Pet’R – rajzok, képek. Kovács Péter (1943-2019) emlékkiállítása
2021. október 29. – november 28.
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37.
Abafáy-Deák Csillag
A vonalak genezise és újjászületése
Mottó: Gyönyörű színeket lehet kapni a Riatlo boltjaiban, de jó rajzot csak a művész tehetségének koporsójából lehet vásárolni türelmes tanulmányozással és alvás nélküli éjszakákkal. Tintoretto
A Műcsarnok apszisában hatalmas pódium fogad, több lépcső vezet a színpadra. Lehetne templombejárat, diadalív, mauzóleum homlokzata. Fehér színe elüt Kovács Péter (Pet’R) műveinek sötét, szürke világától. A tisztelet, a gyász, az emlékezet jelének tekintem. A középkorban általánosnak számított a fehér gyászviselet, amely mára már csak néhány vidéken maradt fenn; így az Ormánságban, Csökölyön, vagy a Sárköz vidékén.
A magyar rajz és grafika XX. századi nagymesterei (Kádár Béla, Gulácsy Lajos, Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Szalay Lajos, Bálint Endre, Reich Károly, Würtz Ádám, Feledy Gyula, Gross Arnold, Kondor Béla, Mauer Dóra, Gyulai Líviusz) közé sorolható Kovács Péter is. Rajzaiban nem követi sem a természet-, sem a látványelvű ábrázolás szigorát.
Kettős hamurajz, 2004
Művei, sorozatai formakisérleteknek hatnak (Asztalnál, 1985, vegyes technika, papír; Rajz I–II., 1990, vegyes technika, papír). Torzít és szándékoltan elrajzol. Lényei, figurái egy irgalom nélküli világ szereplői, irgalomért, megváltásért esedeznek. Nem háborúban járunk, mint annak idején Mednyánszky László, aki ott szerzett tapasztalatáról így írt naplójába: Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.)
Semmiféle heroizmus, szociografikus valóság nincs rajzaiban, mégis az esendőség, a kitaszítottság, a magányosság uralja műveit (Menet, 1990-es évek, vegyes technika, papír; Kettős kép, 1993, vegyes technika, papír). Miért érzem azt, hogy Kovács Péter ideje az én időm is? Talán azért, mert a művész elkerülte a korvesztés, az epigonizmus veszélyét, a magyar rajzművészet egyedi és kimagasló figurája lett.
Indulatos, 1989
Nem engesztelhetetlen moralistaként lázad kora ellen, mint Camus tette, valamin mindig kívül áll, rejtőzködik, menekül a művészet fősodrából, kerülve a tanokat, a propagandát. Irgalmas szíve van, a múló idő egyre inkább megmutatja, milyen ember és művész volt. Rajzaiban a világot, annak töréseit faggatta, az emberi test idegeit húrozta, tette láthatóvá (Alvó, V–VI., 2008, vegyes technika, papír; Állapotrajz sorban, III–IV., 2009, vegyes technika, papír). Kerülte az élesre metszett formákat, bozótharcosnak látom, akinek át kellett küzdenie magát a cserjékből, bokrokból, gazból, olykor sásból, nádból álló, magasra nőtt, vad, kusza, sűrű növényzeten, az áthatolhatatlan, ősi, vad bozóton. Mintha útvesztőben járna, próbálna eligazodni, nincs határozott iránya, csak lehetőség, hogy valamerre menjen.
Rom-rajz, rajz-rom, 2010
Tisztán akart látni, behunyta, kinyitotta szemét, fényben-sötétben. Az élet bonyolultságáról szólnak a művei, rajzaiban sok mindent elejt, elvet, mire eljut a végső archoz, látványhoz, többnyire belső kényszerből, de ott az alkotás szabadsága mint törvényszerűség, amely az esetlegességet igyekszik kizárni, megzabolázni, a szabadság kísértése ez, bármit lehet, de mégsem (Rom-rajz, rajz-rom, 2010, vegyes technika, vászon).
Kovács Péter csak egyetlen dologgal foglalkozik, minél közelebb kerülni egy állapothoz, amit nem lehet szavakkal kifejezni, a testből jövő áramlások, vibrációk szabad áramlása által hagy nyomot, mely mindig antropomorf, pedig már majdnem a semmi határáig jutott (...) ez a világ nagyon is létező, az önmegfigyelés leleplező szenvtelensége és az önkiíró automatizmus ellenőrizhetetlen csapongása válik lírai kitárulkozássá. A kézjegy, ami olyan közvetlen, mint akár egy szeizmográf, a végeredmény mégis éteri képletté válik, melynek összetevője a feszült lelkiállapot, küzdelem és lemondás egyensúlya (Gaál József: Semmi és mindenség küszöbén, Élet és Irodalom 2000. június 30.)
Áldozat, 2006-2007
Számára a vonal mint tenger jelenik meg, amelynek nem tud ellenállni. Ahogy a gravitációt sem olyan könnyű kicselezni, megszüntetni. Lényeiben, figuráiban a szerethető élet motívumait rejti el, mert a felszín mást mutat, görbült gerincet, a magába roskadó ember mozdulatát, a halál felé tébláboló lény riadtságát, benne a végesség pillanatával. A felszín közelségét látjuk, ami elfedi a lények, a figurák igazi arcát, egyben a mélység távolságát, amelybe tekintve meglátunk valamit, a kontúrt, a szerkezetet, a teljességet. Kovács Péter a hallgatás, a tartózkodás, az önkéntelen logika nagymestere. (Hamu-hullám, 1996, tekercskép, vegyes technika, vászon; Penészesek (szürke), 1998, vegyes technika, papír, farostlemez; Mozdulatmaradvány, 1998–1999, vegyes technika, papír; Mozdulatmaradvány, 1999, vegyes technika, papír)
Szürkület, 1997-2007
Üres terei meddő sivatagok, eltévedünk benne, csak kevesek számára járható terep. Vonalait túlzásig viszi, a vonalból folt lesz, tömeg, kósza rend, amelytől nehéz elszakadni, mint egy pókháló, elszakíthatatlan, köt és fogva tart. Kovács Péter nem a borúlátásból építkezik, nem is a tehetetlenség érzését viszi papírra, távol áll tőle a cinikusság. Az őserőből építkezik, az élet elpusztíthatatlanságából, a szellem és a test egymásnak feszülő erejéből. Egyik viszi, tolja a másikat. A sötétség erdejében keresi a fényt, a kiút reményét (Sötét, 1995, vegyes technika, papír; Duó, 2000, tekercskép, vegyes technika, vászon; Kettős hamurajz, 2004, vegyes technika, papír).
Kovács Péter vonalai filozofikus vonalak, keserűek és biztatók, általuk a formára, a testet öltésre teszi a hangsúlyt. Vonalai elárulják, hogy alkotójuk szereti az életet, életigenlő, ha úgy is tűnik, hogy a rajzokon megjelenő lények, figurák arcáról valaki vagy valami letörölte az örömöt. Olyan világtalanok, akik mégis látnak, kivájt szemű istenek. A túlburjánzó vonalak mint látóidegek viszik, hordozzák az információt, a jelet (Zátony I–II., 2003, tekercskép, vegyes technika, vászon; Szürkület, 1997–2007, plextol, szén, kréta, vászon; (Tagolt) hullám, 2007, vegyes technika, papír).
Néma kitartás, néma harag a holnapért, ami nem hűség, hanem inkább lázadás.
Gödörpróba, 1991-1994
Kölüs Lajos
Hat láb alatt
Mottó: A ki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud. (Székely Bertalan) Idézi Kovács Péter (Pet’R) Székfoglaló előadásában, MMA 2014. január 24.
Ahogy körbejárom a tárlatot, és a gödörpróba képekhez (Gödör próba, 1991–1994, vegyes technika, papír, vászon) érek, beugrik egy angol kifejezés: hat láb alatt. A halálra, a temetkezésre utal. A pestisjárvány idején, az 1600-as évek közepén, rendelte el a londoni polgármester, a sírgödröket hat láb mélyre kell ásni, ne terjedhessen tovább a járvány. Ez a szabály a mai napig érvényben van Angliában. A gödörpróba mögött nem csak a félelem lapul, hanem maga a történelem. Paul Celan Halálfúga című versében írja: …füttyenti zsidóit elő sírt ásat a földbe / és rendeli tánczene szóljon.
Befejezetlen, 2019
Futnak, sorjáznak, tekeregnek, örvénylenek a vonalak Pet’R rajzaiban, eltűnnek, majd újra felbukkannak. Nincs él vagy sarokpont, de határvonal sincs. A tér és az idő határtalan, nincs vektora, nincs iránya. Létezik. A vonalak keresztezik egymást, mégsem a keresztút szimbolikája az, ami eszembe jut, hanem az éjszaka örvénye, a túlvilág.
Pet’R lényei, figurái vissza- és ránk köszönnek, mintha a túlvilágról jöttek volna vissza. Szellemlények. A bűnbe esett ember arcát fedezem fel a figurákban, a vétkező és megváltást akaró embert. Jézus sehol, hallgat a telefon túlsó végén. Mintha megállókban állnának az alakok, várakoznak, töprengenek, nem ismerik ki magukat a menetrendek között, mi jön és mi megy, mikor és hova. Ez a bizonytalanság gyötrődést rak az arcokra, testtartásokra.
A vonalak nem párhuzamosan futnak, találkoznak egymással, nem a végtelenben, hanem a jelenben, most és tegnap is. Ó, hogy szétfutnak a szerelmek ősszel, nevem milyen félálomba mosódik s a vonalak, miket felrajzoltam, milyen eltűnő vonalak! – írta Dsida Jenő Eltűnő vonalak című versében. A vonalak érintések és érintkezések, kérdések és válaszok, közegek és határok. Vágyak és önző szükségletek, titkok és gyanakvások, a függetlenség és a megszokás vonalai gabalyodnak össze.
Testhelyzet
Örvény-mintázatokat látunk. Indulási és érkezési örvényt. A vonal mint impulzus nyomaték, nem zérus, és nem tűnik el, ha az is a látszat, hogy a vonalak összefonódnak, átalakulnak, metamorfózison mennek keresztül. Várják, hogy valami történjen. Azt várják, ami bármikor megtörténhet velük. Várják az emléküket, amelyeket elvesztettek. Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött. (Stephen King)
Pet’R lényei, figurái áldozati lények, figurák? A halálmotívum jelenléte jelzi, kódolt a jövő, nem lehet megúszni. Szakrális rajzokat látunk? Az átlényegülés az, ami jelen van a rajzokban, az áthajlás időben és térben, a máshol és máskor létbe. Kilépés a testből, a formából. A halál utáni létbe.
Arckereső, 2005
Testhelyzet (1999) című műve a látóhatár, jaj-szó nélküli, kimerült, törődött, magába merülő-mélyülő, sebezhető (két karja lelóg), arcára boruló ember testhelyzete, időképe. Nem tudjuk, hogy álmodik-e vagy sem. Az embernek csak az arcát lehet ismerni, de az arca nem ő maga. Ő az arca mögött van. Láthatatlan (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember). Láthatatlan, észrevétlen az ébredése is, testhelyzete maga a sors, időtlen kötelék, talán se kezdete, se vége nincs. Arcunkra fagy a mosoly. Ki hord ma szívébe irgalmat önmaga és a másik ember iránt?
Nézem Pet’R üres tereit a lazán girbe-görbe alakzatokban, ahogy a semmiből felbukkan egy arc síkja, egy test kiterjedése, az anyag határai, árnyalatai (Lény, 1992, vegyes technika, papír; Lebegők, 2003, tekercskép, vegyes technika, vászon; Arckereső rajzok, 2002–2004, vegyes technika, papír; Lény (visszaforduló), 2003–2004, vegyes technika, papír; Eltűnés, eltüntetés II., 2007, tekercskép, vegyes technika, vászon). Az űr, a látható vagy elképzelt univerzum nem üres, hanem térbeli és plasztikus modell, független a külső valóságtól, az emberi benső része, az alkotó autonóm kézjegye. Pierre Soulages és Hans Hartung a vonalat, a vonalak keretét és a vonalhálózatot tekintették a forma elsődleges megnyilvánulásainak.
Hol az arcom..., 2019
Pet’R felfedező és tűnődő, töprengő alkat, a rendszerváltozás mit sem változtat világlátásán. Megmarad a gubancos, tektonikusan önmagába záródó, logikai struktúrájában mindenféle narratívaképződést csírájában elsorvasztó rajz, mint védőburkolat, mint egy korszak alapélménye, tünete, a látás, a teremtés közvetettsége, a látvány leplezése, el- és kitakarása. A fényszűrés, a homályban hagyás, a szürke árnyalatai, a múlandó testtel és halállal való vívódás. A vonalakat belső ritmusa, öntükröződése lendíti oldalt, hátra vagy előre, és a művész belső szemléleti világa (részvét és együttérzés) tereli egybe, fogja össze. Azonosítatlan alakjai megtorpannak, mozdulatlanná merevednek, a vonalak jelzik a hirtelen és váratlan változást, elmozdulást, a nyomokat. Néma életjelek a mélyből, a jég alá szorult ember levegőhiányával.
Hol az arcom… (2019) kérdezi kétkezes rajzában. Eltűnőben, kifakulóban az arc. Jaj, hol az arcom?/ Jaj, hol a múltam?/ Jaj, hol az ágyam?/ Jaj, hol a sírom?/ – kérdezi önmagától riadtan Kosztolányi Dezső a Magyar romokon című, háború után született versében (Nyugat, 1919). Pet’R vonalai a pillanatokra és vonalakra bontott világ leképeződései, emléktöredékek fehérizzása (Maradványok / Rajz-bontás, 2012, tekercskép, vegyes technika, vászon; Hordalékos szakasz, 2017, vegyes technika, papír). Esély az életre. Esély az újjászületésre.
