Abafáy Deák Csillag
Utas és emlékező
Egész életünkben utasok vagyunk. Akkor is, ha nem mozdulunk ki városunkból, országunkból. Én se mozdultam ki szülőhazámból három évtizedig, angol nyelvtanárként sem léphettem át a határt, nem adtak útlevelet. Aztán kinyílt a világ, családommal emigrálhattam, hontalan útlevéllel Németországba, Ceaușescu pénzt kapott minden német felmenőkkel rendelkező személy után. Megvettek. Utazhattam, már nem csak a fantáziámban.
Minden évben minimum kétszer utazom Velencébe, a Képzőművészeti és az Építészeti Biennále sajtónapjain veszek részt és a Velencei Nyári Művészeti Akadémia kreatív írás szemináriumain. Ilyenkor egy apácakolostorból átalakított panzióban laktam, csendes, puritán cellaszerű szobában. A pandémia miatt elvonási tüneteim keletkeztek, vágytam az olasz utazás adta feltöltődésre, élményekre. Megtudtam Juhász Anna tervét, öt napos út Olaszországba, Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének nyomába.
Szerző Velencében
Ki nem ismeri ezt a regényt? Én szerencsés voltam, meg nem is. Irodalomtörténész édesapám, Abafáy Gusztáv, egy évben született Szerb Antallal. A 30-as években Brassóban élt és rendszeresen közölt a Brassói Lapokban, ugyanitt közölt ezekben az években Szerb Antal is. Gyerekkoromban apám sokat mesélt a Pendragon legendáról és az Utas és holdvilágról, amiről azt mondta, hogy bármennyire is falom a felnőtteknek való könyveket, ezt még nem érthetem meg. Ez arra sarkallt, hogy titokban elolvassam. Azt hittem, értem. Következő találkozásom a regénnyel kolozsvári bölcsésztanulmányaim idején történt, és szinte fizikai fájdalmat éreztem, mert tudtam, nem utazhatok el ezekre a helyszínekre.
Utunk Velencében kezdődött. Mi volt az a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy, hogy végre hazaérkezett. Felidéződött bennem, amikor hosszú késés után, fáradtan, elcsigázva a hőségtől, ismeretlen városrészbe kellett megkeresnem az apácakolostort. Éjszakánként a sikátorokon át egyedül tartottam haza kis cellámba, a sötétebb szakaszon néha féltem. Volt ebben valami túlvilági érzés. A szűk falak között mégsem bezárva éreztem magam, hanem felszabadultnak. Vártam a felbukkanó fényeket, a labirintus újabb szakaszát, eleinte eltévedtem, de akkor se éreztem magam elveszettnek. Örvény se húzott.
Sikátor Velencében
Most Szerb Antal szemével, szavaira emlékezve láthatom a várost. Korábbi élményeim és az íróé egymásra rétegződnek. Utazok a múltamba, de úgy, hogy nagyon is jelen vagyok, egyszerre két időben és térben. Ezt erősíti meg Juhász Anna nagyszerű bevezetője, felolvasásai, mielőtt megérkezünk a helyszínekre, a megfelelő oldalakból idézve, és párhuzamot vonva Szabó Magda, Márai Sándor hasonló élményeivel. Már nem csak két szemem van, hanem egyre több, mit egy póknak. Anna felolvasásait édesanyja, (Juhász Ferenc özvegye) irodalomtörténeti rangú hozzáfűzései fűszerezik, egészítik ki, sajnos az írásom terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy itt minderről beszámolhassak. Az utazásról is inkább impresszióimat említem. Vittem magammal saját Utas és holdvilágomat, de Anna gondoskodott arról, hogy minden résztvevő kapjon a Poket-kiadásból egy példányt, ez szép és hasznos gesztus volt.
A ravennai mozaikok, azok saját múltjának műemlékei voltak. Mihály visszaemlékezett, Ulpiuséknál milyen hatással voltak rá az albumban látott mozaikok. Ifjúsága oly intenzitással ütött belé, hogy elszédült. Én is vártam az élményt a San Vitale székesegyházban. Nem állítom, hogy a könyvben megfogalmazott, szinte önkívületbe vezető „örvény” kerített hatalmába, de forgott velem és körülöttem a világ, ahogy fölnéztem a kupolára. Milliónyi apró mozaik, valamennyi apró mozaikdarabka fontos. Életünk és mindennapjaink is ilyen apró, szinte észrevehetetlen mozaikokból tevődnek össze.
Ravennai mozaikok
Ravenna utcáin Dante jön velünk szembe, Dante700.
Nem hiszem el, hogy meghalt, pedig láthattuk mauzóleumát. Itt nyújtottak hajlékot neki, amikor üldözték, itt halt meg, itt temették el. Pokol és Paradicsom. Dante! Sugárzó árny-titán (Juhász Ferenc: Halott feketerigó). A Bologna-i Egyetemen tanult, ferde tornyai az Isteni színjáték poklában is megjelennek, de ez számunkra csak látomás maradt, a késői óra miatt nem lehetett felmenni a toronyba.
Bologna tornyai
Bolyongunk a végeláthatatlan árkádok alatt, és a Neptun-kút mellett pihentünk meg.
Neptun-kút Bolognában
Firenzével nem volt szerencséjük, egész ottlétük alatt esett… Hirtelen megértette a Dóm egész tragikumát. Hogy itt áll páratlan szépségében és senki se veszi komolyan. Nekünk szerencsénk volt, nem zuhogott az eső, de mégse volt szerencsénk. A Dóm előtt végeláthatatlan sor kígyózik a bejáratnál, hiába várakozunk. Talán a látogatók mégis komolyan veszik ezt a Dómot, egyébként nem állnának órákat a tűző napon bebocsátásra várva, csak kattintanának néhány fotót és mennének tovább.
Firenzei dóm
Kívülről csodáljuk Firenze műemlékeinek ragyogó, elegáns, fekete-fehér színeit, ellenpontként hat ránk a korábbi helyszínek uralkodó színeihez képest, Velence színesben, Bologna vörösben pompázott. Az ún. Giotto harangtoronyba a bátrabbak fel is mennek a 402 lépcsőn, pazar panoráma várja a látogatókat. A Ponte Vecchiot egyikünk se hagyja ki, az aranyművesek boltjaival beépített híd 1565-ben, Giorgio Vasari tervei alapján épült, az ún. Vasari-folyosó köti össze a Pitti-palotát és az Uffizit. Sokat időzünk az Arno partján, mielőtt Arezzoba indultunk. Petrarca szülővárosa. Sok év távlatából fülembe cseng híres szonettje, amikor olasz tanárom kérte, tanuljam meg eredetiben a verset: Benedetto sia ‘l giorno, e ‘l mese, … Áldott a nap, a hó, az év… és én ekkor beleszerettem az olasz nyelvbe. Nem múlt el ez a szerelem, az úton is hibátlanul felidéztem a több évtizeddel ezelőtt megtanult olasz szöveget. Arezzo Piazza Grande nevű központjában újból találkozunk Georgio Vasari nevével, a főtér oldalán tervezett Loggiát Bologna árkádjaival hasonlítom össze. Feliratok hívják fel a figyelmet arra, a város és környéke Az élet szép című film forgatásának helyszíne. Utunk során több híres film helyszínét láthatjuk. Keveredik fejemben a könyv, az írás misztikuma, és felidézem a képi formában megteremtett élményeket.
Gubbio felé útba ejtjük Cortonát, a hegyoldalba etruszkok építette város szerpentinjein kanyargunk, a táj lenyűgöző. A városban és környékén játszódik a Napsütötte Toszkána című regény és a könyv alapján forgatott film is, a regény írójával (Frances Mayes) tervezett találkozásunkat elmossa a zuhogó eső. Gubbio Mihály útkeresésének kulcsfontosságú helye, találkozása a szerzetessé vált fiatalkori barátjával, Ervinnel, a Szent Ubaldo kolostorban.
Felvonó a kolostorba
Egy óriási, kopár, olasz stílusú hegy oldalában húzódik meg, mintegy rémülten, felfelé menekvés közben leroskadva, a város. Amint az ember ránéz, nincs egy háza sem, ami ne volna sokszáz éves. Assisi Szent Ferenchez köthető egyik legismertebb legenda a gubbiói farkas története. Ennél izgalmasabb, hogy a városban sétálva lépten-nyomon találkozni a halottak kapujával. A bejárati kapu mellett a befalazott, keskeny kapuk láthatók, amit csak akkor bontanak ki, amikor az elhunyt koporsóját kiviszik a házból, majd ismét befalazzák, hogy a halott ne mehessen vissza. Ezek az ajtók magasabban vannak a járda szintjénél, hogy kényelmesen emelhessék át rajtuk a koporsót.
Gubbio, halottak kapuja
Vajon hol bolyonganak a kirekesztett halottak? Emlékeinkben mindenképpen.
Útitársak
Az összevissza kanyargó, meredek utcákon a kolostorhoz indulunk, a délutáni misére. Kötélpálya vezet, a maximum kétszemélyes „ketrec”-ben szorosan egymás mellett állva lehet feljutni a kolostorig. Tériszonyosoknak ez horrortrip, nem vállalkozom rá, sajnos. Nem vagyok ezzel egyedül, egyik útitársammal nyakunkba vesszük a várost. Bánt, hogy nem lehetek ott a misén és nem látom ezt a fontos helyszínt. Egyik kápolnához tartunk, amikor észreveszem, hogy nincs meg a szemüvegem, mindenhova maszkkal lehet bemenni, így gyakran erősen bepárásodik a lencse, letehettem az egyik üzletben, ezért visszaszaladok. Nem találom se a szemüveget, se az útitársnőmet, akinél ott maradt a hátizsákom. Igazolványom, pénzem, noteszem a címekkel, telefonszámokkal a hátizsákban. Szemüveg nélkül a telefonomban a neveket se tudom elolvasni, nem tudok tájékozódni. Hiába tudok olaszul, a szálloda címét se tudom. Úgy érzem, ez nem véletlen, ez büntetés, amiért nem vállaltam a számomra félelmetes kötélpályát, szinte a regényben leírt örvényszerű rosszullét vesz erőt rajtam. Tapogatom a telefonomat, le van halkítva. Nehezen, vakon visszaállítom, ekkor jött a megmentő hívás.
Utolsó napunk végső állomása Assisi, Szent Ferenc szülővárosa. Perugián keresztül közelítjük meg. A nagy umbriai síkság, amelynek egyik sarkában egy sziklaasztalon áll Perugia, a másik sarkában az irdatlan Subacio hegységnek támaszkodva, Assisi fehérlik. A tisztaság, a lelki tisztaság városa.
Assisi Szent Ferenc-bazilika
Ezt a helyszínt vártam a leginkább. Édesapám húga ferencrendi apáca volt. Amikor Romániában felszámolták az apácarendeket, két út állt előtte, leveti a rendi öltözetet, a polgári életvitelt választja, vagy kivándorolnak. Nagynéném Németországba ment, pedig volt tanári diplomája és zeneművészeti tanulmánya. Ferencrendi apácaként tizenhat év múlva térhetett vissza szülőhazájába, látogatóba. Én éppen lázadó kamasz voltam és a hittel is problémáim akadtak, így mikor meghallottam, hogy apáca nagynéném érkezik, megijedtem, mert otthon maradt bigott nagynénéim veszekedtek velem a miniszoknya és egyéb külsőségek miatt. Elképzeltem, mit kapok majd a látogatás során. A hitemet kaptam vissza. Csak ennél rövidebb ne legyen, mondta mosolyogva Gustavella nővér, aki apám után vette fel ezt a szép nevet. Azóta se találkoztam nála toleránsabb és ugyanakkor tartással rendelkező, életvidám, kedves személlyel.
Szent Ferencről Mihály és Ervin mindent elolvastak. Mihály, a Piazzán, az ősi Minerva-templommal szemközt, ami az első antik templom volt, amelyet Goethe itáliai útjában látott, leült egy kis kávéház elé, vermutot rendelt.
Assisi, Minerva-templom
A városnézés után mi prosecco-t iszunk. Újból egy filmélmény ugrik be: Zefirelli: Napfivér, Holdnővér. Visszaköszön a holdvilág, a ragyogó napfényben.
