Az értelmezés útvesztői

Beszélgetés beszélgetésekről

Az értelmezés útvesztői címmel tizenöt interjút közöl Bodor Ádám frissen megjelent könyvében.* A kötetbemutatóra a Margó Fesztivál keretében került sor, Bodor Ádámmal Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője beszélgetett.

A könyv fülszövegében olvassuk, hogy „Bodor Ádám legendásan ritkán szólal meg, általában beszédesen hallgat. Ha viszont interjút ad, azt azzal az akkurátussággal teszi, ahogyan epikai mesterműveit is formálja. A kötet az elmúlt évtizedekben készített Bodor Ádám-interjúk sűrű válogatása. Míg a nagy sikerű életútinterjú, A börtön szaga – válaszok Balla Zsófia kérdéseire vertikális síkban helyezkedik el, mivel az életrajzra összpontosít, addig ez a könyv horizontálisan, a pályakép belső alakulásaival, műhelytitkaival foglalkozik elsősorban.” A közhiedelemmel ellentétben Bodor Ádám nem utál beszélgetni, néha még kifejezetten szeret is – vetette fel elsőként Szegő János. Ez attól függ – válaszolt az író, hogy kivel kell beszélgetni és miről, majd hozzátette, hogy az interjú nagyon árnyalt műfaj, amennyiben egyesek egy szabad társalgás szintjén képzelik el, mások viszont előre megírt kérdésekbe akarják tematikusan belevonni, ami egy kicsit megfosztja a spontán élénkségétől a beszélgetést.

Útvesztői vannak az értelmezésnek? – merült fel az izgalmas cím értelmezése, amelyek akár metaforikusak, akár konkrétak –, de jellemzők Bodor munkásságára is. A cím nem véletlen, ugyanis a 15 interjúból legalább öt vagy hat során beleütközünk az értelmezhetőség és a többféle értelmezés problémájába. A szerzőt ez annál is inkább élénken érintette, mivel a ’90-es évek derekától kezdve, miután a Sinistra körzet német nyelven megjelent és elég komoly visszhangot keltett, sok helyre hívták meg felolvasásokra, a programokat követő kötetlen beszélgetések során többször élesen találkozott az értelmezés problémájával. Írás közben őt a történet pillanatának a pillanatnyi látványa foglalkoztatja, ám kiderül, hogy az olvasottak mindenki számára jól megkülönböztethető árnyalattal jelennek meg. Szigorú megállapításokkal írók részéről is találkozott, de elmondott egy esetet, amire a kötetben is utal. Hamburgban felolvasása végén a moderátor kérdésére, hogy hol foglal helyet ez a könyv az életében, egy közhelyszerű megoldást választott, mondván, hogy valahol ott, ahol a szív dobog. Mire egy korosabb hölgy idegesen felugrott azzal, hogy ő még életében ennyire kegyetlen könyvet nem olvasott, másfél fejezet után abba is hagyta. Erre válaszképpen egy másik idős hölgy felállt és azt mondta, hogy ő ennél szebb, érzelmesebb könyvet az utóbbi időben nem olvasott. „Mind a kettőnek igazat adtam, tulajdonképpen minden olvasó így jár. A könyv szövege, az préda. Mindenki úgy értelmezi, ahogy a saját adottságai erre alkalmassá teszik.” – fogalmazta meg véleményét az író, majd egy másik esetet is megemlített. Amíg a moderátor felvezeti a programot, általában számba veszi a közönséget, meg is számolja őket. „Mindenütt harmincegyen vannak” – tette hozzá némi iróniával, és ez most derültséget váltott ki a nagyszámú közönség körében. „Az első sorban feltűnt egy nagyon alacsony idős úr, akin fiatal korában sikeres orrnagyobbító műtétet hajthattak végre, és amikor a felolvasásom lezajlott, ő jelentkezett elsőnek, a novella ugyanis egy törpéről szólt. Nem pejoratív értelemben, sőt, egy eléggé élelmes, a maga módján rátermett törpéről, aki elmondta, hogy felajánlotta a csontvázát a természetrajzi múzeumnak. Egy gondja van, hogy nehogy előbb érte jöjjenek… Nos, ez az úr felállt, és azt mondta, hogy a testi fogyatékosságokkal nem illik a művészeteknek foglalkozni… Na, mármost – tette hozzá az író, döntse el a tisztelt közönség, hogy igaza volt-e vagy nem. Kigúnyolni persze, hogy nem szabad, de hát a törpe a társadalom része, és mint ahogy az előbb említettem, lehet hasznos tagja is, akinek emléke múzeumokban továbbél. Rövidre zárva a történetet: akkor rendültem meg, amikor felállt, a széke mögül elővett egy mankót, és a hatalmas orrával együtt elsántikált előttem. Rájöttem, a kérdés nem annyira egyszerű, de nekem mint írónak ilyen természetű felelősségem nem lehet.”

Bodor Ádám

Felvetődött az is, hogy amennyiben egy könyv az értelmezések prédája, az interjúkészítők is elviszik a kérdezettet egyfajta „vadászatra”, mert arra kérik, hogy ő maga értelmezze művét. Bodor Ádám úgy tartja, egy könyv álljon helyt magért, az ő látványát magyarázólag nem is illik megosztani. Mindenkinek sajátos élménye marad olvasás után, amelyek egymással ugyan összehasonlíthatók, de egy ilyen összevetésnek nem lehetnek konkrét tanulságai azon kívül, hogy egy szépirodalmi mű vagy egy akármilyen művészi alkotás mindenkire másként hat. Ő kitér azok elől a kérdések elől, amelyek az önéletrajziságot, a személyességet, a valósághoz való viszonyt tudakolják. Ám vannak olyan kérdések – pedzegette a moderátor, irodalom-esztétikai és műhelykérdések, amelyekre viszont szívesen válaszol. „El lehet találni azokat a kérdéseket, amelyek kifejezetten elindítanak téged egy surranópályán, és éppen hogy még örömödet is leled bennük.” – fogalmazott. Erre a szerző azt válaszolta, hogy az úriember bukik elő belőle, ha úgy látszik, örömmel válaszol – mert kontárnak érzi magát, nem mindig illetékes. Általában irodalomelmélettel nem foglalkozik, nem is olvas ilyesmiket, a magáról szóló esszéket sem mindig érti, lehet, hogy nem is baj. Ez egy olyan könyv, aminek a tartalmáról soha, senkinek nem akart beszélni, ennek ellenére szóra bírták, és például Selyem Zsuzsa kitűnő irodalomtörténész vagy Karácsonyi Zsolt elmélyültek olyasmikbe, amelyekben illetéktelennek érzi magát. Sora vették, milyen helyzetekben kapják interjúvégre az írót? A kötetben a legkorábbi beszélgetés 2003-as, Báthori Csaba a szerző, abból az alkalomból készült, hogy Bodor Ádám Kossuth-díjat kapott. Rádai Eszter 2004-ben az Ésben arról is faggatta, hogy miként lépett ki az Írószövetségből a Döbrentei-ügy apropóján. Orbán Gábor interjúja a Verhovina madarai francia kiadása kapcsán jelent meg. Arra a kérdésre, hogy mennyire követi nyomon egy-egy külföldi kiadás történetét, a szerző válaszában elmondta, természetesen kíváncsi, nemcsak hiúságból, szakmaiságból is. A Sinistra körzet annak idején a zürichi Ammann Kiadó gondozásában jelent meg, legalább 20-30 recenziót, elemzést elküldtek neki. A Sinistra első kiadásai a ’90-es évek közepére estek, amikor az internet, legalábbis a jelenlegi naprakész állapotában nem létezett. Interneten ma már hozzáférhető, így az amerikai kritikák megjelenését a Sinistráról nyomon tudta követni. Ez utóbbinak pikáns vonulata is van – a kötetben el is meséli, de a bemutatón csak annyit mondott róla, hogy szintén az értelmezésről van szó, valamint a kritikus hülyeségéről, meg a hivatalos tendenciákról…

A kötet olvasásakor feltűnik, vannak olyan kérdések, amelyek többször is előfordulnak, ám ezeket tudatosan hagyta benne Bodor Ádám, és erre a bevezetőben is kitér. Némely esetben a válaszait az interjúkészítő beleegyezésével átírta, mert úgy érezte, hogy a kérdés, amire élőszóval visszafogottan, tömören válaszolt, többet érdemel. A beszélgetések során ismétlődő kérdéseket nem hagyhatta ki, mert így autentikus, úgyhogy ezek benne maradtak, de válaszai az eredeti válasz ethoszát soha nem érintik. Három hosszabb életútinterjút tartalmaz a kötet, Erős Kingáét, Selyem Zsuzsáét, illetve Jánossy Lajosét, a többi kicsit rövidebb, és van egy nagyon izgalmas, atipikus interjú, a Szablyár Eszterrel folytatott beszélgetés. Ennek történetét Bodor Ádám el is mesélte. Szablyár Eszter, annak idején mint a HVG munkatársa kereste meg a Verhovina madarai megjelenése után. Tájékozódásképpen elküldött 63 villámkérdést, ő pedig meg is válaszolta az összeset, úgy, ahogy a pillanatnyi vérmérséklete diktálta. Igen ám, de kiderült, hogy a riporter ezeket előzetes tájékoztatásul, puszta előzékenységből küldte el. Később kapott tizenhárom kérdést, aminek alapján megjelent az interjú. Bodor Ádám ezeket éveken át két teljesen külön interjúnak tekintette, és a spontán, pergő és helytálló kérdésekkel teli interjút szándékozott a kötetbe beletenni – szerencsére, és a könyv egészének a szerencséjére is, az interjú készítője beleegyezett.

Többen mint harmincegyen

Aki ezt a könyvet olvassa, ízig-vérig Bodor Ádám-mondatokat olvas, nagyon sokszor azt az észjárást, sűrítést és poétikát láthatja viszont – akár egy életrajzi történetet mesél el, akár a közéletről polemizál, ami miatt annyira szeretjük a műveit – foglalta össze a kötetet Szegő János. Az igaz, hogy Bodor Ádám sosem kívánt magáról többet elárulni, mint amennyi a prózai szövegek mögött óhatatlanul fölsejlik róla. A beszélgetésen úgy fogalmazott, „Az alkotó akkor válik igazán izgalmassá, ha a szövegei mögött felsejlik egy titokzatos alak, akiről a kép az olvasóban már megvan. Ehhez képest, ha kiderül róla, teszem azt, a nemi irányultsága, vagy, hogy veri a macskáját – ezek már félreviszik visszamenőleg az olvasmányélményt is. Ha az író túl sokat árul el önmagáról, utólag is átminősülnek a művei. De ha már – tette hozzá, annyiszor vétkeztem önmagammal szemben is, harminc interjúból kiválogattam tizenötöt, az olvasóközönség számára is érdemesebb szövegeket, ezzel tulajdonképpen ki is adtam magam.”

Megtudtuk, hogy attól viszont mereven elzárkózik, hogy erről az interjúkötetről interjút adjon. Számára ugyanis képtelenség egy beszélgetéseket tartalmazó könyvről beszélgetést nyitni. „Az interjúk semmiképpen nem varázstalanítják a műveidet, hanem egy kicsit megvilágítják, további dimenziókat nyitnak, de semmiképpen sem tüntetik el szépprózáid csodáját.” – mondta végezetül, megköszönve a beszélgetést Szegő János.

*Öröm és büszkeség, hogy a kötetben helyet kapott jelen sorok írójának interjúja is, amely 2011-ben jelent meg a Bárkaonline Megkérdeztük rovatában. http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/1819-megkerdeztuek-bodor-adamot

A fotók forrása: Margófeszt

Főoldal

2021. október 19.

Vissza