részétől is elkülönülő - sajátos világi és erkölcsi törvények szerint élte az életét. Hogy ezek a törvények jók voltak-e avagy sem, arról hadd ne ítélkezzünk, de hogy hasznosak és célravezetők voltak, az vitathatatlan, hiszen ezeknek köszönhetően beszélhetünk ma is Székelyföldről, mint létező tájegységről, és székelységről, mint egy, a ma is az ősei földjén élő majd egymilliós közösségről. Sajátosan szervezett társadalmuknak, az apáról-fiúra öröklődő virtusnak és harci erényeknek köszönhetően komoly ütőerőt képviseltek letűnt korok bármely hadászati vállalkozásában (legutóbb például az első világháború végén, amikor az ún. Székely Hadosztály a magyar hadsereg legvégsőkig kitartó és harcképes alakulata maradt, amely a budapesti kormány támogatását nélkülözve is sokat tett azért, hogy a trianoni térkép ne alakuljon még szégyenletesebben...), így nem csoda, hogy a mindenkori uralkodó (lett légyen az erdélyi fejedelem, magyar király, vagy osztrák császár) különösen fontosnak tartotta, hogy katonai vállalkozásaiban a seregében tudja őket. Csakhát egyvalamit nemigen akartak megérteni soha, azt, amit a népi bölcsesség úgy fogalmaz meg, hogy: „A tűz füstjét a melegéért el kell viselni." Merthát ez a különállás, a különleges szabadságjogok, a saját belső törvények - ezek valamiért mindig szálkát jelentettek az éppen aktuális uralkodó szemében. (Erről - ha a történelem ama bizonyos sokat emlegetett ítélőszéke elé lehetne idézni őket - a Báthoryak sokat mesélhetnének...) E jogokat valami oknál fogva (az okokat történészek és szociológusok hada elemzi és elemezte, de már terjedelmüknél fogva sem képezhetik jelen írás tárgyát) mindig igyekeztek csorbítani, megnyirbálni, szétzilálni, nem tudván (vagy tudván, és akkor még rosszabb), hogy ezzel közvetlenül a közösség létalapját veszélyeztetik, közvetve pedig saját trónjuk bázisát forgácsolják. Pedig a székelység, ha a haza és a magyarság érdeke úgy kívánta, nem sajnálta a véráldozatot, mindig ott volt az első vonalban, önként. Ha azonban minden effajta motiváció híján kényszeríteni akarták, hogy idegen érdekek zsoldjába szegődjön - keményen ellenállt. És végső elkeseredésében, ha szabadságát - mondhatni: világ csúfjára - idegenektől várhatta, akkor mellettük sorakozott fel (pl. Vitéz Mihály havaselvi vajda oldalán a sellemberki csatában), saját szűk látókörű urai (pl. Báthory Zsigmond vagy Báthory András) ellenében.
Mindaz, amit ma a köztudatban Madéfalva jelent, tulajdonképpen Bécsben, 1762. tavaszán kezdődött, amiként a kiváló XIX. századi történész, Jakab Elek írja A székely határőrség felállítása* c. tanulmányában: „midőn Mária Terézia fejedelemnő e célt szóbeli utasításokkal, katonai közegek által, csak néhány főbb polgári tisztviselő belevonása mellett, nem nézve a székely önkormányzati jogra, a nép geniuszára és mély jogérzetére, röviden, katonásan, úgyszólván parancsszóra akarta elérni, törvénytelenséget mívelve s mégis hálával fogadtatásra számítva, ezt követelve." Bizonyos tekintetben érthető a királynő számítása, hiszen csak azt kérte, amire a székelységet mindenki alkalmasnak vélte (katonáskodásra), és arra apellált, amire a székely rendek maguk is büszkék voltak (a harci erényekre, a haza iránti elkötelezettségre stb.). Csakhogy volt néhány bökkenő, ami utóbb végzetesen befolyásolta az események kimenetelét: egyrészt nem akadt mutatóban sem egy konkrét veszélyhelyzet (bár Jakab Elek említ egyet, amiről Nyirő regényében nem esik szó - erre alább még kitérek), ami indokolta volna a nagy sietséget és a testületi fegyverbe rántást, másrészt hiába nevezte a királynő első leiratában (és lendületében) nemzeti katonaságnak (később székely határőr katonaságnak, s még később már csak határőr katonaságnak) a felállítandó fegyveres testületet, ha annak olyan „nemzeti" ismérvei hiányoztak, mint: magyar tisztek, magyar vezényszó, eskü, zászlófelirat, tiszti ruha és katonai jelvény. Mert lehet, hogy a német katonaság a királynő elképzelésében nemzeti katonaságként szerepelt, de visszatetszésre és merev elutasításra lelt a székelység körében, amely ezt a legkisebb mértékben sem érezvén nemzetinek, kifejezte készségét, hogy a „régi módon", azaz vészhelyzetben, saját tisztjei vezetésével, saját zászlai alatt, és ami igen fontos: a határokon, vagy azokon belül, bármikor kész a haza védelmére, de az „új módon", és pláne idegen csatatereken nem. Ebből is látható, hogy a helyzet igen bonyolultnak és összetettnek bizonyult, nem hiába volt szükség végül két esztendőre, hogy a birodalmi vezetés az erőszak alkalmazása mellett döntsön, s akként tegyen pontot az ügy végére. Végsőkig lecsupaszítva: a székelység nem kívánta régi, megszokott életformáját állandó (és szerintük szükségtelen) katonáskodásra cserélni, holmi nevetséges kedvezmények (az adó még csak nem is teljes, hanem harmadának elengedése) fejében, a királynőnek pedig megrökönyödve kellett tapasztalnia, hogy akad a birodalom kebelén egy önfejű népcsoport, amely nem hajlandó magát teljesen alávetni a királyi akaratnak, s vérét hullatni bárhol és bármikor a bécsi vánkoson megálmodott nagyhatalmi álmokért.
Visszatérve a fentebb említett konkrét veszélyhelyzetre, Jakab Elek említ a tanulmányában egy olyan körülményt, amely véletlenül bár, de hozzájárulhatott a véres végkifejlethez: a császári katonaság letartóztatott az idő tájt egy Macedonius Sámuel nevű, ulmici születésű zsidó embert, aki vallomásában azt állította, hogy éppen azzal a hírrel igyekezett Bécsbe, hogy Moldvában táborozik egy 40.000 főből álló tatár had, amely - többek közt - porosz (!) tisztek vezényletével „Lengyelországon keresztül Magyarország és Erdély felé igyekszik, hogy mindent fegyver élére hányjon." Jakab szerint ezek a hírek „ingerlő hatásúak voltak Buccowra, a székelység közé rendelt katonaságra és összeíró tisztekre" egyaránt. (Az is tény viszont, hogy ez időszakból tatárbetörésről nem maradtak fenn adatok, az utolsó nagyobb tatárjárást 1717-ben jegyezték fel, ami igencsak messze esik a jelzett időszaktól...) Nyirő e mozzanatra nem tér ki (bár vélhetőleg ismerte Jakab Eleknek még 1878-ban Budapesten, Tanulmányok Erdély XVIII. századbeli jogtörténetéből címmel megjelent kötetében helyet foglaló tanulmányt), aminek két oka is lehetett: az egyik az, hogy a karrierista Bruckenthal kancellár és sleppje hatalomvágyára és magyargyűlöletére épített regényszerkezetet gyengítette volna egy olyan külső körülmény, amely részben mentséget és akár objektívnek is mondható magyarázatot szolgáltathatott volna az eljáró császári tisztek könyörtelenségére, a másik, hogy a harmincas évek vége felé (és a Madéfalvi veszedelem 1939-ben jelent meg!) a közhangulatban a zsidóellenességet - állami közreműködéssel is - már olyan szintre fokozták, amely akaratlanul, és nyilván Nyirő szándékával ellentétesen is, egy teljesen más, a szerző számára sem kívánatos kontextusba állította volna úgy a regényt, mint a történelmi tényeket. (Például ezt sem ártott volna figyelembe venni, amikor a fasiszta jelzőt szinte szórólapszerű könnyedséggel - és mondanom se kell: minden alap nélkül - kiosztották Nyirő részére is.)
Nyirő regényének - a látszat ellenére - nincs hagyományos értelemben vett főszereplője. Nem is lehet, hiszen nem valamely hőse életútját akarja végigkövetni, netán rekonstruálni, nem a történelem nagy leple alatt megbúvó magánéleteket kívánja feltárni, amelyekben a mégoly nagyívű, népek és nemzetek sorsát eldöntő történelmi események is szükségszerűen csak apró epizódokként, visszhangokként, okozatokként vannak jelen, nem. Nyirő a nagy egészet akarja, és tárja is elénk nagyszerű freskó, de még inkább: körkép formájában, amelyen ezernyi apró, színes részlet tűnik fel, cikázik rendezetlen összevisszaságban, mindenféle rendű, rangú és indíttatású alakok jelennek meg, amint éppen mennek valahová, vagy jönnek valahonnan, netán dulakodnak, s a freskót pásztázó reflektor fényköre el-elidőzik valamelyiküknél, esetleg egy egész csoport fölött, nem sokáig, csak éppen annyi időre, hogy megértsük: miért is kerültek a képbe. Ha minden áron főhőst keresünk ezen a freskón, akkor azt egy kollektív főhősben: a székelységben leljük meg. Nem véletlenül Madéfalvi veszedelem a regény címe. A negyvenöt részben felfestett, egymásba folyó és egymást kiegészítő jelenetekből, sorsokból és sorstöredékekből áll össze az a kép, amelyből értő szemlélő számára egyaránt kiolvasható a múlt, a történés jelen ideje, és a jövő. Valahogy úgy, mint Delacroix A Szabadság vezeti a népet c. alkotásán. Míg Delacroix képén a lendülettel teli, félig kibuggyant keblű asszony vezeti, nem felkent hadvezérként, hanem a szabadság szimbólumává nemesült honleányként a népet, Nyirő művében egy fiatal, elhivatott papra, Zöld Péterre osztotta a sors ezt a szerepet. Mindkettőjüket indulattal teli, valami nagy célért akár meghalni is kész tömeg követi, és mindkettőjük lábánál haldoklók, holttestek hevernek...
A néha a „székelység Mohácsa"-ként is aposztrofált tragédia valóban a Nyirő tollára való és alkatához illő téma volt, s bár néhány kortárs és jelenkori kritikusa is mantraként ismételgeti, hogy: „a Madéfalvi veszedelem történelmi freskója jelenetek mozaikjaira hullik szét", úgy véljük, a helyzet éppen fordítva áll: a sok-sok apró jelenetből együtt áll össze az a térben és időben jól behatárolt folyamat, amely végül Madéfalván éri el a csúcspontját. Jó szándékú kritikusait is bizonyára zavarta az igen sok helyszín és a számos epizód-szereplő, de egyrészt kollektív főhős esetén ez elkerülhetetlen, másrészt az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy a Székelyföld mely településén következik be az elkerülhetetlen: a kényszer alá vetettek és a hatalom összecsapása. Ezt pedig a regény szerkezete jól érzékelteti. Nyilván, lényegesen egyszerűbb egy olyan történelmi eseményt feldolgozni, amelyben jól beazonosítható ellenfelek, világos motivációk, karizmatikus vezérek, jól szervezett seregek, pontos helyszínek és dokumentálható összecsapások állnak rendelkezésünkre, s amely végén győztest és vesztest hirdethetünk. Ám Madéfalva esetében ez távolról sem volt így. A Székelyföldön fondorlatos ígérgetésekkel és a „kötelező önkéntesség" fából-vaskarikájával „haknizó" sorozóbizottság ténykedésének meg is lett a várható eredménye: egyesek felvették a fegyvert, mások nem, mire az előbbiek is letették a fegyvert, a bizottság fenyegetőzött, a megtévesztett elöljárók egyik nap önkéntességgel kecsegtették a népet, hogy másnap lekókadt bajusszal dünnyögjék, hogy mégis kötelező az, ami nem. Röviden: a teljes zűrzavar. (Ezt a regény pontosan leképezi.) És nem kell az összeesküvés-elméletek híveinek lennünk ahhoz, hogy elismerjük: a királynő rendelete bizony mesteri módon hozta felszínre a székely társadalom mélyén lappangó feszültségeket, ugrasztotta egymásnak a vezetőréteget és a köznépet. Az előbbiek hivatalaikat őrizgették, ez utóbbiak korábbi sérelmeiket. A felhergelt emberek lázongtak, sarokba szorították, s tehetetlen dühükben itt-ott majdnem meglincselték vezetőiket, miközben okosan óvakodtak attól, hogy az egész az uralkodó ellen szervezett lázadás képét öltse. Nem hiába kereste kétségbeesetten a „bűnfenyítő bizottság" még egy évvel az események után is a bizonyítékokat arra nézvést, hogy ami történt: lázadás volt. Merthogy a székelység a maga életösztönével és furfangjával mindvégig gondoskodott arról, hogy úgy lázadjon, hogy azt ne lehessen klasszikus értelemben vett lázadásnak nevezni. A nem túlságosan cizellált elmékből álló sorozó bizottság pedig egy idő után megrökönyödéssel szembesült a paradoxonnal, hogy bár lázadás nincs, sereg sincsen. De ha lázadás nem volt, akkor mégis miért kellett egyes források szerint 200, más források szerint 400 embernek elvesznie ágyútűzben és katonák csapásai alatt? Vegyük sorra az okokat.
Először is, az első és talán legnagyobb hibát (amennyiben az események kiváltó oka volt) maga Mária Terézia követte el akkor, amikor első, kétértelmű rendeletét kiadta, miszerint csak az önként jelentkezők sorolhatók be a határőr katonaságba. Sőt, félév múltán (november 8-i leiratában) még pontosít is e tekintetben: „a székely nép előtt felséges nevében azonnal tegyék közzé, hogy senki rajta méltatlanságot elkövetni nem kíván; legkegyelmesebb akarata az, hogy a határőri katonaságban csak önként vállalkozók legyenek s kényszerítéstől ne tartsanak." A székelység nyilván tudatában volt az erőviszonyoknak, s mivel önként a vesztébe rohanni nem akart, egy határozott és egyértelmű parancsra, kedvetlenül és morgolódva bár, de valószínűleg engedelmeskedik. Mivel azonban ez az egyértelműség kezdettől fogva hiányzott, a lázadás fészkét a „legkegyelmesebb akarat" már megvetette. Megállapíthatjuk, hogy a királynő vagy naiv volt, vagy a székelyföldi helyzet ismeretének teljes hiányában cselekedett, vagy ördögi összeesküvést szőtt saját alattvalói ellen. Nyirő regénye ez utóbbit sugallja, de nem közvetlenül Mária Terézia, hanem az erdélyi szász kancellár, Bruckenthal, és általában az erdélyi szász nemesek erdélyi hegemóniára való törekvésének számlájára írva azt. A második nem kevésbé súlyos hiba is a királynőt terheli, ugyanis a megvalósítást, az erőszakos, az erdélyi hagyományokat nem ismerő vagy mellőző br. Adolf Nikolaus Buccow-ra (Erdély általa kinevezett katonai parancsnokára) bízta, aki egy lovasroham levezénylésére bizonyára kiválóan alkalmasnak bizonyult volna, de a jól szervezett székely közösségekből érveléssel, csábítással önkénteseket verbuválni már kevésbé. És hogy mennyire öntudatosan és a törvényes utat járva próbálták a székelyek elhárítani fejük fölül a veszedelmet, jól mutatja az 1763-ban, Csíkban terjesztett röpirat szövege, amelyet ma sem tudunk meghatottság nélkül olvasni, s amely azt tanácsolta a helybélieknek: „ha különösön kérdeznek, ha akarunk-é katonák lenni vagy nem, különösön ne feleljen senki (hivatkozzon a falura). Ha egész falukat kérdeznek (a szék híre nélkül), az se feleljen. Ha az egész széket kérdeznék, az se feleljen. Ha az egész székely natiót kérdezik, az se feleljen egyebet, hanem csak azt, hogy legyen diaeta és otthon concludáltassék a katonaság dolga; s írattassék articulusba." (Buccownak, mint láthattuk, „bele is törik a bicskája" a székelyföldi sorozásokba, de csak átmenetileg válik kegyvesztetté, „végszóra" a királynő visszaengedi Erdélybe.) Ugyancsak súlyos hibának róható föl az erdélyi magyar arisztokráciának az ügyben tanúsított teljes passzivitása, az, hogy tétlenül tűrte Erdély alkotmányának semmibe vételét, és kisujját sem mozdította a székely székek lakosságának védelmében. Jakab Elek főként egyvalakinek, név szerint gróf Lázár Jánosnak, rója fel mindezeket, mondván: „A papság, nemesség, a tisztségek és székgyűlések, az erdélyi udvari kancellária mind lendítettek valamit, legalább akartak lendíteni a székelység ügyén, csak a királyi főkormánynak és gróf Lázárnak nem volt a küzdelem egész lefolyása alatt egy mentő szava, egy rokonszenves nyilatkozása is az elnyomott igazság mellett s Erdély megsemmisített alkotmánya védelmére." Sőt, ő volt az, aki a mészárlást követő napokban az áldozatok tömegsírjára „emlékjelt" állíttatott, többek közt az alábbi gyalázkodó szöveggel: „Domita Sicularum superbia sic jacet", azaz: „Itt nyugszik a megzabolázott székelyek gőgje". Persze, a Székelyföldön efféle provokációt nem szoktak válasz nélkül hagyni, így rögvest az „emlékjel" hátára firkantotta valaki, hogy: „Itt emelt magának a gonoszság oltárt/Mondd el hóhérinkra a százkilencedik zsoltárt!" A 109. zsoltár pedig így kezdődik: „Mondá az Úr az én Uramnak: ,,Jobbom felől foglalj helyet, míg lábad alá ellenségeidből zsámolyt vetek." Nyilván nem sok kétség marad afelől, hogy ez a „zsámoly" majdan kikből fog állani... És végül maguk a székelyek is hibáztak, többször is: egyrészt amikor - noha a két esztendő alatt (1762-1764) meggyőződhettek arról, hogy az uralkodói „óhaj" valójában parancs - a siker leghalványabb reménye nélkül is tovább erőltették az ellenállást, másrészt amikor a lehető legrosszabb időszakban (télvíz idején) folyamodtak a havasra való kivonulás eszközéhez, továbbá akkor, amikor lehetőséget adtak a felingerelt és ekkor már vérszomjas katonaságnak, hogy legaljasabb ösztöneit fegyvertelen és harcra alkalmatlan (gyermekek, asszonyok, öregek) embereken élje ki.
A regény csúcspontja egyébként éppen a madéfalvi mészárlás leírása (nem véletlenül a mű harmincharmadik fejezete!), amely méltán sorolható a nyirői próza remekbe szabott passzusai közé. Álljon itt példaként a főtéri pokol leírása: „Fut, ki merre lát, de mind a négy oldalról fegyverek ropognak, és a sortűz mellen vágja őket. Egy részük azonnal elhull, a többi véresen rábámul a katonákra és visszafordul, otthagyva az elesetteket, kik a véres havat túrva haldokolnak, vagy szétvetett tagokkal elvágódva már meghaltak, mintha hanyatt fekve, üveges szemekkel, leejtett szájjal, bután a csillagokba bámulnának. Az embercsoportok a falu piacán egymásba rohannak, újra szétszakadoznak a mindenek fölött uralkodó rémület rendszertelenségével, és mintha megfeledkeztek volna arról, hogy az előbb mi történt velük, vagy eszeveszett konoksággal a lehetetlent erőltetnék, kétszer, háromszor is nekisodródnak az öldöklő katonaságnak; de a fekete hullám mindannyiszor véresen törik meg a halál partjain." És nem ez az egyetlen, hátborzongató nagyszerűséggel megkomponált tabló a regényben... Persze, kifogásaink nekünk is vannak, többek közt a túlontúl bőkezűen adagolt pátosszal (amely Nyirőnél egy árnyalattal mindig több a kelleténél) meg az ideje nagy részét jobbára sikoltozással töltő Boriska légies, minden földi tartalmat nélkülöző alakjával szemben (ami még akkor is zavaró, ha értjük, hogy a szerző a feltétlen női odaadás és önfeláldozás, meg a székely népi karakter jobbik felének különös esszenciáját fogalmazza meg benne), de mindez nem teszi semmivé a mű ennél jóval számosabb erényeit. Ezért hát mi inkább Pomogáts Bélával értünk egyet, aki a Korunk folyóirat 2005. júliusi számában azt írja, hogy Nyirőnek A sibói bölény és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regényeivel ott van a helye az erdélyi magyar irodalom élvonalában.
És akkor felmerül a kérdés: miért nyúl ehhez a lehangoló és dermesztően tragikus témához Nyirő éppen 1938-39-ben, akkor, amikor - főként az I. bécsi döntést követően - mindenki számára jól érzékelhetően közeledett az a pillanat, amely ha rövid időre is, de bearanyozta az (észak-)erdélyi magyarság hétköznapjait? Miért emel reflektorfénybe egy olyan történelmi korszakot, amikor a német hegemonikus törekvések vért és pusztulást hoztak a magyarságra, éppen egy olyan korban, amikor számtalan jele látható annak, hogy a történelem, bizony, időnként „ismétli önmagát"? Véletlen egybeesés? Vagy a népéért aggódó író látnoki megérzéséről lenne szó? Szabados György (Hitel, 2004. január) úgy vélekedik, hogy ez idő tájt az erdélyi írók azzal, hogy a nagy nemzeti katasztrófákat dolgozták fel regényeikben, azt üzenték olvasóiknak, hogy van remény: Mohács után nem pusztult el a magyarság, a krími tatárok betörése nem törölte el az erdélyi fejedelemséget, a székelység túlélte a siculicidiumot, ergo: Trianon is túlélhető. Hát igen... Nézzük Madéfalva lángjait, a legyilkolt, majd az ezrével Moldvába menekülő székelyeket (számukat jól érzékelteti, hogy a XVIII. század végén egy híradás szerint a magyarok 100.000 forint adót fizettek évente a moldvai vajdának), hozzávesszük Mária Terézia betelepítési politikáját (mintegy négyszázezer román jobbágy letelepítése Erdélyben), s keserűen arra gondolunk: vajon a leszármazottaik nem hiányoztak a százötven évvel későbbi, trianoni számvetésnél? Vajon Trianon nem éppen Madéfalván kezdődött?...
Végezetül pedig, mivel írásunkat egy lehetséges filmhez kapcsolódó eszmefuttatással indítottuk, hadd zárjuk is egy jellegzetesen mozgóképi utóhanggal. A szenvedélyes mozinézők igen hálásak tudnak lenni, ha a film végén - főként, ha a cselekmény alapját valóban megtörtént esemény képezte, s esetünkben ez „áll" -, ha csak néhány sor erejéig is, de valamicske információt kapnak kedvenc hőseik utóéletéről. Ezért mi most a kedves Olvasót is megörvendeztetjük egy ehhez hasonló kis záró betéttel:
Zöld Péter - a madéfalvi mészárlást követő vizsgálat során súlyos börtönbüntetést kapott. A börtönből 13 hónap múlva megszökött és a Moldvába menekült székelyek, valamint a még ott élő csángómagyarok közé ment és gondozásába vette őket. Ötévi (1765 - 1770) ott tartózkodása alatt körbeutazta a csángó falvakat, még a Dnyeszter melletti Csöbörcsök faluba is eljutott, amelynek lakossága akkor még nagyrészt magyar volt. Értesüléseit megküldte Batthyány Ignác erdélyi püspöknek, valamint egy pozsonyi német nyelvű napilapnak. 1770-ben bűnbocsánatot nyerve számos hívével együtt hazatért. Delnén, Csíkszentimrén, végül Csíkrákoson volt plébános. Itt hunyt el 1795. június 27-én.
Lázár István - mint taplocai nemest, volt kormányszéki hivatalnokot, mert ő is így akarta, a bűnvizsgáló bizottság tagjai már 1765-ben ajánlották kegyelemre. Vállalkozott is rá, hogy visszahozza a menekülteket, ám a nagy hó miatt (vagy egyébért) a hazatérés akkor elmaradt. Valószínű, hogy 1766 őszén hazajött, mert 1767-ben már Csíkban találják. További sorsa ismeretlen.
AZ UTOLSÓ UTÁNI PERC
Nyírő József: Néma küzdelem
A szórvány egy nemzet öregkora.
Az erdélyi maradékszórvány ezer év alatti
és utáni megvénhedésünk,
kifáradásunk és térveszítésünk otthona.
Vetési László
Bizonyára nincs olyan magyar ember a világon, még a legmegveszekedettebb kozmopolita nézeteket vallók között sem, akiben legalább egyszer életében ne merült volna fel a kérdés: hogyan veszíthettük el Erdélyt? Mert az nem kérdés, hogy nem is annyira elvették tőlünk, mint inkább elveszítettük. Elveszítettük, mint egy pénztárcát, miközben részeg fővel hazafelé tántorogtunk a Monarchiához címzett kaszinóból, s amikor ránk virradt a reggel, másnaposan, sajgó fővel meredtünk magunk elé, és dühösek voltunk az egész világra, mely megcsalt és meglopott bennünket. Azt pedig gondosan elhallgattuk, hogy az elveszített pénztárcában javarészt már kártyaadósságunk lapult, s ráadásul éppen az a valaki vette fel az útról, aki előzőleg a royal flush-t kiterítette elénk az asztalra. (Az más kérdés, hogy időnként cinkelt lapokkal is játszott.) Pedig azt is mondhattuk volna, hogy bizonyos tekintetben helyükre kerültek a dolgok, merthogy aki nyert, hozzájutott a nyereményéhez, a vesztes pedig némi kis közjáték után eleget tett a becsület kívánalmának, hiszen: úr fizet.
Aki semmi más módon nem értesült volna róla, a Néma küzdelem elolvasása után az is világosan látja majd, hogy Erdélyt nem ama sokat szidott palotában veszítettük el. Erdély már évtizedekkel korábban sem volt a miénk, s ha lenne kellő humorunk hozzá, azt mondhatnánk: a „tévedések vígjátékát" játszottuk évtizedeken át, amelyben a pökhendi, de lóvá tett tulaj tragikomikus szerepe jutott nekünk, aki a darabban mindvégig házigazdának hiszi magát, csak azért, mert még senki sem kérte az albérleti díjat. Aztán kérték.
Nyirő már a mű első néhány sorával megadja az alaphangot: „Napok óta tart a kietlen, hideg őszi esőzés. Sár, mocsok, elhagyatottság és vigasztalanság az egész környék. Fátlan agyaghegyek emelkednek egymás mellett hosszú vonulatban a Kárpátok felé tele vízmosásokkal, omlásokkal, csúf ráncokkal, összevissza nőtt tövisbokrokkal. Sovány, pataverte, kopár juhlegelő az egész. Az egyetlen utat, amely a Fundăturán átvezet, meredek, szürkepalás omláson vágták be a hegy kopasz oldalába és meredek ívben csúszik lefelé Kolozsvár irányába." Összeszámolni is nehéz, hogy a „kietlenség" fogalmától kezdve a „lefelé csúszás" jelenségéig hány negatív hangulatú kifejezést össze nem zsúfol csak ebbe a kezdő passzusba... Ha úgy vesszük, már az első lapon összefoglalását kapjuk a mű lényegének: egy elnyűtt, lepusztított, kiszipolyozott, életre (legalábbis magyar életre, hiszen már a környékbeli határrészek, dűlők neve is idegenné vált - mi más ez, ha nem talajvesztés! ) alkalmatlan tájon járunk, amely ráadásul zsákutca (a fundătură főnév románul zsákutcát jelent). Christian Norberg-Schulz norvég építészteoretikus írja Genius loci (1980) c. művében: „Az ember ott lakik, ahol be tudja magát tájolni és azonosulni tud környezetével, vagyis röviden: ahol környezetét jelentésteljesnek érzi. (...) Az ősidőktől kezdve felismerték a genius loci-t, a hely szellemét, mint azt a konkrét valóságot, mellyel az embernek szembe kell néznie és egyetértésre kell jutnia mindennapi életében." Nos, a Nyirő által felfestett hely „szellemével" egyetértésre jutni képtelenség, mert ez a hely már nem adhat és nem is ad semmit az ember számára, ez a hely maga a jövőtlenség. A jövőtlenség pedig maga a halál. De szembenézni vele, nos, igen... azt bizony kell. Ebből a „kell"-ből bontakoznak ki a szórványmagyar közösségek drámái, s e drámákból végső soron Erdély magyar tragédiája. Mert a genius loci megnyilatkozási közege maga az ember, s az első megnyilatkozás után sorsuk óhatatlanul egybefonódik. Márpedig történetünk jelen idejében éppen ez az évszázadokig fennállt összefonódás, összhang bomlott meg végzetesen, nincs már több mondanivalójuk egymás számára, ezért pedig a páros „aktív" szereplője a felelős. Talán ebből a gondolatból sarjadzik a regény egyik legszebb és legmegrázóbb mondata is, amelyet Nyirő az öreg gróf szájába ad: „Nincs ezen a drága erdélyi földön egy darab kő, fűszál, vízcsepp, porszem és pillanat, amelynek ne volna meg a maga nehéz és megrázó magyar története, más népektől nem is álmodott drámája és végzete."
Nyilván a genius loci nem az egyes ember, hanem azon közösség számára nyilatkozik meg, amelyből az egyén vétetik. (Az individuum egymagában amúgy is képtelen lenne belakni egy tájat, ez csak közösségek számára adatik meg.) És mondhatnánk azt is, hogy a regény cselekményének idejében a Mezőség szelleme már a rosszabbik, ellenséges arcát mutatja a majd' ezer esztendeje ott élő magyarságnak. Csakhogy az abszolút semleges fizikai tér nem „ludas" abban, hogy az ember saját lelki szűrőjén át milyennek látja, milyen érzelmekkel tölti fel. Mert az, hogy éppen melyik arcát látjuk, nyilvánvalóan lelkiállapot kérdése. Így fordulhat elő, hogy ugyanaz a látvány a helyi magyarság számára a késő őszt, a terméketlen sarat, a végső pusztulást idézi, míg az ott élő románság számára a hóolvadás, a rügybontás, az új tavasz ígéretét hordozza magában. És Nyirő jól érzékelteti, hogy ez a romlás, ami Erdély magyar jellegében bekövetkezett, nem egy miniatűr, helyi fátum, lokálisan jól kezelhető jelenség, hanem általános üszkösödés, mely megállíthatatlanul terjed tova, „meredek ívben csúszik lefelé Kolozsvár irányába." S ha ennek észrevétele a cselekmény jelenidejében még kivételes, összefüggésekben gondolkodni képes, szintetizáló elmét feltételez, a regény keletkezése idején (1943-1944) már nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést, hiszen a kisdiákok történelemkönyveiben is feldolgozott, befejezett múltról van szó. A hősökkel való együttérzés és a nyomában minduntalan feltoluló irracionális remény, illetve a tények könyörtelensége közötti folyamatos vibrálás teszi különösen fájdalmas olvasmányélménnyé napjainkban is a művet. (Talán még fájdalmasabbá is, mint megjelenése idején, amikor Észak-Erdély még az anyaország részét képezte, bár a zsigerekben talán már akkor érzékelhető volt az újabb tragédia előszele.) Az, hogy az olvasó már az első laptól kezdve tudja, hogy hősei bármit akarnának, remélnének és tennének is, bukásra vannak ítélve.
S miután a teret szemügyre vettük, vessünk egy pillantást a kollektív főhősként megjelenő helyi közösségre is. A többre hivatott, éles eszű, de sorstársaihoz hasonlóan hihetetlen nyomorban élő Fátyol János családját Nyirő így ábrázolja: „A szoba sötét volt és rideg, savanyú és hideg. A kimerült emberek szanaszét hevertek vackukon, görbe, merev tagokkal, mintha csatatéren hullottak volna el. (...) Az avítt condrák keménnyé vastagodtak a megszáradt sártól. Lehelletük piszkos, fehér köde megülte a testeket, mintha már penészednének. Az éjjeli izgalmakban szétdúlt kuckó ijesztő és utálatos. Olyan, mint a sír, amelyben a halottak összeverekedtek." Az efféle leírásokban lépten-nyomon megcsodálhatjuk Nyirő írásművészetének legfőbb erényét: a prózai nyelvbe merészen, de a legtermészetesebb módon beoltott költői eszközöket, nyelvezetének ebből származó mellbevágó, robusztus erejét, az ábrázolások plasztikusságát, és főként a minden művében kiválóan alkalmazott, teremtő erejű hasonlatokat, amelyek nem egyes részleteket világítanak meg, mint a hasonlatok általában, hanem magát a nagy egészet villantják fel minduntalan: tért, időt, embert, múltat, jelent, jövőt, és az őket egységbe foglaló sorsot. És mindezt egy-egy félmondatban.
A regény alapszerkezetének mintája - kézenfekvő módon - az evangéliumok szenvedéstörténete, a hősök viselkedése, cselekedetei ehhez kapcsolódó szimbolikus többletjelentést hordoznak, de alapvető különbség, hogy a krisztusi történettől eltérően itt a „megfeszíttetés" egyúttal nem jár megváltással is, illetve, hogy nem követi egyfajta enyhítő körülményként a feltámadás.
Az áldozathozó szerepét a társadalmi hierarchia különböző szintjein többen is eljátsszák: legelőször is Ősz Sándor, aki a romlatlan, tiszta erkölcsű parasztember archetípusa, és aki - bár nem pallérozott elme - ösztönösen ráérez a templomeladás magasabb rendű, magán az aktuson túlmutató jelentésére és jelentőségére, s ha már magát az épületet nem mentheti, menti annak lelkét: a harangot. Jutalma sem hétköznapi: úgy jut osztályrészéül a mindennel megbékítő halál, hogy a mindaddig a föld mélyében rejtőzködő ősök (akik nagy valószínűséggel ugyancsak a haza oltárán áldozták életüket) - elismerésük és annak jeléül, hogy mostmár közéjük tartozik - maguk közé fogadják. S miközben maguk közé fogadják, meg is nyilvánulnak a helyi közösség előtt, markáns jelét adva annak, hogy ez a föld nem csupán egyetlen nemzedéké, hanem generációknak a régmúltba nyúló hosszú soráé, akik verítékükkel, vérükkel, saját életükkel „fűszerezték", hogy élhetővé tegyék saját maguk és utódaik számára. Ez pedig felelősséggel jár, mely elől sem elbújni, sem kitérni nem lehet.
Kevésbé exponáltan, de a hitüket és magyarságukat megőrző magyarok csoportja is meghozza a maga egyáltalán nem elhanyagolható és a saját ereje szerinti legnagyobb áldozatát, hiszen döntésükkel egyúttal a továbbtartó nincstelenséget és éhezést is vállalják. Ezáltal méltókká válnak őseiknek a föld alól is intő jelként előmeredő, és e nemzet történelmét jelképező csontjaihoz.
És végül maga a megvilágosodott öreg gróf, aki valóban megváltani készül a gondjaira bízott kis közösséget, de aztán - mivel szándék és eszközök nem a kellő időben találkoztak - ő sem adhat többet, mint az egyszerű parasztember, Ősz Sándor: az életét. Viselkedésük azért hozható összefüggésbe a krisztusi attitűddel és azért nem nevezhetjük őket egyszerűen áldozatoknak, mert tudatosan teszik, amit tesznek, tudatosan utasítják el azt, hogy valami magasabbrendűt (hitet, nyelvet, nemzeti hovatartozást) felcseréljenek valami alacsonyabbrendűre (anyagi jólétre), tehát mindannyian tudatosan hozzák meg az áldozatot.
Aztán vannak a farizeusok (a szó mindhárom értelmében - elkülönítettek, írástudók és képmutatók), a hatalom képviselői: a csendőrőrmester és a jegyző, akik - bár lelkük elkérgesedett a mindennapi rutinban - legbelül érzik, hogy az általuk végrehajtott parancsokkal valami hibádzik, hogy azok valójában még csak azok érdekét sem szolgálják, akik kiadták őket, hanem egy más, egyelőre rejtőzködő és megfoghatatlan hatalomét, de nincs erejük végigmenni a megkezdett úton. Kettőjük közül a jegyző jut tovább az „ébredésben", felsejlik benne a fajtáját fenyegető veszedelem igazi mérete, s iszonyatos erőfeszítések árán, legyőzve neje és hivatalnok énje berzenkedéseit, hoz néhány olyan intézkedést, amelyekkel elnyeri a kis magyar közösség elismerését. De a végső áldozatot - a gróftól eltérően - nincs ereje meghozni. Túlságosan saját kora embere ahhoz, hogy szenvedélyei és a körülmények foglyaként ne szédüljön bele a román pópa által főzött csali-birkatokány gőzébe.
Végül pedig, ahol vannak kis krisztusok, ott mindig akadnak kis júdások is. A regényben ők a földért, az emberhez méltóbb életért teljes korábbi énjüket feladó renegátok. Közülük is kiemelkedik Máté, aki átveszi a román tanítótól a falustársai megvesztegetésére szánt („ezüst")pénzt (akárcsak bibliai elődje), teljesíti is a rábízott küldetést (akárcsak bibliai elődje), hogy aztán mindent megbánva rettenetesen megfizessen gyalázatos tettéért (akárcsak bibliai elődje).
Szenvedés szenvedés hátán, de - mint mondottam - Húsvét és Megváltás nélkül.
Ha azonban félretesszük egy pillanatra a bibliai utalásrendszert, a (szerző által is tudatosan felépített) Krisztus-történettel való párhuzamot, és a történész, a szociológus szemével vizsgáljuk meg a történetet, nem kevésbé mellbevágó tényekkel, részletekkel szembesülünk. Azt kell látnunk ugyanis, hogy a Nyirő-mű és más források által is bőven ismertetett premisszákból szükségszerűen következett az, amit papíron az ún. „béketárgyalásra" Trianonba utazott magyar kormánydelegáció elé tettek. Hogy háború és pestisjárvány ide, tatárjárás és törökdúlás oda, a legnagyobb veszteséget magunknak, önjelölt „tatárokként" mi, magyarok, okoztuk. Mert igaz ugyan, hogy elődeink szép számmal vesztek oda különböző háborúkban, de több százezer magyar nem elveszett, hanem egyszerűen „átalakult". Átalakult románná, szlovákká, szerbbé, és Isten tudja, hogy még milyen más nációk sorait nem gyarapítottuk az évszázadok folyamán. Félreértés ne essék, az, hogy az egymás mellett élő népek fiai és lányai időnként egymásra találnak, vagy hogy bizonyos csoportok ilyen vagy amolyan okokból nemzetiséget váltanak (ez általában kétirányú folyamat, oda-vissza megtörténik), egy bizonyos pontig természetes és egészséges jelenség. Csakhogy mi, magyarok, ezt a „bizonyos pontot" alaposan szem elől tévesztettük. Mert egy dolog a természetes lemorzsolódás, és teljesen más dolog állami közreműködéssel olyan helyzetet teremteni, amelynek eredményeként több százezer magyar kényszerül - a puszta túlélésért - hitet és nemzetiséget váltani. Nem lehet ma sem szégyenkezés és düh nélkül olvasni a Nyirő által is idézett Barcza György nevű kálvinista pap 1769. évi feljegyzéseit, amelyben leírja, hogy templom hiányában - a faluba telepített románság hangos csúfolódása közepette - kénytelen a szabad ég alatt istentiszteletet tartani, illetve hogy a helyi földbirtokos tiszttartójának nyomására többen eladják a házaikat a jövevényeknek és elköltöznek, ha pedig ellenkeznének, azt a választ kapják, hogy „ha ki nem mennek, házaikat az oláhoknak el nem adják, egy pálcával bocsáttatnak, vagy kihajíttatnak". S művelik mindezt magyarok magyarokkal, az akkor még magyar Erdélyben...
Igen világosan kiderül tehát - és nemcsak a regényből, hanem a jóval korábbi forrásokból is -, hogy mindezen jelenségekért a korabeli világi és egyházi hatóságokat igen súlyos felelősség terheli. (A világi „hatóságok" közé soroljuk az arisztokráciát, a nagybirtokosokat is, tekintve, hogy ha közvetlenül nem is gyakoroltak hatósági feladatokat, de az intézkedések mögött közvetlenül ők, és az ő érdekeik állottak.) És ha az fel is hozható mentségül, hogy az etnikai arányok számunkra kedvezőtlen kibicsaklása még a modern nemzettudat kialakulása (XVIII-XIX. század fordulója) előtt megtörténik, illetve hogy a betelepítéseket gazdasági szükségszerűség motiválta, igen fáradságos munka józan érveket találni arra, hogy mindez miért folyik gőzerővel még a huszadik század elején is. Hogy az országot kénye-kedve szerint irányító felső tízezer miért tölti ideje nagy részét kártyával, párbajokkal, vadászattal, ostoba és meddő politikai csatározásokkal (amiként ezt másik nagy írónk, gróf Bánffy Miklós ugyancsak e korról szóló kiváló regényében, az Erdélyi történetben, a szemtanú hitelességével elénk tárja) akkor, amikor szomszédaink már rég a „spájzban vannak", hogy a milliók lelki életéért felelős egyházak (és felelősségük annál is súlyosabban esik latba, hogy akkortájt Magyarország lakosságának még nem csupán a 10%-a követte az egyházak útmutatásait, mint napjainkban...) miként léphettek át nagyvonalúan és a világi hatóságokat is megszégyenítő nemtörődömséggel a fölött, hogy magyar közösségek százai maradtak Erdély-szerte templom, lelkész és lelkigondozás nélkül, miközben az egyházi hatóságok a kepét hajkurászták. Hogy nem tudtak róla?! Hogy az ármány ejtette csapdába őket?! Hogy nem „rendelkeztek" még nemzettudattal?! Ugyan. És ha ők nem, miként fordulhatott elő, hogy Barcza lelkész már igen? Hiszen feljegyzésében nem arról panaszkodik, hogy úgy általában híveit éri hátrányos megkülönböztetés, hanem világosan leírja: a magyar hívők azok, akiknek nincs templomuk, a magyar parasztok azok, akiket a román jobbágyok kedvéért kiebrudalnak házaikból! Persze, joggal mondhatja valaki, hogy az utókor mindig világosabban lát a múlt kérdéseiben, hiszen más a perspektíva, más információk állnak rendelkezésére, egyébként is, egy történelmi folyamat íve akkor rajzolható fel teljes egészében, amikor már lezárult, az örvények is jobban láthatók a partról, mint a folyó vízéből, meg hogy mindenre van magyarázat és így tovább... Igen, magyarázat van, több is, de eredmény csak egy. Az, amit látunk. S nekünk, utódoknak, akik ezt az eredményt kaptuk örökül, a vele járó lelkiteherrel együtt, elvitathatatlan jogunk azt megítélni. Ha nem másért, saját okulásunkért.
De igaztalanok lennénk, ha nem ejtenénk szót a Néma küzdelem másik kollektív (anti-)hőséről, a románságról. Nyirő igen sötét (és igazságtalan) képet tár elénk róluk, a regény tér-idejében előforduló románok mindannyian gátlástalan, aljas és cinikus gazfickók, akiknek minden lépését sötét és hátsó szándékok irányítják: „Csendesek, - írja - igénytelenek, türelmesek és hallgatagok. Semmi meg nem rendíti őket. Ha baj van, veszedelem támad, vagy az istennyila üt be, hirtelen vissza-keresztet vetnek magukra és azzal el is múlik a gonosz. Csak a bosszút őrzik meg feledés nélkül. Addig egykedvűen ülnek a vackukon, arcukon nő a szőr." Nos, ez kétségkívül túlzás. És még akkor is, ha megértjük a regényíró fájdalmát, az egyáltalán nem alaptalan és megélt tényekből táplálkozó veszélyérzetet, amely a magyar, és főként az erdélyi magyar szíveket a regény keletkezése idején uralta, azt kell mondanunk, hogy ez így nem igaz. Az, hogy mutatóban sem fordul elő egyetlen pozitív román hős sem, egyértelműen a regény gyenge pontja. A korabeli román társadalom éppen olyan rétegzett volt, mint a magyar, vagy mint bármely más társadalom, ugyanúgy fellelhetők voltak benne derék és jószándékú emberek, mint semmirekellő gazemberek, és ugyanúgy élték a jobb élet, a boldogulás vágyától hajtott, de szenvedéssel teli hétköznapi életüket, mint mellettük a magyarok. Az más kérdés, hogy a román politikai és egyházi elit saját nagyra törő céljai érdekében ügyesen manipulálta és használta fel ezeket a tömegeket a mindvégig megnyerhetőnek hitt és tudott Erdély-játszmában. Ebben nincs is semmi kivetnivaló (abban már több, hogy a magyar politikai elit kellemesen tercelt, alájátszott ennek a számára életveszélyes szólónak), hiszen csak azt cselekedték meg, gyorsan és határozottan, amit saját érdekük diktált. Mert hiszen mit is látunk, ha egy pillanatra a magunkévá tesszük a román szempontot? Azt, hogy nemzettársaink nagy és napról-napra nagyobb tömege él egy szomszédos, mindenféle természeti kincsekkel gazdagon megáldott régióban (és elég régóta ahhoz, hogy lassan valamiféle történelmi jogot is lehessen formálni rá), ahol a helyi lakosság egyre inkább fogyóban és visszaszorulóban, hogy a helyi hatóságok jó szívvel fogadnak bennünket, s ha politikai hatalmat (egyelőre) nem is akarnak adni, de földet és kedvező életfeltételeket igen, ráadásul hitéletünket sem zavarják holmi áttéréseket célzó kényszergetésekkel. Kezdetnek nem rossz, és ebből még bármi lehet. Aztán egy nap arra is figyelmesek leszünk, hogy - bár demográfiai helyzetünk ezt nem indokolja - sorainkat (önként vagy tőlünk független kényszerűségből, mindegy is) a helyi lakosok tömegei is gyarapítják. Hadd jöjjenek! Egy nemzet ereje a lélekszámon is múlik. Időközben néhány szimpatikus és Budapesten iskolázott fiatalember kimunkál egy nagyszerű elméletet, miszerint mi valójában őshonosok vagyunk abban a régióban (ezt eddig miért nem mondta senki?!), és... ki sem merem mondani! Emberek, ez száznyolcvan fokos fordulat! - néznek egymásra vezetőink ott túl, a Regátban - mostmár csak okosan kell „kommunikálni", s ahogyan mi gyökeret eresztettünk abban a földben, ez a dajkamese is azt fog az emberek tudatában. S bár egyszerű számbeli fölényünkkel is elsöpörhetnénk őket, úgy az elegáns és tartós, ha jogi hátteret is kanyarítunk a dolognak. Közben életrevaló egyházunk, a Kulturális Liga[1] és az Albina Bank[2] szép lassan és hivatalosan vásároljon fel annyi földet, amennyit csak lehet. Ne mondhassa senki, hogy nem vagyunk úriemberek, hogy bármit is ingyen kérünk. Vegyünk a magyaroknak is, az is a miénk lesz. Aztán egy napon bejönnek a számításaink, s a határokon túl élő testvéreink „apportjának" köszönhetően hazánk területe szépen kikerekedik és a nemzeti vagyon soha nem remélt kincsekkel gyarapodik. Nézzünk magunkba: nem éreznénk földön túli boldogságot a közös, nemzeti erőfeszítéssel elért siker láttán, nem kiáltanánk ki rögtön azt a napot új és fiatal államunk legnagyobb nemzeti ünnepévé? Jaj, dehogynem. És attól még nem lennénk gazemberek...
Megható ahogyan Nyirő - hőse, az öreg Imre gróf közvetítésével - szép, kerek, logikus okfejtéssel megalapozva, precíz, statisztikákon alapuló adatokkal aprólékosan alátámasztva, mint egy képzeletbeli tárgyaláson, mondja fel a védőbeszédet a magyar Erdély védelmében. (Kockáztatva azt is, hogy a regénybe nem illő, száraz adatsorok esetleg „leültetik" a szöveget. Le is ültetik... De nem számít, Nyirő azt akarja, hogy ezt mindenki, minden magyar tudja! Azon olvasói is, akik amúgy egy történelmi tanulmányt soha nem vennének a kezükbe.) Kivédhetetlen, elsöprő hatású, teljes bizonyítóerejű ez a védőbeszéd. Egy aprócska, de lényeges ponton hibádzik csak: hogy a koronát nem lehet feltenni rá. Mert az ugyancsak képzeletbeli bíró azon kérdésére, hogy: „Rendben uraim, ez mind nagyon szép, ami a múltat illeti, de mondják csak, napjainkban milyen arányban lakják Erdély földjét a magyarok?" a „korona" az a válasz lenne, hogy: „Túlnyomó többségben, uram." És máris, bármely fórumon, bármely tárgyaláson nyert ügyünk lenne. De ilyen válasz nem születhetik. Mert a magyarok, nos... a magyarok elfogytak. Hagytuk, hogy elfogyjanak...
Persze, felvetődik a kérdés, hogy minden mostoha körülmény, a korabeli állami vezetők és az arisztokrácia felelőtlensége mellett is, miként volt lehetséges, hogy magyarok százezrei mondjanak le önként nemzeti hovatartozásukról? A választ régóta és sokan keresik rá. Herman Ottó 1877-ben egy Kossuthnak írt levelében „a történelmi tudat csökkenésével" magyarázta a jelenséget. Kossuth maga más véleményen volt: „Erdélyt nemzeti tekintetben a legkomolyabb veszély fenyegeti. És miért? Azért, mert Kolozsvárt és a székelységet kivéve, mintha az erdélyi magyar népnél a faji öntudat veszendőben volna..." - írja válaszlevelében. Nagy Ödön néprajzkutató és lelkész a két világháború közt végzett kutatásai alapján cáfolja mindezt, mondván: „(...) magyarnak lenni annyit jelent, mint szervesen benne lenni a magyar népközösség műveltségében és azokban a keretekben, amelyek közt ez a műveltség él és megvalósul. Ha valaki ebben a magyar műveltségben és annak keretében bizonyos vonatkozásban vagy vonatkozásokban nincs benne, az az ember életszükségleteinél fogva rá van utalva arra, hogy egy más nemzet (a mi esetünkben mindenkor a románság) közösségi kereteibe és műveltségébe lépjen be, mert nemzeti közösség és műveltség nélkül senki sem élhet." (Szórvány és beolvadás, Hitel, 1938. 4.szám) Tény, hogy amiként az egyes embernek létszükséglete, hogy mindennapi életében maga mögött tudja, anyagi, erkölcsi és lelki támaszként azt a kis közösséget, amelyet a családja jelent, úgy a szórványközösségeknek is csak úgy van esélyük a fennmaradásra, ha folyamatosan érezhetik/élvezhetik tömbben élő nemzettársaik megkülönböztetett figyelmét, támogatását. Nagyszerűen érzékelteti ezt Nyirő a regény ama jelenetében, amelyben a jegyző felteszi a kérdést a parasztoknak, hogy tényleg, miért is akarnak magyarok maradni: „Eddig azt hitték, hogy ha kevesen vannak is, ha szegényen, pusztulófélben is, hátuk mögött ott áll a hatalmas testvéri világ, amelyhez menekülhetnek. A nagy magyar közösség a maga bensőségével és segítségével, szépségével, odaadásával, ahogyan a képzeletük kialakította. Ahova lélekben eddig is menekültek a bajok, megaláztatások, keserűségek, bizonytalanságok, elnyomatások elől. Végső menedék volt, mint a túlvilág, aminek egyszercsak eljön az ideje és akkor jóra fordul minden. (...) Minden pillanatuk hazavágyódás volt ebbe a világba, és most egyszerre kiderül, hogy tévedtek, álmodtak, nem igaz semmi, kár volt az áldozatért (...)" És most, kedves Olvasó, olvassuk el még egyszer a fenti idézetet, és töprengjünk el azon, hogy nem volt-e megbocsáthatatlan, sőt végzetes „hiba" (hogy Talleyrand klasszikussá vált szállóigéjére utaljak) 2004. december 5-én ama gyalázatos üzenetet kibocsátani az egyre fogyatkozó külhoni magyarság felé?...
„(...) az asszimiláció törvényei kegyetlenek, szinte feltartóztathatatlanok - írja Vetési László, a szórványmagyar közösségek sorsát napjainkban is a szívén viselő kiváló lelkész 2006. novemberében a kolozsvári Művelődés c. folyóiratban, Földes Károly levitalelkészről, a huszadik századi erdélyi szórványmisszió legendás alakjáról (a Nyirő-regényben is esik szó róla!) írott tanulmányában - Ami pedig elmúlt, az már elmúlt, mert megoldotta az idő. Aki ezt érzékelni szeretné, ha van lelki ereje hozzá, járja be ma Földes hajdani apostol szolgálatának helyszíneit: az akkori 30-40 helyett ma néhány lelket talál ott, és az egész Komlód-patak völgyében omló templomokat, széthordott sírkövű temetőket, magyarul nem tudó gyermekeket. Kisnyulason és Mezőszentmártonban elárvult haranglábat talál, a nagynyulasi kastély is romos, a Szekeres István tanyáját eladták és széthordták, csak az udvaron árválkodó kút maradt meg a környék népének itatóhelyeként. Septéren megtalálja a „színmagyar" Váradi Mihály református gondnok és harangozó családját, ahol a szülők nyolc gyermeküket nem tanították meg magyarul, mert nem tudtak szembe úszni a nagy nyelvi sodrással, és nem is látták ennek értelmét."
Végezetül pedig hadd zárjam egy újabb idézettel e terjedelmes utószót: „Sajnálatos tény, hogy a peremvidékek kisközösségei, elsősorban a maradékfalvak művelődési élete is a haldoklás utolsó szakaszában van. Felméréseink és becsléseink szerint a 100 léleknél kisebb magyarságú településeken semmilyen művelődési tevékenység nincs. A 200 lelkes közösségekben évente átlagosan nincs kettőnél több művelődési esemény, és itt is csak az egyház az utolsó ilyen feladatot teljesítő intézmény (karácsony, esetleg anyák napja). A magyar 1-4 osztályos vagy magyar lelkésszel rendelkező településeken ez a szám nem emelkedik évi három fölé (anyák napja, évzáró, karácsony). Az 500 léleknél kisebb települések döntő többségében évek óta nincs színjátszás, de nem járt színjátszó csoport és hivatásos magyar színház, táncegyüttes sem." Szomorú és megrázó? Az. De még szomorúbb és még megrázóbb, hogy a fenti idézet nem a Nyirő-regényből való, hanem Vetési László Szórványstratégiájából. A keletkezés éve: 2000. Ha a kedves Olvasó abban a hitben ringatta magát, hogy egy hajdani, de lezárult tragédiáról olvasott a Néma küzdelemben, s elolvasása után egy „manapság ez nem fordulhatna elő"-sóhajjal megkönnyebbülten felteheti a polcra, sajnos tévedett. Mert a történet - mint egy véget érni nem akaró rossz thriller - manapság is folytatódik... És akkor?
Váradi Mihály (Istenem, de gyönyörű magyar név!) református gondnok nyolc gyermeke nem tanult meg magyarul, mert nem tanulhatott. És mi? Mi tanultunk valamit az elmúlt háromszáz év fejleményeiből?
* Jakab Elek: Tanulmányok (a Téka-sorozatban, Egyed Ákos előszavával), Kriterion, Kolozsvár, 2001
[1] Liga Culturală - 1891-ben alapították Bukarestben azzal a céllal, hogy előmozdítsa a Kárpátokon inneni és túli románság kulturális egységesülését. A Liga élénk propagandatevékenységet fejtett ki Nyugat-Európában az erdélyi románok érdekében.
[2] A híres Albina Bank Nagyszebenben alakult meg 1881-ben. A román nemzeteszme szolgálatában működött, nyereségéből gyarapította a román földvagyont, s a román kultúra felemelésén munkálkodott. A kommunisták számolták fel 1948-ban.
Megjelent a 2011/1-es Bárkában.
