Képzőművészet

 

 02.jpg
Albrecht Júlia: Mintegy ajtó IV.

(1980; kőanyag márvány lapon; 40x45x45 cm;
Nemzetközi Kerámia Stúdió tulajdona, Kecskemét)

 

Albrecht Júlia

 

Beszélgetés Pogány Gábor művészettörténésszel

az 50. Gyulai Művésztelep kapcsán

 

Gábor, mikor találkoztál először a telep tagjainak a műveivel, illetve mikor, hogyan tűnt föl csoportos megjelenésünk?

Valamikor a ’70-es évek közepe-vége felé. Akkor még csak úgy egyenként... Jól emlékszem például terád, az ajtóidra...[1] Aztán Balogh Gyulára. Ő akkor volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában, amikor én ott serénykedtem a Stúdió körül.[2] Fölfigyeltem arra, hogy mennyire extra és mennyire nem beskatulyázható a ’70es évek végének a skatulyáiba. Akkor nem volt ilyen skatulya vagy inkább elfelejtettük, és még nem vettük újra elő... Annyira, hogy az első konkrét kapcsolatom úgy alakult Balogh Gyula festészetével, hogy dolgom volt vele. Azzal a képével foglalkoztam, amelyik egy kis konyhaasztali csendélet volt.[3] És a reprója megjelent az NDK-beli Form und zweck című, ipari formatervezéssel foglalkozó lapban.[4] A folyóirat szerkesztősége ugyanis arra kért, hogy írjak cikket a magyar presszós pohárról, mert ez annyira jellegzetesen magyar termék, hogy ők szeretnék, ha erről egy cikk megjelenne náluk. És a magyar dizájnos műtörténészek nem vállalták a témát! Nekem akkor beugrott ez a Balogh Gyula-kép, és emiatt többször is foglalkoztam vele. (Most a presszós pohár témába ne menjünk bele, mert az nem is magyar, hanem francia, és a Salgótarjáni Öblösüveggyár a géppel együtt vette meg a formát. Később kezdtek a magyarok variálni rajta, és ezen a képen már a salgótarjáni magyar változat szerepel.)

Később, amikor a hódmezővásárhelyi kiállítások közelébe kerültem, már rendszeresen találkoztam a munkáitokkal. Pl. Marosvárinak az Eötvös utca 51. képe is ott volt kiállítva...[5]

 

Emlékszem, nagyon szeretted akkortájt, a ’70-es évek vége felé Tömpe Emőke kályháját...

Igen, az ő kályhája[6] is ki volt állítva ott. Igen, az egy nagyon-nagyon csúcs darab volt 1979-ben, mert a keramikusok és szobrászok akkor még nem foglalkoztak a popos tárgyábrázolásokkal. Ezért engem nagyon megkapott az a kisplasztika... Aztán meghívtatok a művésztelepetekre, meg kiállításaitokat nyitottam meg, kialakult egy személyes kapcsolatom a csoporttal.

 

Milyen volt akkor a szellemi-lelki-érzelmi viszonyulásod a társasághoz? Érdekesnek találtad vagy csak egy jelenség, ami van?

Nem, kifejezetten érdekesnek találtam a már említett, akkor már-még nem létező skatulya miatt. Ne felejtsük el, hogy ez az az időszak, amikor a gyulai társaság képei, szobrai a szemem elé kerültek, az avantgárd hazai magára találásának és magyarországi tombolásának az ideje volt. Néhány évvel vagyunk az Iparterv tárlata után[7], amiben még az avantgárd volt a botrány, és 3–4 évvel később már az ábrázoló művészet önmagában gyanússá és „nemszeretemmé” vált. Ráadásul a hódmezővásárhelyi ismereteim, meg az alföldi művészet ismerete egészen August von Pettenkofen[8] szolnoki táborozásáig visszamenőleg sejtetni engedték, hogy ez olyan dolog, ami egy szellemi vonulat folytatása.... – de még mindig nem határoztam meg a Gyulai Művésztelep „gesamtkunst”-jának a lényegét...

 

Stiláris szempontból?

Igen, igen... Szóval egyszer volt, úgy-e, az „elsöpörjük a realizmust” közhangulat a magyar művészetben, másfelől meg voltak az utóvéd csapatok, az idősebbekre gondolok, meg azokra a fiatalokra, akik vállalták azt, hogy a konformizmusból átmennek a nonkonformizmusba azzal, hogy megtartják az eredeti gondolkodásmódjukat – ha érted mire gondolok, – hogy folytatják a saját kifejezésformájukat akkor is, ha ez éppen most nem divatos dolog. Ne felejtsük el, hogy az egész idő alatt mögötte, mint tudat – Magyarországon még nem jelenik meg vagy nem tudatosan jelenik meg az amerikai hiperrealizmus. És az amerikai hiperrealizmusnak is van egy nyugati ága, tehát most nem a chicagóiakra gondolok (Richard Estes, Duane Hanson és társai), hanem azokra, akik farmokat festenek, (Don Eddy, Alex Colville, Richard Mc Lean, John Bader) és amiben van egy nem formai, inkább tartalmi rokon szál a magyarországi tájképfestészettel, most visszagondolva, egészen a XIX. század második feléig.

Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy amikor tudatosult bennem, hogy ez egy összetartozó csapat, akkor egy füst alatt megértettem, amit a Gyulai Iskola csinál. Hogy annak nemcsak létjogosultsága van, hanem vannak nemzeti és nemzetközi művészettörténeti gyökerei, amitől aztán egy teljesen sajátságos, akár stíluskritikai alapon is felismerhető művészcsoportosulás állt össze.

 

Ez nagyon érdekes, mert bennünk nem volt tudatos, hiszen egyáltalán nem ismertük az amerikai hiperrealizmust.

Nem ismerte azt itt senki. Csak azt mondom, hogy ott volt a háttérben a létezése...

 

Tehát gyakorlatilag benne volt a kor levegőjében? Így gondolod?

Igen...

 

Folytassuk a beszélgetést a korai benyomásaiddal...

Annyit tennék még hozzá, hogy a dél-alföldi művészek körében már Tornyai Jánostól[9] és Endre Bélától[10] kezdve a faluvég, az alföldi táj, a Tisza holt ága és hasonlók... – itt állandóan jelen lévő képtípus a mai napig. És a gyulai társaság bizonyos tagjainak bizonyos művei simán illeszkednek ehhez a délalföldi világhoz. De mégis más. Maradjunk például Balogh Gyulánál. Gyulának a legalföldiesebb képei szerintem Erdélyben készültek. Nem tájmegoldásokra gondolok, hanem ilyen képek jutnak eszembe, mint például az Erdélyi temető.[11] Persze a kertvég, a tornác, a baromfiudvar jellegzetes alföldi témák Fényes Adolftól napjainkig. De a gyulaiak számára ezek a témák – és itt elsősorban Szakáll Ágnesre gondolok – nem motívumok, hanem szociológiai látleletek. Ha lehet a kettő között differenciálni. Vagy amikor a szociológiai látlelet válik témává. Ágnesnek nagyon sok ilyen munkája van, Szabó Éva Máriának szintén.

És amikor a nagyvárosi nyegleség jelenik meg Marosvárinak az Eötvös utcai képén, az is ugyanúgy egy szociológiai látlelet. Mondhatnánk úgy is erre a festészeti vonulatra, hogy a szegény emberek művészete. Téged és a szobrászokat most nem említve, csak a festőkre gondolva.

 

Ezek a korai benyomásaid, amelyek azóta esetleg változhattak. Hogy gondolod, van-e valami fejlődés? Bár a művészetben nincs fejlődés, csak változás... Mit érzékelsz az eltelt évtizedek alatt ezzel kapcsolatban?

Egyetértek azzal, hogy fejlődés nincs, csak változás a művészetben. Érzékelek változást, például a témák kiválasztásában. A szociológiai látlelet huszon-éve megy át mindegyiküknél – még mindig a festőkről beszélek – egy képi szimbólumrendszer megteremtésébe. Ahol a látványon, a festményen lévő objektív látványon messze túlmutató a téma és a tartalom. A látványon keresztül szól valami másról. Ez végtelenül kitágítja a néző gondolati hozzáállását. Az önarcképi tükröződések gyakori megjelenése a személyes viszonyulásokat, a jelenség átértékelését hordozzák.

Az ilyen képek simán belefértek volna a 2008-ban rendezett Velencei Biennále „tükröződés” témájára épülő válogatásába.[12] Az egész Arzenált megtöltötték az ilyen tükröződésre hegyezett művekkel. Egyik végén egy második világháborús Willys dzsip volt tükörkróm felülettel, a másik végén éppen a tükör vagy valami más, nem tükrön tükröződő belső kép szerepelt. Balogh Gyula Kutunk című képe[13] magasan megállta volna a helyét ebben a rendkívül erős nemzetközi mezőnyben.

 

És Marosvári György tükör témájú csendéletei? A törött tükrök különböző variációi?

Van olyan képe, aminek ott lett volna a helye. Ott is volt a megfordított világból egy pár találat, és Marosvári tükrös csendéleteiben sem az az érdekes, amit látunk rajta. A megkettőződött dolgokból áll össze végül a néző fejében a téma és a tartalom.

De a tükör szimbólumoktól különböző, más dolgokat is megemlíthetnék. Például Bodor Zolinál a vissza-visszatérő kerékpáros témákat. Van egy több képből álló sorozata[14], ami a Vásárhelyi Őszi Tárlaton úgy volt kiállítva, hogy folytatódott... a tekerő bringást láttuk tova haladni. Ne felejtsük el, hogy éppen Hódmezővásárhelyen és Gyulán a „drót szamár” egy abszolút bevett közlekedési eszköz. Magyarországon csak ott van olyan mennyiségben bicikli, mint Hollandiában.

Valamennyi művésznél – és itt már téged is megemlítelek – megvan az a téma, hogy az egyik helyiségből a másikba látni, a kint és a bent, az ablak előtt, az ablak mögött, az egymásba nyíló terek, amelyikbe a te ajtó kisplasztikáid is pontosan belepasszolnak. És a „nyílik valahová” témaköre, ennek az eszmei magassága – mindenféle gondolat belefér ebbe és ugyanakkor formailag benne van a csontkemény geometrikus absztrakt, Theo van Doesburg és Mondrian sarkos világa, csak éppen megsimogatva a ti kezetek által. Ezért is mondtam azt, hogy szélesen ágazó gyökerei vannak a Gyulai Művésztelep tevékenységének.

 

A változásoknál tartottunk. Ebben a témában mit tudsz még megfogalmazni? Az utóbbi 15–20 évben mit érzékelsz? Mert a 30. évfordulóig viszonylag homogén volt az alkotócsoport szellemi irányultsága. A fiatalok becsatlakozásával és az idősebbek által megtapasztalt más életkörülmények megjelenéséből adódó változásokból érzékelsz-e valamit?

Egész más most a gyulai csapat tevékenységének az összképe, mint évtizedekkel ezelőtt. Én itt azt tudom mondani, hogy egyre kevesebb motívum kell ahhoz, hogy nagyot durranjon a kép. Balogh Gyula A kenyér helye című képére gondolok most. Amely egyébként keményen geometrikus absztrakt kép, sőt még csak nem is kép, inkább szobor.

Az érettebb alkotók sem tudják kiszűrni a közben változó művészi kontextust, a fiatalabbak pedig eleve ezt hozzák be. Itt van például Huszák Zsuzsa festészete. Nem ismerem őt személyesen. A képeiből arra következtetek, hogy most ő az a fiatal, akit a kül- és belföldi közönség a leginkább elfogadna az egész csoportból. Nem akarok ezzel egyetlen régi barátot sem megsérteni, de szerintem most mintha ő volna a topon. A munkáit nézegetve úgy érzem, benne az „École de Paris”, Soutine és még Chagall is fölsejlik. Csernus is eszembe jut itt-ott. Igen. És ugyanakkor meg pontosan belepasszol a „Gyulai Iskola” szellemiségébe annak ellenére, hogy laza, expresszív ecsetvonásokkal dolgozik. Rajta kívül fölfigyeltem még két ifjú hölgy, Pethő Anikó és Vancsura Rita akvarelljeire. Ők az évtizedes leíró-megjelenítő gyulai szellemhez fiatalságukat és a vízfesték fölötti fölényes uralmukat adják. Bodor Zoltán képei pedig olykor betekintést engednek a személyes, intim szférába.[15]



[1] Albrecht Júlia: Mintegy ajtó IV. (1980; kőagyag márvány lapon; 40×45×45 cm; Nemzetközi Kerámia Stúdió tulajdona, Kecskemét)

[2] A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának művészeti vezetője 1973–1979 között.

[3] Balogh Gyula: Konyhaasztal (1980; akvarell, papír; 690×965 mm; Dobó István Vármúzeum tulajdona, Eger)

[4] Form und zweck, 1988. Kelet-Berlinben jelent meg a folyóirat 1956 és 1999 között.

[5] Marosvári György: Budapest, VI. Eötvös utca 51. (1981; olaj, vászon; 200×190 cm)

[6] Tömpe Emőke: Ideál 400 (1979; kőagyag; 47 cm)

[7] IPARTERV, Budapest V. Deák Ferenc u. 10. szám alatti irodaház aulája. Fiatal avantgard művészek csoportos kiállítása 1968-ban és 1969-ben. Néhány nap után a Képzőm- és Iparművészeti Lektorátus betiltotta ezeket a kiállításokat.

[8] August von Pettenkofen (1822–1889) osztrák festőművész

[9] Tornyai János (1869–1936) hódmezővásárhelyi festőművész, az alföldi iskola jelentős mestere

[10] Endre Béla (1870–1928) festőművész és iparművész, az alföldi iskola egyik jelentős alkotója

[11] Balogh Gyula: Erdélyi temető

[12] Velencei Építészeti Biennále, 2008 „tükröződés” témával. A képzőművészeti anyag az Arzenálban volt kiállítva.

[13] Balogh Gyula: Kutunk (2005; olaj, vászon; 140×110 cm)

[14] Bodor Zoltán: Kifelé kerékpározó (2010; olaj, vászon; 50×70 és 50×90 cm)

[15] Bodor Zoltán: Varga Zsuzsanna arcképe (2013; olaj, vászon; 120×150 cm)

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. február 03.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Lövétei Lázár László: FeketemunkaSzilágyi András verseiTompa Gábor versei Jász Attila–Csendes Toll: A bölények kipusztulása
Prózák
Bene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: HűKovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA