„Az ötvenhatos botlásom még ma is kísért”

 

Lajos Ferenc levelei Kovách Aladárnak

 

Közzéteszi Sümegi György

 

Kovách Aladár (1908–1979) író, szerkesztő, dramaturg (1944-ben rövid ideig a Nemzeti Színház igazgatója) 1948-ban emigrált. A Bécsi Nemzeti Könyvtárba került írásos hagyatékának[1] jelentékeny hányadát képezi emigrációs időszakának a levelezése. A levelek, dokumentumok fontos része a szerkesztői munkájához, munkahelyeihez kötődik (München: Szózat, 1950; Szabad Európa Rádió 1951–53; Hungária, hetilap 1953–1955; Párizsi Rádió Magyar Adása, 1956–57; Bécs, 1957-től a Nemzetőr német változata, Freiheitskampfer, majd a Donau Bote főszerkesztője).[2] Ám kapcsolatot tartott itthoni barátaival,[3] tisztelőivel is. A képzőművészekkel folytatott levelezésében az általa szerkesztett Bolyai könyvek (36 kötet, 1939–43) tervezői és illusztrátorai[4] mellett más, ismerős képzőművészekkel is fönntartotta korábbi nexusát (pl. Varga Nándor Lajos). Lajos Ferenc (Opécska, 1912. szeptember 13. – Budapest, 1998. július 25.) író és grafikus ugyancsak emigrálása előtti ismerőse Kováchnak. Az ő keltezetlen leveleit a művekre történő hivatkozásai alapján az 1970-es évtizedben keletkezetteknek tételezhetjük. Ezek mintegy tömör összefoglalásai szerzője írói és grafikusművészi pályájának, nem kevés malíciával, esetenként a munkássága elfogadottságának, elimertségének a hiánya miatti elégedetlenségét is megfogalmazza. „A művész-sors tragikuma végigkísért minden alkotót”[5] általános érvényű summázata saját magára is érvényes.

A címben kiemelt kulcsmondata az 1956-os forradalomban vállalt szerepére utal: ő akkor a Képzőművész Szakszervezet újjászervezője és elnöke volt, s a Kádár-rendszerben ezt nem bocsátották meg neki (sem). A forradalom eseményeit, helyszíneit megörökítő képzőművészek sorában is fontos helyet lehet kijelölni a számára. Ugyanis (az itt bemutatott) öt szénrajz-kompozíciója azokhoz a képzőművészekhez sorolja, akik a legbátrabban, rajztömbbel a kezükben járták a budapesti utcákat, s ahol megrögzítésre érdemesnek ítélt jelenetet láttak, azt lerajzolták (András Tibor, Borsos Miklós, Gebhardt Béla, Kusztos Endre, Rapaich Richárd stb.).[6] Ez nem volt veszélytelen, mert például Jancsek Antal utcai rajzolás közben kapott erős légnyomástól elveszítette egyik fülére a hallását.

Lajos Ferenc rajzai az eseményekről tudósítanak, az agresszorokkal harcolókat premier plánban mutatják. Vörös csillag, illetve Rákosi-címer leverést – valószínűleg a Kálvin-téren –, földöntött villamost és Széna-téri harcolókat, Molotov koktéllal orosz tank ellen támadó fiatalokat.

Lajos Ferenc életművét (a könyveit, publikált grafikáit, a Gyulán látogatható állandó kiállítását) gazdagítják ’56-os rajzai, amelyek a forradalomban vállalt fontos képzőművészet-közéleti szerepét művészeti hitvallásukkal tovább erősítik a forradalomról.

 

 

 

1. Kedves Ali!

 

A válasz csak akkor válasz, ha azonnal megírják, mert különben a holnap elmossa azokat a mély lelki hatásokat, melyet belőlünk az érkezett kedves levél kiváltott. Ilyen meglepően kedves üzenet volt részemre leveled. Csupán egészségi jelentésed komorít egy kicsit. De sebaj, Ali. Te minden testi nyomorúságod mellett a legegészségesebb voltál mindannyiunk közül. Szellemileg olyan friss, ami csak ideálja lehet egy fiatal generációnak.

Harmincnégy éve nős vagyok. Egyhuzamban! Feleségem szobrásznak készült. Az idő és a rosszakarat kiütötte a sorból. Annakidején Medgyessy Feribá[7] is nagy jövőt jósolt neki. Bizony én is másként rajtoltam. Sajnos nem adatott meg nekem a gumigerinc, és így nem tornászom… Nem is haladok.

Sok száz kész művem született az elmúlt idő alatt. Sajátos formaalkotó lettem, akit egyetlen irányzatba sem lehet beskatulyázni, Narodnyik vagyok. Ideálom egy olyan formanyelv, mint zenében a kodályi. Sajnos, ki kell mondanom, hogy ilyen alapon még nincs magyar, csak magyarországi képzőművészet. Évszázadokon keresztül a magyar csak ajtónyitogató volt a saját hazájában. Az általad említett négyszáz év rákényszerített bennünket, hogy kész csomagterveket vegyünk át, lehetőleg ötven év differenciával. Ez mindenesetre egyszerűbb volt. Nem kellett gondolkodni. Nem vált szükségessé, hogy megvizsgáljuk saját alkotó vénánkat. Természetesen nem a tulipán, vagy a piros, fehér, zöld a kivetődése. Benne kell, hogy legyen az évezredes sorsunk minden vetülete. A magunkkal hozott turk és ugor örökség. A ránk telepedett kun, jazig, besenyő karakter csodálatos vérbősége. Természetesen a környezetünkben élt és élő népek nem lebecsülendő ránk hatása. Ennek a csodálatosan ható népi vénának kell lennie a leendő magyar alkotások etalonjának. Le kell szögeznünk, hogy nem akkor leszünk európai művészek, ha átvesszük a konzekvenciákat, hanem ha attól elütő új konzekvenciákat teszünk le a közös asztalra. Csak ekkor lehetünk számításba vehető partnerei az európai képzőművészeti kultúrának. Ilyennel próbálkoztam. Van is róla egy humoros epizódom. Amikor készen lettem a Dante sorozattal,[8] elvittem az olasz intézet igazgatójához, kinek nagyon tetszett. Nézte, nézte, és egyszer megszólalt – Igen, igen egy kicsit idegen, ilyen hegyek nincsenek Olaszországban. Egy pillanat alatt valahogy kikívánkozott belőlem – remélem, pokol sincs! Ő egy kicsit meg is sértődött. Én viszont egy kicsit örültem is. Válasza már azt jelentette, hogy a formanyelvvel van differenciánk, és ez nekem csak jó. Vannak próbálkozások, de ezek nem találnak méltánylásra. Vezető magyar művészeknek minden utazási korlátozásokra való tekintet nélkül egyszerűbb nyugatról beszerezni az izmusokat, mint önmagába tekinteni. Ezen az alapon nem alkotnak, csak gyártanak.

Ezekről a dolgokról hosszasan lehetne írogatni. Na de majd máskor! Visszatérve rád, Alikám! Különösen az utolsó soraidra. Az optimizmusod nem céltalan és nem felesleges. A történelmet évszázadokban mérik. Sajnos, hajlandók vagyunk arra, hogy a magunk nyúlfarknyi életével mérjük a nagy történelmi eseményeket. Ezt a téveszmét ki kell rázni szürke agysejtjeinkből. Élni, ahogy lehet. Egy párszor voltam pokoljáráson, csak egy éltetett és segített át a nehéz időkön. Az optimizmusom és az egyetemi népkonyhán csiszolódott humorom. Alikám, én elismerem, hogy a sors egészség dolgából igen mostohán bánt veled, és minden rosszért és kellemetlenségért kétszer álltál sorba, de ha közeledben lennék, garantálom, hogy nem laknál a szanatóriumban. Az egyedüllét nagyon rossz tanácsadó. Nem elegendő, hogy az élet minden nehézségével harcolsz, még a legveszedelmesebbet, a magányt is beereszted magad mellé, ez az életmód melegágya a testi és lelki nyomorúságnak.

Alikám, eredj a napfényre. Ausztriának csodálatos havas csúcsai az égre mutatnak. Te költő is vagy, és mint minden költő, édes testvére a természetnek. Menj, köss velük barátságot.

Remélem, hogy soraim jobb hangulatban találnak, és egy javuló hangulatban írod meg válaszodat. Ebben ugyan bizonyos vagyok, és bízok abban az erőben, amit valamikor belőled merítettünk. Ez az általunk előlegezett hit erősítsen meg, és

                                                                                      maradok a viszontlátásig

                                                                                              baráti öleléssel

                                                                                                   Lajosferi

 

 

1. Kedves Alikám!

Nézd el nekem, hogy nem válaszoltam kedves soraidra. Egy kicsit szomorít az idő. De remélem, hogy hamarosan több időm lesz. Akkor talán az év második felében, meg is látogatlak. Most megyek nyugdíjba. Én nem csodálom, hogy az idők távlatából elhomályosulnak a dolgok és az arcok. Az én időm is veszettül elszaladt. Sokszor már nem is sajnálom.

Egy cseppet sem lep meg, hogy kevésbé emlékezel reám. Tehát: A Magyar Útnál dolgozgattam Kárász Jóskával[9], és vele mentünk fel hozzád az Üllői úti internátusba. Az első szobában Szamosy Jóska[10] lakott, Te a belsőben. Megjelentettél egy kis lexikont, amibe engem is besoroztál.[11] Majd később volt nekem egy nagyon kedves barátom, Kovách Ali, aki a Nemzetinek volt a dramaturgja, és amikor Vargha Mátyás[12] átvette a Kolozsvári színház díszletügyeit, engem beajánlott a helyére Németh Antalnál.[13] Ekkor jelent meg ugyanis az Ázsiám a Bartha Miklós Társaság kiadásában.[14] Sajnos, a Nemzetiből nem lett semmi, mert az akkor uralkodó Jaschikné[15] mindent megtett. Nem is bántam, mert Bercelli Karcsi Fekete Máriáját[16]  kellett volna szabadtérről (Szeged) zárt színházra áttenni. Biztos bukásra gondoltam, ami később be is következett. Szegény jó Táray Ferit, aki játékmester volt, nagyon sajnáltam. Ezt a Kovách Alit valószínűleg ismered!

Elég sokat találkoztunk még utána is. Közben megcsináltam a kiadóvállalatomat a „Szépmíves Műhelyt”, ami 1948-ig működött. Nekem megjelent a Világvándor király mesekönyvem (Haranghy Jenő illusztrálta).[17] Holbein: Haláltánc.[18] Ady: Sírni, sírni, sírni (illusztrációk).[19] Erdélyi Jóska csinált egy „Tücsök” művészeti szövetkezetet, az kiadta a linóleum metszeteimet.[20] Összeállítottam egy nagy Dürer albumot[21] stb.

Abban az időben a sors egy kicsit elsodort egymástól. 1938-ban, amikor Kárász Jóskával, Veres Péterrel,[22] Darvassal,[23] Szabó Palival,[24] Sinka Pistával,[25] Erdélyi Jóskával[26] stb. megnyertük az Utam a középosztály felé c. pályázatot, kezdett a sors szétrázni bennünket. A háború alatt a LÉGÓNÁL kerületi parancsnok voltam. Ezt a beosztást 1945 májusáig gyakoroltam. Valósággal ciberelevesen építettünk. De ment, mert aránylag fiatalok voltunk.

Ami a Közraktár utcát illeti, a Nagycsarnoktól a volt Horthy hídig tart. Ablakom a Dunára néz. Alikám, ha két hétre elmegyek Pestről, és ha visszatérek, újra kell vele ismerkednem. Roppant nagyot változott a város. Ma már nincs Teleki tér, és természetesen nincsenek a subájukon alvó kubikusok, akik munkáért könyörögtek. Nincs mezítlábos gyerek, amilyen magam is voltam. Ezenkívül sok minden van, és sokminden nincs. A múltkor említetted a Szentkoronát. Igen, ez a magyar népé. Tízezrével vonulnak el előtte a Nemzeti Múzeumban. Alikám,  utolsó leveledben írod, hogy nem alkottál semmit. Ezt nem osztom. Lehet, hogy nem eleget. Ilyenkor mindig Madách félelmetes sorai jutnak eszembe, amikor az egyiptomi színben mondja: Pár ezredév gúláidat elássa. Homoktorlaszba temeti neved stb.

Az előző leveledben írtál arról, hogy Szathmáry Sanyi nem a szerzője a Kazohiniának.[27] Ez egy kicsit tévedés. Ő volt, és ő még ma is a szerzője. Sirató Kari[28] megpróbálta megtépázni, de a bíróság teljes elégtételt adott Szathmárynak. Siratónak megjelent egy fantasztikus regénye,[29] de szellemben igen gyatra. Szathmárynak a halála előtt megjelent a Gépvilág c. könyve.[30] Íze, zamata, ha nem is vetekszik az első művével, de méltó szerzőjéhez. A fanyarsága ugyanaz. Az elmúlt időkben, anyagilag a legmélyebb ponton voltam. Kb. nyolc év alatt nekifogtam egy nagy történelmi trilógiának. Az első része a bizánci birodalom Macedon dinasztiájával foglalkozik. A második a magyar honfoglalással Kazáriától a bizánci kapcsolatok tükrében. A harmadik rész a Bolgárölő. Az első rész hétszáz gépelt oldal. Ezt beadtam az egyik kiadóhoz, ahol megállapították, hogy a korban otthon vagyok, írni is tudok, de nem lehet kiadni, mert bestseller. Fogtam az egészet, és bevágtam a sarokba.[31] Természetesen nem folytattam tovább. Érzem, hamarosan eljön a nap, amikor az összes meglévő művemből egy nagy tüzet gyújtok. Hogy egyszer nekem is világosság légyen.

Úgy terveztem, hogy az év második felében kimegyek nyugatra, és meglátogatom kinti barátaimat. Ha megengeded, egy néhány órára megkereslek.

Köszönöm kedves leveleidet, és sokszor ölel

 

                                                                                                   Lajosferi

 

 

1. Kedves Ali!

Kilenc évvel ezelőtt jártam Bécsben, és kerestelek is, legalább is Dobrovolszky útján. Ő azt mondotta, bizonyos, hogy külföldön vagy. Nagyon szerettelek volna látni. Közel harmincöt éve nem láttuk egymást. Elszaladt a fiatalság és az élet. Konokságom és merevségem miatt nem sokra vittem. Februárban megyek nyugdíjba, mint ipari melós. Közben magamnak rajzolgattam. Elkészült egy Dante sorozatom a Dante jubileumra.[32] Az olaszok elég jól rangsorolták Dali és Guttuso mellé. Ezt még néhai Kardos Tibor[33] mondotta, aki magyar részről tagja volt a Dante Bizottságnak. Megjelentek a régi rajzaim Veronában. Don Boscoék nyomták. 1966-ban az eszperantó Világszöv. olasz főtitkára felkérte Szathmáry Sándor barátomat, hogy a Revüo Esperantóban írjon rólam. (Unesco lapja) Három oldalas illusztrált cikk meg is jelent. Természetesen nem vették idehaza sokan jónéven. Az 56-os botlásom még ma is kísért. Mit csináljak. Ami megtörtént, azt megbánni sem lehet, mert nem lehet meg nem történtnek tenni. Egy néhány évvel ezelőtt a Dante sorozatról fényképmásolatokat küldtem az Albertina igazgatójának azzal, hogy majd jelentkezem. De még a mai napig sem jutottam hozzá.

Mivel a címed a telefonkönyvből írtam ki, remélem, soraim eljutnak hozzád. Ha a cím jó, és életjelt adsz magadról, amit szeretettel várok, és addig is

 

                                                                                                    ölel szeretettel:

                                                                                                    Lajos Ferenc

                                                                                     1093 Budapest

                                                                                                    IX. Közraktár u. 12.b.

                                                                                                    Tel: 175-739