A kastély és a kastély kertje

Az erdélyi Gernyeszeg művésztelepe

A Marosvásárhely és Szászrégen között futó út mentén fekvő Maros-parti kis település, Gernyeszeg reprezentatív barokk kastélyában és a kastély festői szépségű kertjében 2021 nyarán már hetedik alkalommal dolgoztak a Kastély-park Nemzetközi Művésztelep alkotói. A történelmi Teleki-család leszármazottja, gróf Teleki Kálmán által fenntartott és az elmúlt évtizedek viszontagságai után áldozatos munkával fokozatosan helyreállításra kerülő hatalmas, XVIII. században emelt, ún. Grassalkovich-típusú, U-alaprajzú, középen a baldachinos tetőzettel megkoronázott dísztermet két, hátra futó szárnnyal közrefogó épület és famatuzsálemekkel, növényritkaságokkal ékes kertje napjainkban már szabadon látogatható, és az alkalomszerű zenei rendezvények mellett nyaranta a képzőművészeknek is kitűnő alkotói feltételeket teremt. Az évente visszatérőn megrendezett, Pokorny Attila marosvásárhelyi születésű, az ezredforduló óta Magyarországon, ma Budakalászon élő és dolgozó szobrászművész által szervezett, gróf Teleki Kálmán nagyvonalú támogatása révén működő művésztelepre minden évben más és más összetételű művészcsapat kap meghívást, amelynek soraiban Erdélyben tevékenykedő magyar, valamint Magyarországról és külföldről Gernyeszegre érkező alkotók dolgozhatnak. A művésztelep célja „…évente változó témában színvonalas kortárs képzőművészeti tevékenység, szakmai konzultáció és az ehhez való lehetőségek megteremtése. A kortárs műalkotások létrehozásának támogatása mellett fő szempontunk a szakmai kapcsolatteremtés, a térség kulturális életének fellendítése a kortárs nemzetközi képzőművészeti tendenciák megismertetésével, bemutatásával. Mindemellett célunk még a kastély rehabilitációjának segítése, építészeti és művészeti értékeinek megmentése. A művésztelep lehetőséget ad kortárs képzőművészeti, festészeti alkotások (olaj-vászon technikával), tájművészeti, helyspecifikus installációk, beavatkozások megvalósítására (természetes anyagok felhasználásával), a műemlékvédelmi szempontokat szem előtt tartva.” Vagyis a történelmi súlyú épített és természeti környezetben, a XVIII. század építőművészete által emelt falak között – a hagyományokhoz kapcsolódva vagy azokkal konfrontálva – a jelenkor modern művészetét reprezentáló alkotások megszületésének ösztönzése, létrehozásának támogatása a szervezők és támogatók célja, mintegy igazolva azt a tételt, hogy a műalkotások megszületésének helyszíne, környezete, az alkotói tér atmoszférája, illetve inspirációja még napjainkban is fontos, a műalkotást determináló tényező lehet. A napi munka mellett itt is előadások, életmű-prezentációk, beszélgetések illeszkednek a programsorozatba, amelynek utolsó fejezeteként az új műveket közönség elé táró művésztelep-záró kiállítás megnyitására kerül sor. Ebben az évben az augusztus első hétvégéjén nagy érdeklődés mellett megnyílt tárlaton rendkívül gazdag, friss műegyüttes fogadta a látogatókat a kastély első emeleti teremsorában és kertjében, amelyből a korábbi évek gyakorlata szerint most is egy-egy alkotásukat a Gernyeszegen alakuló, egyre tekintélyesebb művészeti gyűjtemény számára ajánlották fel a telepen dolgozó-vendégeskedő művészek.

2021. júliusi-augusztusi napjaiban hat festő- és három szobrászművész dolgozott Gernyeszegen, akik eltérő generációk képviselőiként, különböző alkotói környezetből – Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Berlinből, Magyarpolányból, Kecskemétről, Budapestről, Budakalászról – érkezve változatos, a modernitás szellemét hordozó és tolmácsoló, eltérő alkotói szemléletet tanúsító, a XX. századi művészeti tradíciókhoz és a megújító kezdeményezésekhez másként és másként viszonyuló – új műegyüttessel jelentkeztek. Összességében a festészeti termést csaknem teljes egészében (egy elvont sorozat kivételével) a figuratív megjelenítés és a hagyományos festőtechnikát alkalmazó kifejezés jellemezte, amelynek szólamait a realista, impresszionista, expresszív, szimbolikus, szürreális, valamint a lírai absztrakt stílusjegyek egyéni alkalmazása avatta sokrétűvé. A tájkép- és a portréfestészet műfaji kategóriáiba sorolható munkák mellett néhány kompozíció a jelek és jelképek, a képi metaforák birodalmába kalauzolta a befogadókat, míg az egyéni mitológia, az alkotói belső én-kiírás művei is megjelentek egyszer lírai érzelmeket megszólaltatva, máskor kemény festői állásfoglalásokat demonstrálván, esetenként konceptuális kérdésfelvetésekkel szembesítvén a befogadókat. A plasztikai-térművészeti együttes harmonikus egységet teremtett: a természetművészeti alkotóelveket valló szobrászok természetes anyagokból – túlnyomórészt fából – megformált-faragott művei a park tisztásain, fáinak lombozata alatt leltek ideiglenes, vagy véglegesnek(?) szánt otthonra, s az új művek közül csupán egy Pokorny Attila szobrászművész által megformált kő-fa kompozíció került be a képek közé, a kiállítóterembe.

Pokorny Attila: Gravitáció
(fa, térinstalláció)

Az ezúttal Berlinből Gernyeszegre érkező, a nemzetközi művészeti szcénában a 2010-es évek óta fellépő Lilla von Puttkamer festőművész – aki Münster akadémiája mellett a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait – táblaképein és digitális nyomatain az embert és magát az alkotóművészt a környezetükből kiemelt hétköznapi tárgyakkal idézte meg. A telefont, az ecsetet, a festőszerszámokat hűvös, tárgyilagos szemlélettel vette számba: miként a korábban alkotott, levetett ruhadarabokat megjelenítő alkotásai, ezek az új művei is az objektivitás és a személyesség határvonalán egyensúlyoztak, de úgy, hogy kompozícióit azért lírai érzelmek is átitatták.

Lilla von Puttkamer: Ecset
(folyami agyag; 20x6x1)

Képeinek motívumait a tárgyak valóságos, téri installációba rendezett együttesével is nyomatékosította. Az „alkotói hétköznapokban” a szentendrei Régi Művésztelepen dolgozó Knyihár Amarilla festőművész – aki 1977-ben Békéscsabán született, s aki 2002-ben kapta meg diplomáját a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen – a színek és a fények igézetében megragadott, leginkább a vízparti tájak, a megbontatlan természeti közegek festőiségét kiaknázó néhány kisebb, és egy nagyobb méretű olajkompozícióval gyarapította munkásságát: képein a tükröződések, a fény-villódzások, az áttetszőségek festői kavalkádját rejtelmes szépségek és tünékenységek érzékeny feltárása révén avatja izgalmassá.

Knyihár Amarilla: Boszorkánysziget V.
(olaj, vászon; 120x200 cm)

Gazdag festőiséggel interpretált vásznain a látvány már-már absztrakcióba vált, és misztikus sejtetéseket hordoz. Az erdélyi, Kis-Küküllő-menti Dicsőszentmártonban 1958-ban született, főiskolai tanulmányokat Kolozsvárott végzett Miklós Árpád festőművész immár harminc éve Kecskeméten építi életművét, ahol a rajzfilmkészítés terén is jelentős munkásságot fejt ki.

Miklós Árpád: Háromság
(olaj, vászon; 100x100 cm)

Gernyeszegen készített, visszafogott színvilágot tükröztető táblaképei korábbi törekvéseivel összhangban narratív történeti elemeket hordozó, kollázsszerűen komponált, figuratív motívumokból építkező alkotások: hol szabálytalan tájképet, hol portrét idéznek művei, de egy-egy új munkáján felbukkantak a gernyeszegi kastély kertjének részletei is. A Budapestről Erdélybe érkezett, 1978-ban született, pályáját az ezredforduló utáni években kezdő Lucza Zsigmond festőművész alkalmi műtermében elvont, gomolygó foltokból szerveződő, a fekete-fehér kontrasztra alapozott korom-kompozíciók sorozata készült el.

LuczaZsigmond: Látomás,
(korom, vászon, 100x70cm, 2021)

E sötét, komor, absztrakt látomások mellett néhány művön felfedezhettünk konkrét motívumokat is: egy-egy, a kastélyt és kertjét egykor díszítő, ma rekonstrukcióra váró barokk szoborgaléria groteszk domborműveinek fantáziaportré-rajzolatait. A 2021-es telep két legfiatalabb alkotója az 1988-as születésű Csóka Szilárd Zsolt és az 1992-ben született Gagyi Botond festőművész volt. Mindketten Marosvásárhelyen látták meg a napvilágot, és mindketten a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetemen végezték tanulmányaikat. Gagyi Botond vásznain furcsa terekben, a valósággal nehezen párhuzamba állítható közegekben különös alakok jelennek meg, akik nem megszokott életkép-jelenetek, hanem festői látomások szereplői. A fiatal festő kompozícióin a valószerűnek tűnő és az álomszerű egymásba mosódása révén bontakoznak ki az értelmezésnek szabad utat nyitó képi történetek, amelyeknek megjelenítése során a művész számára nem az ábrázolás az elsőrendű cél, hanem az általa indukált hatás. Csóka Szilárd Zsolt szabálytalan portrékat fest.

Csóka Szilárd-Zsolt: Enigma
(olaj, vászon; 60×80 cm)

Olajjal vászonra rögzített táblaképein többnyire sötét, semleges háttér előtt férfi és női alakok jelennek meg, de e figurák esetében nem a személyiségük, nem az apró részletekből megrajzolódó karakterük a fontos, amit igazol a festésmód is: képszereplői elnagyolt, elmosódó foltok által megjelenítettek. A Csóka-képek fókuszába állított alakok egy abszurd világ bábszerű szereplői, akik feldolgozhatatlan jelenségekkel, megoldhatatlan konfliktusokkal szembesülnek. Tehetetlen létezők. Ha úgy értelmezzük, hogy Gagyi Botond kompozícióival ismeretlen félelmeket tolmácsol, akkor elmondhatjuk, hogy Csóka Szilárd Zsolt képeivel már lezárt, visszafordíthatatlan tragédiákkal szembesít.

Gagyi Botond: Sötét oldalaink szépsége,
(110x100 cm, olaj vászon, 2021)

A három szobrász a szabad ég alatt, a kastély kertjében dolgozott az alkotótelep heteiben, és e festői szépségű, ligetekkel és tisztásokkal tagolt, a fények és árnyékok gyönyörű játékával pillanatonként változó természeti környezet műveik állandónak vagy ideiglenesnek szánt befogadó-tere is lett: a mű és közege együtthangzó bemutató-térré vált. A művésztelep legidősebb, ámbár a láncfűrésszel rendkívül fiatalosan bánó, marosvásárhelyi születésű alkotója, a hetvenkilencedik évében járó Diénes Attila szobrászművész volt, aki az erdélyi, fiatalkori évtizedeket követően 1988 óta él és tevékenykedik a Veszprém megyei Magyarpolányban.

Diénes Attila: A Nagy nulla díszkapuja
(cserefa; 230x270x60 cm)

Pályafutása első húsz esztendejében aktív szobrászi munkásságot fejtett ki szülőföldjén – megannyi köztérre került, illetve művésztelepi környezetben felállított munka is igazolja ezt –, amely időszakot hasonló intenzitású három évtizedes, monumentális művekkel kamatozó magyarországi működés követett. Gernyeszegen most egy, a kertben fellelt pusztuló fatörzsekből alakított kapuzatot állított a kastély bal oldali szárnyát övező park egyik hangsúlyos, kiemelt pontjára: a két függőleges oszlopon fekvő vízszintes architráv-elem leplezetlenül, fájdalmas érzeteket keltőn tárja fel a pusztuló fa hatalmas, tátongó seb-kráterét.

Az 1981-es születésű, a nagyváradi Képzőművészeti Egyetemen 2000 és 2004 között tanult Madaras Péter szobrászművész – aki „civilben” a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ munkatársa – természeti elemekből készített installációinak sorát gyarapította egy újabb munkával, amelyet a park egyik füves térségén helyezett el. A 4x4-es rendszerbe foglalt, szabályos geometrikus hálózatot alkotó, rusztikus felületű, faragott fa-félgömbökből összeállított kompozíció a természetes-mesterséges és az organikus-geometrikus jelleg ellentétére, feszültségére hangolt alkotás. A félgömb-együttes csupán egy-két arasznyira emelkedik ki a fűvel benőtt járószintből – amely ebben az esetben nemcsak kerete, hanem a szó szoros értelmében vett szerves alkotóeleme is a műnek –, amelynek belső, kiállítótermi elhelyezése esetén egészen más tartalmak összpontosultak volna a szemlélő számára, mint kint, a szabad térben.

Madaras Péter: Tökéletes felek
(fa; 20x160x160 cm)

A művésztelep szervezője és motorja, Pokorny Attila is marosvásárhelyi születésű (1977) szobrászművész, aki Kolozsváron és Pécsett végezte művészeti tanulmányait, s mindeközben részt vett Zala György viszontagságos sorsú aradi Szabadság-szobrának restaurálásában, s 2004-ben II. Rákóczi Ferencet ábrázoló bronzba öntött mellszobrot állított szülővárosa egyik hangulatos terére.

Az új évezred első két évtizedében aztán autonóm művészeti tevékenységében meglehetősen messzire távolodott a klasszikus szobrászati eszményektől és konvencióktól: a mind erőteljesebb természetművészeti áramlat alkotójává vált, aki a természeti képződményeket és jelenségeket minősíti művei alapanyagának, illetve az alkotómódszerét, az időlegesen létező műveit meghatározó tényezőknek. E szellemben készült a kastély parkjának egyik tisztására állított, fatárcsákkal övezett, egymás felett kissé elcsúsztatott korongokból emelt oszlop-műve, amely akárcsak Madaras Péter kompozíciója, a természetes és a mesterséges jelleg között feszülő ellentét megtestesítője. Ez a divergencia, illetve az e divergencia közötti kiegyenlítődés esélyének latolgatása élteti annak a kisebb, a kiállítóteremben bemutatott Pokorny-kompozíciónak az alkotói üzenetét, amely egy fatörzs egyik részének kőben megformált, majd másik részének fában megjelenített egységének összeillesztésével szembesített. E mű értelmezése során is – mint több más, 2021-es gernyeszegi alkotás esetében – a valóságos és a látszatszerű egymás álcájában játszó jellege, természete okozhatott termékeny befogadói zavarokat.

Hagyományosnak, szabályszerűnek tűnő, ámde mégis különösségekben játszó képek együtteseként és egyértelműen rendhagyó plasztikák kollekciójaként minősíthettük a 2021-es gernyeszegi művésztelep termését. A művészek egy-egy csapatát évente a Maros-menti kastélyba vonzó művésztelep, és az itt megszülető, itt megszületett alkotások a gernyeszegi keletkezéstörténetük, inspirációik, kötődéseik révén messze viszik a település és művészeti műhelyének nevét és hírét: az erdélyi és a magyar művészet egyik fontos fejezete íródott ebben az esztendőben is, íródik folyamatosan a Maros-menti barokk kastélyban és kertjében.

Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.

Főoldal

2022. január 19.

Vissza