Cserba Júlia

 

Hitt abban, hogy az elgépiesedő világot

egy új, költői világ fogja felváltani…

Sigismond Kolos-Vary művészete

 

Magyarországot Kolozsvári Zsigmondként hagyta el, barátai számára „Kolos” volt, míg a művészettörténet Kolos-Vary néven tartja számon. A róla szóló magyar és francia írásokat és a lexikonok címszavait nézve kiderül, hogy nevének pontos írása körül is sok a bizonytalanság: egyszer Kolos-Vari, máskor Kolos-Varyként említik. A helyes írásmódra vonatkozóan egy, a festőtől magától származó anekdota lehet a magyarázat. Az „y” akkor került a szóvégi „i” helyére, amikor Kolozsvári 1955-ben francia állampolgár lett. Az ügyét intéző tisztviselő azt ajánlotta, változtassa át nevét franciásra. „Hogyan csináljak a Kolozsváriból franciás nevet?” – kérdezte tanácstalanul a festő. „Tegyen az »i« helyére »y«-t!” – válaszolta a találékony ügyintéző. Kolozsvárit annyira mulattatta ez a butaság, hogy attól kezdve így használta nevét. (Az 1955 elött született festményeit még valóban „i” végződéssel, Kolos-Variként szignálta.)

Alacsony növésű, de jóképű férfi volt, és ha megjelent egy társaságban, nemcsak a nők figyelmét keltette fel. Mindig derűs hangulata, szellemes humora miatt mindenhol szívesen látott vendég volt. Sohasem panaszkodott, átélt megpróbáltatásait, csalódásait, szomorúságát csak festményeiben és írásaiban tárta mások elé.

Kolozsvári Zsigmond avagy Sigismond Kolos-Vary 1899-ben született az erdélyi Bánffyhunyadon. Szülei, Grün (később Kolozsvári) Lajos és Farkas Fanni (később Franciska) Kolozsvárról származtak. Zsigmond hat éves volt, amikor édesanyja meghalt. Kereskedő édesapjának több tehetsége volt a rajzoláshoz, mint az eladáshoz, ezért hamar tönkre ment. Művészi hajlamát fiai is örökölték: a munkaszolgàlatosként meggyilkolt Kolozsvári Sándor (1896–1944) ismert grafikus és könyvillusztrátor, az Atelier-művésziskola tanára volt, míg a legfiatalabb fiú, András (André) fotós lett, majd ő is festeni kezdett, és végül sikeres ipari- és reklámgrafikai stúdiót működtetett a svájci Dietikonban.

Zsigmond rajzkészsége már egészen korán megmutatkozott. Ahogy erről önéletrajzában ír, még járni is alig tudott, amikor édesanyja varrókrétájával a földre rajzolgatott, 9–10 éves kora körül pedig aktrajzot készített nagyanyjáról, akit fürdés közben sikerült meglesnie.

A bánffyhunyadi Állami Polgári Fiú és Leányiskola diákjaként még a fogalmazási versenyeken nyert díjakat. Ezt a tehetségét sok évvel később született önéletrajzi írása és naplója is jól tükrözi. (Itt kell megemlítenünk, hogy kéziratban fennmaradt önéletrajzi írása[1], amiből a későbbiekben többször idézünk, nemcsak szorosan vett életrajzi adatokat tartalmaz. Felidézi benne élete különböző korszakainak emlékeit és kifejti véleményét több, ma is aktuális témában. Így például kitér a nemzeti művészet gondolatára és azt határozottan elutasítja. Az embert egy fához hasonlítja, aminek gyökere szülőhelyén van elültetve, ahova halála előtt visszavágyik. „De aki képes túlnőni a faluja templomtornyán, fokról fokra elöbbrejuthat a megyeitől az országosig, az országostól a kontinensig, és végül az egyetemesig. Bach német volt, Mozart osztrák, Bartók magyar. Mégis sikerült az egész világot megérinteniük, mert továbbléptek a saját földjüktől.”) Édesapja azt szerette volna, ha biztos megélhetést nyújtó foglalkozást választ, ezért, akárcsak bátyját, Budapestre küldte belsőépítésznek tanulni. A sikertelen felvételi vizsga után Kolozsvári szégyellt hazatérni, és tizenöt évesen dolgozni kezdett egy ügyvédi irodában. A következö évben, 1915-ben felvették az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola grafikai szekciójába. Kíváló eredményei alapján ösztöndíjhoz jutott, és az iskolai pályázatokon rendszeresen díjakat nyert. Többek között pénzjutalmakat kapott alakrajz és grafika kategóriában, díjat nyert a Hadikölcsön bélyegpályázatán és a Képzőművészeti Társulat katalóguscímlap-pályázatára beküldött tervét megvásárolta a Társulat. Az iskola éves értesítőiben meglepően érett portrérajzaival és népi motívumokat alkalmazó ornamentika-terveivel találkozunk. Ebben az időben született, Goethe Rémkirályának ihletésére készített, legkorábbi fennmaradt alkotása. (A Rémkirály címet viselő képnek a festő halála után csak annak köszönhetően nem veszett örökre nyoma, hogy Kolozsvári egyik jó barátja és gyűjtője egy árverésen felfigyelt az ismeretlen festő műveként bemutatott képre, és azt megvásárolta.) 1917/18-as tanév végén jeles eredménnyel végbizonyítványt kapott. Míg a háború első éveit még diákként tölthette, 1918-ban őt is besorozták. „...egy nap ott találtam magam újoncként a kaszárnya négyszögletes udvarán, frissen beöltöztetve egy vérfoltos, gránátlyuggatta egyenruhában. Katonasapkámon szalagot cserélve, gyors egymásutánban, négy államfőt szolgáltam.”[2] Katonaideje alatt IV. Károly király, Károlyi Mihály, Kun Béla majd Horthy Miklós követték egymást az ország élén. A katonaságtól csak 1922-ben szabadul.

1920-ban a békéscsabai Tevan Kiadó bibliofil sorozatában Kolozsvári akadémikus stílusú, de ígéretes rézkarcaival megjelentette Petőfi Sándor Az apostol című elbeszélőkölteményét. Kolozsvári a továbbiakban számos más illusztrációt és reklámrajzot is készített. 1924-ben Morris Rosenfeld verseskötetéhez, A nyomor dalaiból[3] című kiadványhoz készült, szürrealisztikus fametszeteivel hívta fel magára a figyelmet. „Célját jól és a modern illusztrálási követelmények szerint oldotta meg: nem a verstémák külsőségeit vitte papírosra, hanem érzelmi tartalmukat.” – méltatta Hevesy Iván a Nyugatban[4]. Mindez azonban nem lehetett elég a megélhetéséhez. Erre lehet következtetni a Színházi Életben és a Világosságban feladott hirdetéséből, amiben nem csak grafikai munkákkal és művészi könyvkötéssel ajánlkozott, de rajzoktatást, sőt írás-olvasás tanítást is felkínált.

1925-ben feleségül vette Wahl Arankát,[5], aki szintén művészi pályára készült. Jaschik Álmosnál tanult[6], majd Párizsban Le Corbusier tanítványa lett. Dekoratív fa- és kőmozaikjaival tűnt ki, melyekből a magyar közönség 1970-ben a Passuth Krisztina által rendezett, XX. századi magyar művészek külföldön című kiállításon láthatott néhányat a Műcsarnokban. Kolozsvári a toszkánai nászút során fedezte fel a maga számára az itáliai mestereket, közülük is elsősorban Uccellot. Az Olaszországban szerzett élményei és az első, három hónapig tartó franciaországi útja során megismert Louvre-gyűjtemény, valamint a párizsi modern galériákban látottak világosították meg előtte a hitelesség lényegét és fontosságát. „...megértettem, mi a hitelesség (...) Sohasem szabad utánozni a szomszédunkat, ha mégannyira csodáljuk és irigyeljük is pálmáit és exotikus növényeit. Maradjunk a mi kis kertünkben, termesszük alázattal szerény egyszerű burgonyánkat és répánkat.”[7] Ez a felismerés azután egész művészi pályáján végigkísérte, és élete végéig saját útját járva alkotta műveit.

Az ifjú házaspár Bernben telepedett le, ahol – annak köszönhetően, hogy Kolozsvári számos reklámgrafikai megrendelést kapott svájci csokoládégyáraktól, köztük a Nestlétől –rendezett körülmények között, viszonylagos jólétben éltek. Egy idő múlva a művész megelégelte a kispolgári életet, és főleg azt, hogy munkájában háttérbe szorult a festészet. Maguk mögött hagyva a gondtalan napokat, 1926-ban Párizsba költöztek. A berni otthon kényelmét egy szűk kis szállodai szoba váltotta fel, a biztos megélhetést pedig a nélkülözés. De döntésüket nem bánták meg, mivel a párizsi művészeti élet bőségesen kárpótolta őket. Kolozsvári szorgalmasan látogatta a modern galériákat, kiállításokat, és éjszakákat töltött új barátaival a Montparnasse-negyed kávéházaiban. A Dôme-ban ismerkedett meg többek között Robert és Sonia Delaunay-vel, Mondriannal, Zadkine-nal, Michel Seuphorral. (A magyarok közül idővel barátságba került Szenes Árpáddal, Peterdi Gáborral és Máriával, Anton Prinnerrel, Lucien Hervével és Rozsda Endrével is.) A nehéz körülmények ellenére sokat dolgozott és a zsúfolt hotelszobában sorra születtek képei. Az 1927-es Őszi Szalonon került sor első párizsi bemutatkozására. Itt még csak egy festménnyel vett részt, a rákövetkező évben viszont már egyéni kiállítást rendezhetett a Miromesnil Galériában. Ahogy azt a névtelen párizsi tudósító megállapította az eseményről írt beszámolójában, „Mai piktúrája merő tagadása az akadémizmusnak.”[8] Párizsba érkezését követően Kolozsvári kifejezésmódjában valóban jelentős fordulat következett be, és a Miromesnil Galériában éppúgy, mint a rákövetkező évben tartott újabb egyéni kiállításán a Bonaparte Galériában, képein már megmutatkoztak az expresszionista jegyek. Kolozsvári bemutatkozása nem maradt észrevétlen. Aigner László újságíró egy cikkében[9] hírt adva a festő sikeréről, leírja, hogy a híres hollywoodi filmrendező és műgyűjtő, Josef von Sternberg a rue Bonaparte-on sétálva a kirakatban meglátta Kolozsvári festményét, és azonnal megakadt rajta a szeme. Belépett a galériába és megkérdezte a kép árát. A műkereskedő, alkudozásra számítva, irreálisan magas árat mondott, amit Sternberg habozás nélkul elfogadott és kifizetett. Pierre Guéguen[10] is a Bonaparte Galériában figyelt fel Kolozsvári munkáira, és a következő, jelentősebb kiállításához már ő írt előszót. Erre 1930-ban került sor a Povolozky Galériában. (A galéria tulajdonosa, Hélène Povolozky korábban Modigliani modellje volt.) Az ekkor bemutatott, bikákat, lovakat, aktokat ábrázoló festményeken, A lovakon, az Asszony gereblyével című művén vagy Pierre Guéguen arcképén már nemcsak az akadémikus ábrázolás tűnt el nyomtalanul, de vele együtt a fegyelmezett, szabályszerű képszerkesztés is.

Mindezek helyét drámai nyugtalanságot sugárzó, pattanásig feszített légkör, eltorzult arckifejezések sora, zaklatott vonalak tekervénye vette át. „Megannyi erőfeszítés és reménytelenség után kezdtem végre megismerni saját kis kertemet. Gyerekkorom emlékeinek nehéz és fojtogató atmoszférájából bukkantak elő heves indulattal a bikák, a meseszerű lovak, a mezőn dolgozó asszonyok vagy az archaikus birkózók.”[11] E festmények egyszerre viselik magukon az expresszionizmus és a Párizsban újonnan felfedezett szürrealizmus hatását. A kiállítás sikeres volt, számos dicsérő kritika jelent meg róla. „Egyszerre rettenetes és ellenállhatatlan festészet”, írta az egyik francia kritikus, „gratulálunk Madame Povolozkynak, hogy megismertette velünk…”, lelkesedett a másik. Elismerő szavakkal méltatatta a festő munkáját André Salmon is, akivel ekkor ismerkedett meg. A sikert az tette teljessé, hogy több képét is megvásárolták. 1931-ben Vértes Marcell és Gyomai Imre Art Hongrois Modern címmel nagy visszhangot kiváltó tárlatot rendezett párizsi magyar művészek részvételével. A válogatás szigorú volt, nem volt elég magyarnak lenni, „...a hivatalos és unalmas festőket kihagyták. Csak a jövőbe tekintő művészeket válogatták be.”[12] Az ezeknek a kritériumoknak megfelelt harminchat résztvevő között természetesen ott találjuk Kolozsvárit is. A kiállításról több magyar és francia lap, köztük az angol nyelvű International Herald Tribune is beszámolt.

A két világháború közötti időben nagy számban Párizsban élő magyar festők és szobrászok nemcsak a montparnasse-i kávéházakban jöttek össze rendszeresen, de a kiállítások mellett más területen is „összetalálkoztak”. Igy például, Pierre Guéguennek a Cahiers d’Art kiadásában 1935-ben megjelentetett könyvecskéje, a La chasse du faon rose illusztrátorai között Gerard Vulliamy és Ferren[13] mellett ott találjuk Szenes Árpád és Kolozsvári Zsigmond nevét. Ki kell emelni Blattner Géza bábszínházát is, az Az Arc-en-Ciel-t, amiben több honfitársa mellett Kolozsvári is jelentős szerepet töltött be. „...huzigáltam a babák zsinórját, amiket az Arc-en-Ciel bábszínház részére készítettem.”[14] Nemcsak a marionettek készítése, de maga a bábozás sem okozott nehézséget számára, ami valószínűleg annak köszönhetö, hogy némi színészi hajlammal is rendelkezett, igaz, ezt csak barátai körben kamatoztatta. Legnagyobb „alakítása” az volt, amikor vattából szakállat, szemöldököt ragasztva, kifordított zakóján keresztbe rakott piros-fekete sállal Ferenc Józsefet utánozta. Néhány mozdulattal, a keze ügyébe kerülő kellékekkel barátait is pillanatok alatt át tudta változtatni.

 

Anton Prinner, Peterdi Mária
és Kolozsvári 1930

 

A következö években egy-egy festményével részt vett ugyan különbözö szalonokon, de egyéni kiállítására csak öt évvel késöbb 1935-ben került sor a Pierre Galériában, ahol spanyolországi útján szerzett élményeit feldolgozó munkáit mutatta be. A közbeeső időben a festés mellett megélhetésüket illusztrációk, reklámrajzok készítésével biztosította. A pénzkereső munkát egyáltalán nem tartotta megalázónak, mert mint egy alkalommal nyilatkozta: „A művésznek mindenáron meg kell őriznie függetlenségét, ezért nem lealacsonyító egy második mesterség. Együttműködni egy építésszel, színházi díszletet tervezni, illusztrációkat készíteni, mint Daumier, plakátokat, mint Toulouse-Lautrec valószínűleg kevésbé ártalmas, mint bizonyos »szerződések«, amelyeknél a festőnek végkimerülésig kell »futnia«.”[15]

Az olajfestmény, a gouache, a ceruza- és tusrajz mellett szívesen dolgozott sokszorosított grafikai eljárásokkal is. 1936-től bekapcsolódott a William Hayter[16] által alapított Atelier 17 munkájába. Hayter irányítása mellett sok neves művész, mint például Kandinszkij, Chagall, Miro, Giacometti, Picasso, valamint a magyarok közül Szenes Arpád, Anton Prinner, Peterdi Gábor, Dienes Sári, Rácz András (André) készítette itt metszeteit. Számos csoportos kiállítást rendeztek munkáikból, és ezek legtöbbjén Kolozsvári is részt vett. Közülük az egyik legjelentősebb a Pierre Alechinsky által szervezett vándorkiállítás volt, amelyen Kolozsvári mellett többek között Ubac, Joan Miro, Jacques Villon és Max Ernst alkotásai szerepeltek. Az 1953-ban kezdődött kiállítássorozat első állomása Amsterdam volt, majd ezt Rotterdam, Brüsszel, Koppenhága és Firenze követte.

Művészi munkásságát tekintve az 1936-os év más újdonságot is hozott Kolozsvári számára. Az expresszionista képek némelyikében már halványan felderengő szürrealizmus ekkor öltött határozott formát. A Lány szőlővel (1936) vagy a Könyöklő nő (1936) Kolozsvári tizenhárom éven át tartó szürrealista hatás alatt álló korszakának jellemző alkotásai.

A valóságtól eltávolódó festészettel minden bizonnyal a saját korától, majd később megélt élményeitől elszakadni vágyó festő keresett menedéket egy nem létező világban, hiszen ez a tizenhárom év a háború jegyében telt el: a harmincas évek második felének fenyegető légkörében, a háborús évek megpróbáltatásaiban, majd a vissza-visszatérő rémképek gyötrelmeiben. Nem sokkal a német megszállása után Kolozsváriék kényszerűségből, fájó szívvel elhagyták Párizst, amiről nemrégiben még így írt: „Láttam élni a fényt. Láttam rezegni a házak tetjén, a körutakat szegélyező fák lombjaiban, étvágygerjesztő italokban a kávéházak teraszain, midinettek kemény kis mellein és csillogó estélyi ruhákon az Operaház előcsarnokában, táncolni a rue de la Paix ékszerein, a Madelaine templom oszlopain...”[17] Feleségével együtt megpróbáltak az ellenállásban résztvevő barátaikhoz csatlakozni, de a kísérlet kudarccal végződött, a demarkációs vonalhoz érve letartóztatták őket. A rendőrfelügyelő által ígért kétnapi elzárás helyett a gurs-i gyűjtőtáborba kerülve, tizennyolc keserves hónapot töltöttek el. (Ide került többek között a filozófus Hanna Arendt, a festő Hans Reichel, Charlotte Salomon és Otto Freundlich, a hegedűművész Frizt Brunner, valamint az ellenállás egyik legnagyobb alakja, Boczor József, a gödöllói születésű, későbbi lausanne-i főrabbi, Vadnai György, az újságíró Leitner Mária, Rajk László és számos más magyar.)

A táborban töltött tizennyolc hónap alatt megélt gyötrelmeiket és menekülésük történetét a megszállott területről a Nem több mint 48 óra című, kéziratban fennmaradt írása őrzi. A táborban készült rajzait a „libabőrrel bevont satnya lábszárú” rabtársról, a „rongyba burkolt emberekről”, „a fagyos és sebes ujjú” öregről, a szemétben turkáló éhezőkről évekkel később az izraeli Yad Vasem Intézetnek ajándékozta.

A fogságban más rajzok is születtek, de ezekről Kolozsvári inkább szégyenkezve beszélt, mivel úgy érezte, még ha a saját és felesége életben maradásáért is tette, de „eladta” magát. A „bűnbeesés” kiváltó oka az volt, hogy egy rabtársa megkérte, készítsen róla portrét távolban lévő felesége számára. A valóságot hűen visszaadó rajzról azonban olyan szánalomra méltó arc nézett vissza, hogy Kolozsvári úgy gondolta, ezt nem lehet egy férjéért aggódó asszonynak elküldeni. „Egy pillanatnyi habozás után kiradíroztam a sötét árnyékokat és így sikerült egy szép és jó egészségben lévő, mosolytól sugárzó Papelét varázsolni a papírra. Ez volt első félrelépésem.”[18] A sikeres portrénak gyorsan híre ment a táborban, és sorra jöttek a megrendelések, nemcsak a foglyoktól, de az őröktől is. A fizetség – egy darab kenyér vagy néhány szem krumpli formájában – felesége és saját élete volt. Miközben a legnagyobb nyomorban és a halál árnyékában töltötte tábori napjait, zeneszerszámot fabrikált, énekelt, táncolt sorstársainak, viccelődött, vidám társaságot alakított ki maga körül. De arra is volt gondja, hogy az ötödik születésnapját fogságban ünneplő Juliette Minces[19]-t egy rajzaiból álló „mesekönyvvel”, a Bajusz úr, a kertész című képgyűjteménnyel ajándékozza meg.

Egy segítőkész barátnőnek köszönhetően, hamis papírokkal végül sikerült megszökniük Gurs-ból és átjutniuk a svájci határon. A felszabadulás Genfben érte a művészt, de a visszakapott szabadság még sokáig nem hozott megnyugvást: a város csillogó gazdagsága a tábor nyomorára emlékeztette, a brilliánskő az ékszerüzlet kirakatában a könnyekre. A festés iránt érzett késztetés is váratott magára még egy ideig, annak ellenére, hogy a genfi Moos Galéria kiállítást rendezett számára, és meghívást kapott a berni Kunsthalle csoportos kiállítására is. Megbecsültségét mutatja, hogy 1945-ben a svájci kulturális folyóirat, a Lettre 4. száma Paul Klee és Kolozsvári rajzaival jelent meg. Svájci ismertsége ellenére, 1946-ban Genfben megismert új élettársával visszatért Franciaországba. 1948-ban összeházasodtak, 1949-ban megszületett fiúk, François. A Párizs környéki Antony-ban éltek, egy komfort nélküli lakásban. Festményeit a ház nedves pincéjében volt kénytelen tárolni, itt kellett fogadnia a munkája iránt érdeklődő galériásokat, műkritikusokat is. 1947-ben részt vett a Galerie Bussy-ban rendezett, magyar művészeket bemutató kiállításon, 1948 májusában pedig Hans Seiler társaságában a Jeanne Boucher Galériában állíthatott ki. Ez a tárlat végre új reményeket villantott fel előtte és új lendületet adott számára. 1952-ben a Májusi Szalonon Bretagne-ban címmel, feltűnést keltő, a korábbi munkáit jól ismerőknek is meglepetést szerző, szokatlan szerkesztésű festményt állított ki. Ez a festmény jelenthette az új, absztraktként jelölt korszakának mérföldkövét. Az újszerű képszerkesztéshez az a felismerés vezette, hogy az emberi szem az olvasással ellentétben nem balról jobbra pásztázza végig a vásznon a képet, hanem egyik pontról a másikra ugrik. Ezeket a pontokat összekötve, olyan terek alakulnak ki, amiben a szem természetes módon, ösztönösen kalandozhat. Kolozsvári az ötvenes évek elejétől a lírai absztrakt sajátságos, könnyen felismerhető egyéni eszközökkel dolgozó festőjévé vált. Képeit, melyeken az absztrakt elemek emlékeiből felderengő tájakká formálódnak, Molnár Géza „emlék-festészetnek” nevezte[20]. Az ötvenes évek második felétől készített alkotásainak tereit színes, horizontális és párhuzamos sávok töltik ki, melyeknek napszerű korongforma ad mélységet. Ez a képein gyakran megjelenő korong azon túlmenően, hogy téralakító szerepet tölt be, Kolozsvárinak a kozmikus tér iránti érdeklődését is megjeleníti. A korábbi komor, drámai hangvételű színvilág, derűsebb atmoszférát teremtve, fokozatosan kivilágosodott, élénkebb színek, piros, sárga, kék is került a vászonra.

Bár gyűjtőinek száma lassan-lassan növekedett, kizárólag képei eladásából még hosszú ideig nem tudott megélni; az ötvenes években útikönyvekhez készített illusztrációkat. Ezek közül említést érdemel a Fodor Kiadó 1955-ben megjelentetett Európai útikalauza férfiak illetve nők számára. Egyik legsikeresebb reklámsorozata a Perrier-vízhez is ekkor készült. 1960-ban elvált svájci feleségétől. Festményeinek egy része az antony-i ház nedves pincéjében ment tönkre, míg egy másik részéből felesége rakott tüzet az antony-i ház udvarán. Harmadik, spanyol feleségével a rue des Beaux-Arts-ban, az École des Beaux-Arts szomszédságában, egy elhanyagolt műemléképületben lakott továbbra is szerény körülmények között. 1972-ben ez a házasság is válással végződött. Negyedik felesége Greta Drexler, művésznevén Tao mellett végre nyugalomra talált, és 1983-ban bekövetkezett halálig együtt éltek a Párizs környéki Boulogne-ban. Többször állítottak ki közös kiállításon. Kolozsvári annyira szeretett volna örömet szerezni festő feleségének, hogy a barátainak titokban pénzt adott, hogy vásároljanak Tao kiállított képeiből.

Az évek során számos Szalonon és csoportos tárlaton szerepelt, és olyan rangos párizsi galériákban állított ki, mint az Iris Clert, a Craven, a Katia Granoff és a Galerie de Seine. 1972-ben a szobrász Székely Péterrel Pàrizsban a Galerie de l’Odeonban, valamint Budapesten a Műcsarnokban volt közös kiállítása. 1976-ban a La Chaux-de Fonds-i Musée des Beaux-Art rendezett nagysikerű kiállítást munkáiból. 1971-ben ő készítette a lemezborítót a magyar származású zeneszerző, Paul Arma lemezéhez, a Divertimento N°2-höz.

Szabadkőműves, humanista, szeretetreméltó és tisztán gondolkodó ember volt, aki sohasem irigykedett sikeresebb művésztársaira, ahogy idősebb korában a fiatalabbakra sem. Azt vallotta, hogy az építkezést bontás előzi meg, „a bulldozer éppoly hasznos, mint a daru”.

Hitt a művészet jövőjében, hitt abban, hogy az elgépiesedő világot egy új, költői világ fogja felváltani.

 

Irodalom:

Les Cahiers d’Art -Documents, N. 14, Sigismond Kolos-Vary. 1955., Éditions Pierre Cailler, Genf

Sigismond Kolos-Vary, monogràfia, előszó: Marcel Brion, Édition Griffon, Neuchatel, 1967.

Kolos-Vary, kiàllítàsi katalógus, Galerie du Fleuve, 1962.

Tisztelet Martinovicsnak, Oriens Kiadó, 2008.