Szepesi Dóra
Különleges boszniai útikönyv,
speciális prospektus
A Magyar Napló Kiadó szeptember 21-én, csütörtökön 18 órakor rendezte Majoros Sándor Az ellenség földje című novelláskötetének bemutatóját a kiadó könyvesboltjában.
Az első világháború történetét az irodalom mélyrehatóan feldolgozta, de még mindig vannak benne olyan területek, amelyekhez a fölfedezés izgalmával lehet közelíteni. Majoros Sándor egy irodalmi szempontból ismeretlen terepet, a szarajevói merénylettől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot mutatja be, korábbi köteteiből megismert történetmesélő hangján, ahogyan a Monarchia hadserege Bosznián át vonulva készül a szerbekkel való összecsapásra. A novellák a mozgósítás idején játszódnak, a boldog békeidők utolsó pillanataiban. Mi érdekelte a szerzőt ebben az időszakban? Bornemissza Ádám szerkesztő kérdésére Majoros Sándor elmesélte, hogy ő is egy boldog békeidőben, a 70-es évek derekán volt katona, Boszniában. A helyzet először ugyan nem nagyon tetszett neki, de aztán megérintette ez a különös, egzotikus mesebirodalom, ami érzése szerint 1914–18-tól az 1970-es évek közepéig nem sokat változhatott. Pozitívan hatott rá a más kultúra, szokásvilág, vallás, és katonaéveiből ezt az élményt kincsként magával hozta. Úgy gondolta, valamilyen módon adósa ennek az országnak, és érdemes megkísérelni az ott megélt katonaélményeinek az áttranszformálását az első világháborús miliőbe, abba a világba, ami nagyrészt a megélt élményeken, másrészt olvasmányain alapszik.
Zsiga Kristóf felelős szerkesztő bevezeti az estet
Adta magát, hogy 2014-ben volt az első világháború centenáriuma. Ebből az alkalomból számos kiadvány látott napvilágot az évforduló tiszteletére, de főként értekező munkák jelentek meg. Ő azt az időszakot dolgozta fel, amellyel senki nem foglalkozott, és megpróbálta szépirodalmi eszközökkel megragadni, számára ez volt a kihívás. Katonaévei annyiban hozhatók párhuzamba azzal az időszakkal, hogy ők is valami furcsa állapotban lebegtek, a civil és az egyenruhás lét között, tulajdonképpen nem is volt rossz akkor katonának lenni. A Monarchia civil életéből kikerült fiatalok is ezt az érzést vihették magukkal Boszniába. Katonák, de még nem fogták föl, hogy mi ez az egész, a távoli, messzi háború olyan, mintha nem is létezne. Ahogy halad előre a sereg, ahogy lassú mozgással hódítja meg a kilométereket, úgy változik a mentalitásuk, életérzésük, a vidámság úgy alakul át nyomasztó érzéssé. Ezt a hangulatot próbálta megírni a történetekben. A nyolc novella nyolc helyszínen játszódik, a térképen követhető a hadsereg felvonulása a Drináig. Érdekesség, hogy katonanovellákat olvasunk, de nem klasszikus lövöldözős, kalandos, akciós történeteket. Békés, nyugodt könyv, mégis fordulatos, humoros, morális dilemmáktól sem mentes. Bornemissza Ádám tizenéves fia is élvezettel olvasta. Tizenkét éves kortól bárkinek a kezébe adható.
A közönség
Sokunk számára úgy tűnik, Bosznia zárt világ, sziget, mintha egy csepp Törökországot dobtak volna európai vidékre. Milyen is az a Bosznia? Majoros Sándor szerint nem lehet egyértelműen definiálni, mert Szarajevó abban az időben fejlett, modern város volt, és a Monarchia, amikor annektálta Boszniát, mindent megtett azért, hogy iparilag is fölhozza arra a szintre, ami elvárható a birodalom többi részéhez képest. A könyvben ír például Zenicáról, ami a kohók városa lett, a Monarchia nyersvas termelésének nagy része egy óriási vasöntödén keresztül valósult meg, ugyanakkor odaépítették a Monarchia legnagyobb börtönét is. Ördögi módon, akik letöltötték a büntetésüket, le tudtak ott települni, volt munka, meg tudtak élni. A bennünk lévő sztereotípiák a Balkánról, a balkáni kultúráról viszont inkább a közvetlenségben nyilvánulnak meg. Egy novella például, – amiből Bornemissza Ádám fel is olvasott –, bemutatja a bosnyák kávéivási szokásokat, hogy milyen rítus egy olyan egyszerű művelet, mint a kávéivás. Mi csak felhajtjuk a presszót és szaladunk, a bosnyákoknál ez minimum félórás szertartás. A kávézók, évszázadokra visszamenően ugyanolyanok, két kis asztal egy kafana, a vendégek válla összeér, így az idegenek óhatatlanul is beszélgetnek egymással. Előjönnek a mondák, a félig valós, félig kitalált legendák, így szövődik ez a mítosz. Ennek a mentalitásnak a bemutatása más műfajban, Kusturica filmjeiben csúcsosodott ki – vetették közbe; egyébként a novellából azt is megtudhatjuk, hogyan készül a bosnyák kávé. Nemcsak ez a történet, az egész könyv át van itatva egy nagy adag nyugalommal, és éppen ez adja a kontrasztját, hogy mellesleg az első világháborúban telnek napjaink. Az ellenség földje kötetcím jó kövér metafora: ott vagyunk ezen a földön, de igazából nem hisszük el. Szóba került az is, hogy van a háborúnak egy olyan szakasza, amikor még nem bukik elő az igazi arca; akkor még lehetett tőle remélni valamit, ez a két hét ilyen volt, vártak valami jót, változást. A novellákban ábrázolt világ a békeidők legeslegutolsó, mikroszkopikus eleme, ami után már csak borzalom és horror jött. Ettől kuriózum ez a könyv, katona novellának tűnnek a történetek, és igazából nem azok.
Dedikálás
A novellák építkezéséről megtudtuk, hogy a szerző nem törekedett bonyolult szerkezet kialakítására, azt vallja, ha az anyag elég érdekes, és leköti a figyelmet, nem szükséges idősíkokkal megcsavarni, amivel egyébként a Vukovár című regényében kísérletezett. Lineáris, mesélős sztorik, mindegyikben van valami különös helyzet, esemény, érdekes figurák, és ez viszi előre a figyelmet. Kísérleti próza abból a szempontból is, hogy rövid szövegekről van szó, egy délután el lehet olvasni a könyvet. Ahogy haladunk a katonákkal befele Boszniába, elkap bennünket az ország különös atmoszférája. Felvetődött, hogy mint a szerző legutóbbi regényének, Az eperfa nyolcadik gyökere című családregénynek sincs igazi főhőse, ennek a novelláskötetnek sincs. Hőse nem fizikai vagy szellemi személy, hanem itt például konkrétan egy ország. – fejtegette a szerző. Ez egy boszniai útikönyv, egy nagyon speciális, különleges prospektus – tette hozzá. Nem titkolja, szeretett volna kedvet csinálni az országhoz, de rábízza az olvasóra, hogy felfedezze a kis mazsolákat, amiket elrejtett a novellákban. A Drina kanyonját például, aki látta, életében nem felejti el, annyira szép. Sokkal több figyelmet érdemel ez az ország annál, mint ahogy kezeljük. Fura, hogy számunkra a Balkán sötét, veszélyes hely, nem európai, ugyanakkor az európai kultúra bölcsője is ott van. Reméli, hogy ezt megsejti az olvasó.
Az est végén arról is szó esett, hogy Majoros Sándor nemcsak papírra ír, hanem képernyőre is, közismert blogjai, a Kávézacc, a Regénytár. Pedig a papír számára a szentség, a könyv az igazi orákulum. Úgy véli, az irodalom most már egy kissé szubkultúra lett, azért is, mert a tárgyiasult formája – anyagi okok miatt – nem annyira egyértelműen érhető el mindenki számára, mint régebben. Ezért különös tisztelet kell hogy övezze a könyvet.
