Fekete hegyek, nap és hold

 

Gyarmati Gabriella

 

A halk szavú véleményvezér.

Sigismond Kolos-Vary festménye

Békéscsabán

 

Igen, van egy lírai absztrakt Sigismond Kolos-Vary-kép Békéscsabán. Kolozsvári Zsigmond 1952-ben induló nonfiguratív alkotói korszakának kiváló darabja került a Munkácsy Mihály Múzeum Képzőművészeti gyűjteményébe a Kolozsváry és a Tevan művészcsaládok nagyvonalú leszármazottainak köszönhetően. A Fekete hegyek, nap és hold című olajfestmény 1981-ben született. A festő ekkor nyolcvankét esztendős volt.

Korábban csak nehézségek árán, de a XX. században már könnyen megvalósítható volt saját/sajátos alkotói szabályrend lefektetése. Sok művész, többek között Sigismond Kolos-Vary is ekképpen járt el. Törekvése az 1950-es években felerősödött. Ezzel együtt művészete kommunikációképes maradt, amelynek hátterében részben alkotásainak bensőséges, érzelemvezérelt alaphangja áll. Kolos-Vary jellegzetes „tájképtípusa”, amely csoportba a Békéscsabán őrzött vászon is tartozik, szintén ezt a szabadságot tükrözi. Az improvizációnak csak kevés, az intuíciónak azonban tág teret engedő, az ösztönös és a tudatos határmezsgyéjén egyensúlyozó képépítési eljárás Piet Mondrian Nyár, zeelandi dűne című 1910-es kompozícióját idézi fel bennem. (A párhuzam alapjául a kettejük törekvése közötti rokon vonások szolgálnak.)

A Fekete hegyek, nap és hold című kép úgy hat, mintha egy, a személyiségünk térképére pozícionált érzelmi veduta lenne. Biztosak lehetünk abban, hogy előképét, értelmezésének kulcsát vagy magyarázatát nem külső tényezők és létezők között keresve találjuk meg. A békéscsabai múzeumban őrzött alkotás Matthias Bunge Képkategóriák a 20. század művészetében című tanulmányában[1] szereplő képkategóriák közül a felszabadított kép csoportjába tartozik, amely a látható valóság utánzásának kényszerétől megváló műalkotásokat foglalja magában. A német művészettörténész, Max Imdahl „egy külképileg láthatatlan láthatóvá tételeként”[2] jellemzi az e kategóriába sorolható alkotásokat, más művében pedig ezt olvashatjuk: „A huszadik század modern művészete minden másnál inkább a szabadon alkotó képzelőerő demonstrációja”[3]. Paul Klee lényegre törő megfogalmazása szerint pedig „A művészet nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz.”[4] Ezért nem reális élményeink és ezeket őrző emlékeink között kutatva kerülünk közelebb a Fekete hegyek, nap és hold rejtélyének megfejtéséhez. És azt is tudnunk kell, hogy előbbiek okán a megfejtésben más segítségére nem, csak önmagunkra számíthatunk.

Molnár Géza a Magyar Intézet kulturális attaséjaként Párizsban töltött időszakban ismerkedett meg Kolos-Varyval; nem is titkolta, hogy művészete mennyire erőteljes hatást gyakorolt rá. Hazatérése után adta közre találkozásaik történetét. Az kétségtelen, hogy élénk érdeklődéssel fordult Kolos-Vary személye felé és meglehetős érzékenységgel közelített műveihez. „Különös volt ez a piktúra, valóban valami élmény- vagy emlék-festészet. Régebben látott, átélt tájak újraidézése, tájképek, ahogy elmosódva tudatunkban ringanak, ahogy legendává alakulnak. Volt néhány képe, melyeknek költők adtak nevet.”[5]

Kolos-Vary a befogadó számára csupán apró fogódzót biztosító nonfiguratív, tájlátvány érzetét keltő ábrázolásait nézve, tudatunk mozgósít. Azon igyekszünk, hogy a kompozíciós elemeknek, a formáknak értelmet találjunk, saját emlékarchívumunkban keresgélünk, hogy valamiféle kapaszkodóra leljünk a kép szemlélése során. Molnár Géza már idézett szövegében magyarázatot ad az előbbire, egyben szinkronitást mutat a Matthias Bunge által közöltekkel: „A szem víziói helyett a lélek vízióit festették, felszínre hozták a sejtések, a megérzések, a gyanakvások és szorongások alaktalan térségeit, felbontották az optika törvényeit, új formanyelvet és új esztétikai kultúrát teremtettek.”[6]

A horizontálisan komponált formakombinációkból épített, a táj érzetét épp csak egy halk utalással sejtető Sigismond Kolos-Vary-alkotások sorába tartozik a Munkácsy Mihály Múzeumban őrzött Fekete hegyek, nap és hold című festmény.[7] Ahogyan a festő maga fogalmaz életművének erről az egységéről: „Festményeim párhuzamos elemekből és gyakran körökből állnak. A párhuzamos vonalak a különböző távolságokon látható horizontokat sugallják, és a körök (vagy napok) megadják a szem nyugalmi pontját, így érzékeltetik a tér mélységét.”[8]

Az ábrázolásnak ritmust és dinamizmust a vertikálisan beékelt világos, dominánsan fehér formák adnak. A középső, felfelé mutató, a képfelületbe belehasító elem feladta, hogy tekintetünket a felső térrész félkör- és azt részben fedő körformájára irányítsa, amelyet magunk – például kiállításban a képfelirat elolvasása nélkül is – Napként és Holdként tudunk értelmezni. E két forma – a rámutatással történő kihangsúlyozásból fakadóan, a figyelem ráirányítása révén – az ábrázolás fókuszpontjává válik. Az égitestek mint központi elemek takarásban való ábrázolásának köszönhetően az átfedés dinamizmusa belső feszültséget kelt a kompozíción. Többféle színkontraszt együttes alkalmazásával további vizuális feszültségforrásokat helyez el a festő a képen.

De ha nem szeretnénk ennyire a konkrét territóriumán belül mozogni, akár el is hagyhatjuk azt. És akkor észrevesszük a képen mozgó árnyakat, megérezzük a fuvallatokat, a metsző hideget váltó sugárzó meleget, a károgást követő éneket, a szomjat oltó hűs kortyot. A könny sós ízét oszlató nektárt, a korhadásból sarjadó friss hajtást…

Jogos lehet a felismerés, hogy olyan (tájat idéző) látvány, amilyet a Fekete hegyek, nap és hold című képen ábrázol a művész, tulajdonképpen nincs, nem létezik. De mégis van. Sigismond Kolos-Vary emlékeiben, vízióiban, lelkében…