Nincs új üzenet
Kiss Judit Ágnest kérdeztük a táguló látókörről, a kompozíciókról és a felnőttségről

A borítón a szerző fotóját látjuk profilból. A hátsó borítón feltűnik, hogy tükörbe néz, amelyben egy elmozdult portré látszik. Mintha ez az elmozdulás jellemezné az elsőhöz képest a második kötetet, amelyben a groteszk, játékos látásmód továbbra is él, de emellett erőteljesebben megjelent a filozofikus hang, és az erotikus versek is mintha érettebb fázisba kerültek volna.

– Úgy érzem, hogy költészetedben egy nagy távlatokra látó elmozdulás történt. Ezt sokféle zenei stíluson keresztül mutatod meg, például altatódal, úttörődal, vándordalok, magyarnóta, sztenderd, gyerekdalok, pergető, táncszvit, sámánasszonyok éneke… Miért e sokszínűség? Még többet akarsz befogni a világból?

– Jó esetben minél idősebb az ember, annál inkább tágul, és nem szűkül a látóköre. Az első kötet versei az asztalfióknak készültek, ezek pedig már akkor, amikor többen álltak mellettem, dicsértek, biztattak. Így bátrabban mertem kísérlezetni.

– A kötetcím korunk egy jellemző tünetére mutat rá – a kapcsolatok redukciójára: van új üzenet vagy nincs – ebből állna az életünk? Ugyanakkor a várakozás is benne van. (Godot-ra várva?) A könyvben két versnek is ez a címe. Az első Nincs új üzenet (53. old.): „Állok a ködben, sehol semmi támasz, / hát előbb-utóbb beleszédülök / a múlandóságba, s ami örök, / ha megszólít is, untat már és fáraszt.” – akár a korszellem fújna át rajta. E között és a második nincs új üzenet (115.) között mintha egy élet telne el, mert a második az egy életvégi összegzés (vagy egy életszakasz végi): „(nincs új üzenet. A meglevőkből / talán sikerül felépítened / szavanként, mert hó és szélvihar jön, / hol meghúzódhatsz, menedékedet.)” Szóval miért írtál két verset erről?

– Kevesen tudnak egészséges viszonyok közt élni. A legtöbb ember vagy kapcsolatfüggő, vagy képtelen a kötődésre. Én az előbbiek közé tartozom, és ez végtelenül kiszolgáltatottá tesz. Azt hiszem, meg kell tanulnom önmagamat – múlandóságot és örökkévalóságot egyaránt – a saját határaimon belül is megélni, vagy amíg nem sikerül, legalább rálátni a problémára.

– A kompozícióról kérdezlek. Például az Atlantisz: van egy ilyen vers is (…”Míg testre vártam, / az örök vanból kaptam új erőt, / most a volt és lesz váltóáramában / rángva meghátrálok a cél előtt. / Hogy megtudjam, kit őrzök valójában, / testet kell húzni: csontot és velőt.”) – és van egy ciklus, aminek ez a címe, s egyetlen vers van benne, a versbeszélő saját maga megteremtéséről, a keletkezésről. A Szétszaggatott szonettkoszorú komponálása is érdekelne!

– A középkorhoz való vonzódásom már az első kötetből kiderült. Ahogy épült a második kötet, úgy kezdtem benne ragaszkodni a kilences számhoz, ami egyébként az isteni tökéletesség egyik szimbóluma. Kilenc ciklust akartam, egyenként kilenc verssel. Hogy ez ne sérüljön, téptem szét a szonettkoszorút is, a maradékát a következő kötetbe rejtem. A sorrendjüket is összekevertem, mindegyik egyfajta összefoglalása vagy épp mottója lett egy-egy ciklusnak. Az Atlantisz került egyedül és középre, egymaga képviselve kilenc verset. A kompozíció egyrészt így szimmetrikus lett, másrészt nyolcszor kilenc hetvenkettő, plusz az Atlantisz, hetvenhárom, megmaradva a számszimbolikánál, ez pedig egyfajta aláírásként a születési évem.

– Az Irgalmasvérnő megtörik, Irgalmasvérnő visszatekint című versekben előjön az előző kötet fő alakja, de már egyre „istenesebb”, azaz a férfi-nő kapcsolat mint alapvető teremtőelv jelenik meg – földi és érzéki felhangokkal. És például ugyanaz a sor jön elő, mint az Atlantisz című vers végén: „Testet kell húzni, csontot és velőt…” „(A bordákat – a tüdőt félrehajtva – / széjjelfeszíteni, hogy átnézz rajta, / mert úgy megszokod, nem marad erőd.)” Aztán a Táncszvit is visszacseng az Atlantiszra – a keletkezésről, de inkább férfi-nő kapcsolatról – és ez egészen nagy vers szerintem! Mesélj róla!

– A férfi-nő kapcsolat az egyik legfontosabb kérdés, és a legnagyobb hatású élmény számomra. Megdöbbent, mennyire zsigeri, mennyire testi, ugyanakkor mennyire szellemi és transzcendens lehet, hihetetlen mélységei vannak. Nem tudom, mennyire merjük ezeket a mélységeket megélni, vagy legalább belátni. Talán ebben a viszonyban nyilvánul meg leginkább a szent és a profán összefonódása.

– Istennel való viszonyod sokrétű és finom, jelzi ezt például az Idézők: hasonlata: „Kemény az úristen, mégis lágy a bőre, / mint vasrács a fa kérgébe, / belé vagyunk nőve.” Majd itt van a nekifohászkodás „mert már vérünk J.A-szintje az élhető alá csökken” .. mennyei cinkosunk, add meg mindennapi Attilánkat.” – ez felkavaró, itt lehet a költészeted egész elmozdulásának a kulcsa! Tudom, hogy József Attila kedvenced, ám itt többről van szó, mintha az ő gondolatait (és hozzáállását) folytatnád, ahogy ő látna most, 2007 végén. De te, a Parodosz szerint: „Már megtanultam úgy állni a parton, / hogy ne vonzzon a hömpölygő, sötét ár, / csak könnyedén, mint aki egy a sokból, / ki a vízbe néz, aztán tovább sétál.” Ez a felnőttség?

– Felnőttnek lenni szerintem az, hogy meg tudom, meg merem élni a történéseimet és a velük kapcsolatos érzelmeimet anélkül, hogy attól félnék: átcsapnak a fejem fölött. Hogy megtanulok önmagammal bánni, ahogy az egyik szonettben is mondtam. Isten nélkül sokkal nehezebb volna, talán egyenesen kétségbeejtő meglátni, ki vagyok, milyen berögződéseim, milyen titkos démonaim vannak. És anélkül a biztonság nélkül, hogy Isten megteremti a harmóniát, nagyon nehéz volna ebben a disszonáns világban megmaradni.

– Mivel foglalkozol mostanában? Milyen lesz a regény, amin dolgozol? A tanári pályáddal kapcsolatban van-e valami újság?

– Folyamatosan írok, még mindig inkább verset – lassan kész a harmadik kötet – de most már egyre inkább prózát is. Februárban a Magyar Napló pályázatára küldtem be egy regényt, amivel legnagyobb megdöbbenésemre első díjat is nyertem, ez a következő könyvhétre fog megjelenni. Egy öregasszony, Szomor Veron mesél benne az utóbbi húsz év történéseiről, egy faluközösség széthullásáról, és a megmaradó értékekről. Remélem, nem ez lesz az egyetlen komolyabb prózai munkám. A tanítás hiányzik, hetente gondolok arra, mit tanulhatnak épp a gyerekeim, és fáj, hogy nem én mutathatom meg nekik Kosztolányit, József Attilát, Pilinszkyt. Ők év végén leérettségiznek, nekem pedig talán valahol másutt megint lehetőségem lesz tanítani.

(Szepesi Dóra)

Főlap