Derkó 2022 | Képzőművészeti ösztöndíjasok pályázati kiállítása
2022.02.24.–2022.03.20.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Kiállítók:
Antal István | Bánkúti Gergő | Bernáth Dániel | Éles Lóránt | Gallai Judit Ágnes | Gáspár Szilárd | Gúgyela Tamás | Gulyás Andrea Katalin | Horesnyi Bálint | Jagicza Patrícia Linda | Kazi Roland | Kiss Adrian | Körei Sándor | Lázár Kristóf | Páll Tamás Ádám | Révész Anna | Rózsa Luca Sára | Stohl Alíz | Süveges Rita | Szabó Franciska | Szabó Kristóf – KristofLab | Szabó Menyhért | Szilágyi Péter Antal | Takács Ádám | Üveges Mónika | Varga Ádám
kurátor | Fazakas Réka
Szilágyi Péter Antal:
Fák a mezőn (2021, részlet)
Abafáy-Deák Csillag
Válaszutak metszéspontjában
Kortárs párbeszédnek tekintem a tárlatot, amelyet áthat az alkotás öröme, játékossága, a nyitottság, a kreativitás és érzékenység, azaz a kísérletezés és szabadság szelleme. Nemcsak a világra, a világ jelenségeire, hanem önmagukra, művészeti felfogásukra is reflektálnak. Jelen van ugyan a figurativitás, de a kiállító tereket az absztrakt alkotások, interaktív installációk és objektek uralják.
Antal István Sit Around (2021) című műve nem építőipari tárgy, hanem egy guruló ülőalkalmatosság, szobor. A kényelem spirálja a végtelenségbe vezet, vagyis sehova. Az önmagába hajló kanapé az időutazásra utal, ahogy a tér meghajlik, és egy másik térdimenzióba zuhanhatunk.
A pandémia témát Páll Tamás médiaművész alkotásában is felfedeztem (OVO, 2016–2021, multimédia videoinstalláció, print). Fikció és valóság ütköztetése, az ember köré épült világ összeomlásának, a szétszóródás, darabokra hullás metaforájának, az apokaliptikus világ eljövetelének transzrealista vízióján keresztül. A videoinstalláció a biológia, a mesterséges intelligencia és a mitológiák kapcsolatát vizsgálja. Főszereplője egy szintetikus élőlény, Hydra vulgaris. Mesél magáról, nyomatként jelennek meg digitális testrészei, létének fizikai és digitális térképével kiegészítve a látványt.
Szabó Menyhért (Plot Twist, 2021) expresszív festői állványát, hibrid szobrát, az emberi tökéletesség, az emberi ideál ironikus, távolságtartó és rideg megjelenítésével, csavarásával, elferdítésével a természeti hatásokat és a műanyag viselkedését, egyúttal az alkotó ember természetét vizsgálja.
Bernáth Dániel absztrakt alkotásai (Songbirdsongs, 2021; Mirror Lake Swan, 2021) engem Proust Eltűnt idő nyomában című regényfolyamának világába vezetnek. A tudat, az észlelés, a klisék egyedi és megismételhetetlen valóságába.
Gulyás Andrea Katalin kísérletezik (átrendez, kifordít, visszafordít) üveggel, fával (Hoax, 2021), a sakkfigura fejjel lefele lóg, egyetlen figura a sakktáblán. Olajfestménye (Új bőr, 2020) egy kifordított focilabdát ábrázol. Pöttyös játéklabda bújik meg benne. A gyerekkor?
Üveges Mónika absztrakt installációi (Viscosity I–III., 2021) a festészet és a szobrászat egységét vizsgálják. A vászonra monokróm, digitálisan torzított fotókat kasíroz, melyek fluid hatást keltő növényi fragmentumokat ábrázolnak. Képtárgyai hátoldalát élénk, mérgező színű latex borítja, mely derengő árnyékot vet. A festmény porlik, mint a szikla.
Stohl Alíz triptichonján a világ művészetéből merített gesztusokat, formákat látunk, (Kárpitfej, 2021; Sötét udvar, 2021; Víziók, 2019–2020), amelyekben a világlátás, a világértés különböző módjai, struktúrái jelennek meg, köztük a rend és a káosz kettőse.
Gallai Judit Ágnes olajfestménye (Nokturnális narratívák, 2021) háromszoros éjszakai önarckép egy ribizlibokor tövében, a női test kendőzetlen megmutatása vörös színben. Hármas akt, férfi nélküli világ! Videomunkája, cukor- és szappanszobrai (Tápláló ártatlanság, 2022; Az érintések tartósítása 1–3., 2020) az egyén és az emlékezés viszonyára kérdeznek rá, az emlékek elmúlására. Nem tartósíthatók az érzések?
Rózsa Luca Sára kettős férfifej büsztje (Ember és individium közti feloldhatatlan ellentmondás, 2021), női olaj portréja (Cím nélkül, 2021) pszichoanalitikus áthallásokkal párosul, az egyes személyiségeken belül uralkodó feszültségekre, sőt kettősségekre világít rá.
Bánkúti Gergő fotója parafrázis, bibliai történetet értelmez újra (A jó pásztor, 2021–2022), a szent szerepét az alkotó játssza, vagyis önportrét is látunk. A fotó mellett egy krumpliszobor másolat is látható, ez a konzerválás megerősíti, hogy a gyermekkori élmények a jelenben is élnek és hatnak.
Gúgyela Tamás objektjei vályogból és üvegből készültek (Tölcsér, 2020; Sötét által magos, 2020). Egy archaikus, misztériummal teli világ organikus tárgyainak tűnnek, de használhatatlannak is, a tölcsér funkcióját vesztette. Végzetes aszály mindkét alkotáson.
Körei Sándor konzervált csendéletei (Virágok vázával 3–4., 2021–2022) növényeket őriznek üvegtárolókban. A művész szobrászati perspektívából eleveníti fel és vizsgálja a festészeti tradícióba tartozó csendélet műfaját. A színes virág az enyészet rabja lett.
Kézbe vett, darabolt, fűrészelt, meg nem munkált, gyűjtött, a természettől, a természetből elragadott fatörzsdarabok, gallyak, ágak és rügyedző barkák csendéletét, metamorfózisát látjuk Szilágyi Péter Antal alkotásain (Fák a mezőn I–III, 2021). Újjáéledés, vagy elenyészet? Ki gyújt be velük? Sorsuk, hogy meleget adjanak, hamuvá válva. Vagy egy szobrászati munka alapanyagai lesznek?
Szabó Franciska realista szemléletmódot tükröző olaj sorozata a közösségi emlékezet anomáliáit kutatja (Művek emlékei 1–2., 2021) és a láthatóság fogalmi határait tágítva értelmezi a portréfestészet múltját és jelenét (Láthatóság – Közmunka 14., 2021).
Lázár Kristóf a festészet új eszköztárát és lehetőségeit keresve-kutatva technológiai (mesterséges intelligencia) alapú, szürrealista formanyelvet hozott létre, amely nyomán ember-gép hibrideket rajzolt meg (Knee-Deep in the Dead, 2021; The Shores of Hell, 2021).
Révész Anna kettős családi (japán-magyar) örökségét dolgozza fel tusrajzaiban (Cím nélkül, 2022; Cím nélkül I–II., 2022). Triptichonja meditatív alkotás, a melankóliát és a mulandóság szépségét sugározza. Kettős portréja álarcot is visel, megkettőzi a személyiséget?
Huszonhat irány, sok közös vonással, kortársi diskurzusokkal. A harmadszori visszatérők következetesen építkeznek. A festészet szobor által szólal meg, a két műfaj közti határvonalak elmosódnak. Erős az installációs, digitális vonal, ez is a hagyományos művészeti és esztétikai keretek átlépését jelenti, a művészi kifejezés komplexitására utal. A művészi törekvések mögött erős gondolatiságot fedezhetünk fel, az ötleten túl az elmesélt, korunk kérdéseire való egyedi válaszkeresést, de nem a megoldás kényszerítettségével.
Önvizsgálat és önteremtés izgalmas viszonyát, kontextusait látjuk a művekben. A mindennapi élet tárgyai épülnek be a művekbe, új dimenziót, a létezés sokarcúságát teremtve meg számukra. Az emlékezés és a múlandóság hordozói is ezek a tárgyak és művek, még akkor is, ha mutálódnak és egyfajta poszthumán vízióba épülnek be.
Egyre nagyobb teret kap a művekben a mesterséges intelligencia kérdésköre, mintha tükörbe néznénk, és nem a saját arcunkat látnánk, hanem egy idegenét. A narratívák, a munkatervek összecsengenek, de interferencia nélkül. Nincs üdvözítő irány, módszer. Árnyalatok, töredékek vannak. Világok harca ez, túlhajtások nélkül, fikcióval és a valóságra való tekintéssel. Küzdelem a jövőért, a művészettörténeti örökségért, az emberi természet változásáért, tudatában a művész felelősségének.
Kölüs Lajos
A művészet és design közötti határok
Munkastációk, szabad és bátor ötletek fogadják a látogatót, aki léptékek és arányok változó viszonyaival szembesül.
A létra benned van, írta Pilinszky. Sőt nem csak bennünk, hanem a kiállítótérben is (Szabó Menyhért Plot Twist, 2021, gumi installáció). Gondolatban felmászhatunk a létrára, hogy szemtől szembe találkozunk a gumiarccal. Szabó Menyhért alkotása szatíra és vidám játék, a félelem, a rémület és az emberi esendőség és sebezhetőség tükörképe. Talán önarckép?
Szabó Franciska kontrasztokra építi fel művét (Művek emlékei 1–2., 2021), a fénykép, korábbi műalkotás és dísztárgy kapcsolatát hívja életre az idilli portréjával (Láthatóság – Közmunka 14., 2021).
Az egymáshoz tartozás lírai pillanatát rögzíti Rózsa Luca Sára a kettős fejszobrában (Ember és individuum közti feloldhatatlan ellentmondás, 2021). Az állvány posztamenssel finoman utal a mai szelfi világra. Összetartozunk. Vagy nem szabadulhatunk egymástól?
Korunk ismeri és elismeri az erőt, az ütést, a hatalom diszkrét báját (Gáspár Szilárd: Action Wall I–II., 2018,). Semmi sem múlik el nyomtalanul, egy ütés nyoma sem, még akkor sem, ha felhő lesz belőle és egy profi bokszoló ily módon hoz létre műalkotást, látjuk a folyamatot, majd egy önálló művet is (Action relief, 2021) A szépség a kiszolgáltatottság rejtett szimbólumaként jelenik meg Gallai Judit önportréján (Nocturnalis narrativa 1., 2021). Paul Gauguin bólintana, ilyen tiszta színek, ilyen különböző eredetű motívumok talán nincsenek is az éjszakában.
Stohl Aliz színes sorozata, triptichonja (Kárpitfej, 2021; Sötét udvar, 2021; Víziók, 2019–2020) egy kulturális utazás lenyomata a pusztulásról, a létezés ösztönéről, groteszk álmainkról, félelmeinkről. Üveges Mónika (Viscosity 1., 2021) alkotásában, a szobor-festményéből csillagpor lesz.
Süveges Rita hiperrealista alkotása (Spedrace 01, 2022, olaj, bársony, rétegelt lemez) bársonylemez, az idő legyőzésének szimbóluma, egy szemétdombról kihalászott motorcsonkot ábrázol; a sebesség, az erő és az agresszió végeredményét, maszkulin világunk abszurd jelképét, ami romjaiban is lenyűgöző.
KristofLab (Szabó Kristóf) Nápolyt idézi meg, egy lakónegyedet, amelyet lebontanak, parkosítanak (Wrong Data Scampia I–III., 2022). A látványt pixelre szedi, absztrakt képpé formálja. A művész nem az örökséget állítja helyre, de az emlékezés révén mégis dekonstrukciót hajt végre, újra formáz, újjá teremt, felülírja, átírja a valóságot.
A tárlat erős és meghatározó vonulata az objektek és absztrakt alkotások világa. Egy üres, gurítható kerek állvány, Antal István műve (Sit Around, 2021) előtt állok. Nem találtunk fel semmit, hasonlatosan ahhoz, hogy az őskorban gyerekjátékként ismerték a kereket, de máshol nem használták. Felismertünk valamit, de nem tudunk vele mit kezdeni.
Gúgyela Tamás objektje (Tölcsér, 2020) akár egy fagyi tölcsér, már bele is harapott valaki. De ha tovább nézzük a tárgyat, felfedezzük a repedéseket, a szárazságot, az éghajlatváltozás jeleit.
A virágzó bimbóig, a feslésig jut el a következő alkotás, Gulyás Andrea Katalin olajfestménye (Új bőr, 2020). Születés és elmúlás. Vagy tágabb horizontra tekintve: „...a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”(J. A.). Ironikus alkotás, korunkra reflektál, a foci és stadion őrületre. Ha van új, akkor van régi bőr is, mint Jagicza Patrícia Linda alkotásai, installációi (Váz és bőr, 2022; Old skin, 2021; Old skin II., 2021) mutatják. Hány bőrt húzhatunk le állatról, emberről? Valami mégis összetartja a felszabdalt bőrt. Talán az emlékezés?
Kis Adrián altat, pihentet minket, nézőket (Moto 1–2., 2021). Design és mű kapcsolatát vizsgálja. Ergonómia és/vagy emberi természet, vágy a puhaságra, a simogatásra, a süppedésre? A művek szürreális (mesterséges és természetes), elidegenítő, egyben fikciósan-nosztalgikusan-poétikusan érzéki kinézetükkel zavarba ejtik a nézőt, aki érzi, hogy a steppelés által kirajzolt plasztika működik, a mélyedések, folyásirányok, áramlások lenyomatai dinamizmust sugároznak. Szobrot lát vagy mégsem?
Éles Lóránt falon függő, kék színű, többszörösen csavarodó alkotása (No. VII. – the blue, 2021) megszakított Möbius-szalag, titokzatos csőrendszer, a felesleges kerülő utak szimbóluma, ami végül funkcióját veszti, megszakad, fémszálai próbálnak kapcsolatot teremteni, egy körforgást fenntartani, nem válnak hárfává.
Három mű a természeti látványt idézi meg: Körei Sándor virágokat konzervál (Virágok vázával 3–4., 2021–2022), Szilágyi Péter Antal alkotásain (Fák a mezőn I–III., 2021) a természet arcát, születést és halált láthatjuk, Páll Tamás (Self Spam/ Reakció, 2021–2022, videó, kémcső, print) egy mesterséges világba vezeti tekintetünket.
Körei Sándor zárványként, Szilágyi Péter Antal emlékként, Páll Tamás mikroorganizmusként láttatja művészi vízióját. Mindhárom mű a megőrzést, az elmúlás4, az enyészetté válást örökíti meg, egyben a művészet mibenlétére kérdez rá.
A képregények világában vagy egy playstation játékban érzem magam Lázár Kristóf műveit látva (Knee-Deep in the Dead, 2021; The Shores of Hell, 2021). Révész Anna tusrajzai (Cím nélkül, 2022; Cím nélkül I–II., 2022) munkastációk, a farsangi mulatságtól a díszítésig tart a tér és idő. Álarc vagy maszk? Mindkettőt hordjuk.
Varga Ádám installációja (HILTI, 2022) a piros színre épít, vonalak, mértani formák, számok különös ritmusát, egybeesését, különállását figyelhetjük meg. Olvasótábla. Modern kőbalta?
Horesnyi Bálint a történetírás allegóriáját jelenítette meg nagyméretű fametszet-sorozatán (A történetírás allegóriája). A múlt jelenné válik, a jelen meg múlttá, egyszerre léteznek. Ez a szimultaneitás adja a fametszet különös feszültségét, a folytonosság igézetét és a megszakítottság, a világból való kiszakítottság fájdalmát.
Takács Ádám hétköznapi, le nem bomló, színes tárgyakból (hajcsavaró, ragasztószalag) épít összetett konstellációkat. A grafikai hátteret fekete filccel rajzolja. Számomra olyan ez, mintha street art művet hozna létre, egyben a fogyasztói társadalom (az öncélú fogyasztás) kritikáját fogalmazná meg.
A tárlat bármelyik szegletén is állok meg, az elém táruló látvány kapcsán Lénárd Sándor sorai jutnak eszembe: „Mindegy, hogy hol kezdem. A mindenségben minden mindennel összefügg. Minden része az egy nagy folyamatnak, amelynek irányát csak sejtjük – amelynek irányáról mindenkinek más fogalma van.” (Római történeket, 2010, Magvető Könyvkiadó).
