Helyszíni tudósítások

 

DSC02259.JPG

 

Koncz Tamás

 

Beengedjük az írót a színházba?

 

A színpad szabályait sem ismerő író szövegeit idegenkedve fogadják a társulatban, a kortárs dráma helyét sokszor egy regényadaptáció vagy a rendezői brainstorming veszi át. Jogosan merülhet fel a kérdés: van még egyáltalán igény az új darabokra?

 

Szükség van-e a kortárs drámára? A Selinunte Kiadó ezzel a kérdéssel reklámozta szeptember 22-én, az Írók boltjában szervezett vitaestjét és könyvbemutatóját.

A válasz jó eséllyel a kiadó szerint is igen, különben nem jelentették volna meg Olvasópróba című, kortárs drámákat tartalmazó sorozatoz, és nem hívták volna el a beszélgetésre a három kötet (Párhuzamos világok, Kortárs klasszikusok, A felejtés ellen) több rendező és drámaíró (több – ezt kellene áttenni, kihúzni) szerzőjét – Gyulai Esztert, Gábor Sárát, Rába Rolandot, Tasnádi Istvánt, Hegymegi Mátét és Kerékgyártó Istvánt – sem a beszélgetésre.

A felvetésnek azonban húsbavágó okai is vannak: személyes sérelmek, kultúrpolitikai (vagy éppen szimplán politikai) megkötések és a kultúrafogyasztás változó divatjai is árnyalják a képet. Ahogy a beszélgetés moderátora, Sándor L. István emlékeztetett rá, a találkozónak eleve megágyazott az a korábbi vita, amit a dráma- és regényíró Kerékgyártó István folytatott Máté Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával.

Máté szerint alig találni ma feldolgozásra érdemes kortárs magyar drámát, Kerékgyártó viszont az írók sértettségét emlegette: Kossuth-díjas, elismert szerzők is hiába ajánlják fel jónak érzett drámáikat, a rendezőktől sok esetben választ sem kapnak. „Szabályosan ki vagyunk zavarva a színházból. Nem érzem, hogy akarnának minket ” – panaszolta hallgatóságának Kerékgyártó István.

 

DSC02258.JPG

 

Tasnádi István, a Feketeország és a Közellenség szerzője hozzátette, nem csak a pályán kívüli, hanem a színházzal szorosabb kapcsolatot tartó írók is könnyen a kulisszán kívül találhatják magukat. Az irodalom és a színjátszás kapcsolata jelenleg törékeny, nem épül egymásra utaltságra, a rendezők pedig szívesebben dolgoznak együtt asszisztenseikkel egy már ismert darab adaptálásán, mint a pályán kívüli szerzővel, egy még ki sem próbált szövegen.

Mint a beszélgetés során is elhangzott, az idegenkedés több évtizedes negatív hagyományra tekinthet vissza: a kortárs műveket, így Kornis Mihály Halleluja című drámáját, már a nyolcvanas években ellenségesen fogadta a hatalom diktálta kánon. A 90-as években aztán változott a dráma szerepe, súlypontja is – a Katona József Színházban ekkor jelent meg először aktuális magyar anyag, Spiró Csirkefeje, amit a sikeres Közellenség vagy a Portugál kamaraelőadásai követtek. A posztdramatikus színház előretörésével a rendezők viszont egyre inkább a társulat saját ötletei, az improvizálás felé fordultak – az előadás belüggyé vált, a minőségi irodalom felhasználása helyett pedig a téma egyedi megragadása, az újszerű látásmód számított. Ebben a helyzetben a szöveg csak kísérőelem maradt a látvány, zene és táncbetétek forgatagában.

A kétezres években aztán újra nagyobb szerepet kaptak a szövegközpontú darabok, köztük Térey János vagy Nádas Péter művei – idézte fel Tasnádi István – a textussal túlterhelt, cizellált verses drámák azonban gyakran a befogadhatóság rovására mentek. A lineáris-cselekményes darabokhoz szokott nézők ugyanis nem igazán tudnak mit kezdeni a posztmodern irodalom színpadi transzformációjával; a rendezők pedig megszenvedik a könyvben tetszetős, de színpadképtelen írói drámák átdolgozását, ezért szívesebben választanak ők maguk egy aktuális témát, amit aztán a társulat igényeit ismerő dramaturg dolgoz majd fel.

Rába Roland például elismerte, Parti Nagy Lajos Don Quijote-adaptációja olvasmányként brilliáns, de a költő annyira megcsavarta az eredetileg sem könnyű szöveget, hogy a Szkéné Színházban játszott Don Qujiote-darabba már csak részeket emeltek át Parti Nagy változatából.

A súrlódások, az idegenkedés mögött gyakran alapvető probléma rejlik – hangzott el a beszélgetés során: a széppróza, líra világából érkező szerzők úgy írnak drámát, hogy nem ismerik a színpad törvényszerűségeit, nem tudják, mi működik és mi nem egy előadásban. Amíg egy dramaturg tanonc fokozatosan megtanulja, hogy hangzanak kimondva, hogyan telnek meg élettel a leírt sorok, a színházhoz kívülről közelítő írónak nem lehet ilyen tapasztalata; elutasítása viszont egyenes út a szakmán belüli irigységhez, sértettséghez.

Hogy ez a hiányosság kinek a felelőssége, arról a beszélgető felek sem tudtak megegyezni. Gábor Sára dramaturg szerint már a középiskolákban vagy fiatal írókörökben tanítani kellene a drámaírást, Kerékgyártó István pedig felemlegette, hogy a 70-es években – bár az Aczél-féle cenzúra agyonhallgatta a nem kívánt szerzőket – akadtak képzési lehetőségek is, működött az ösztöndíjrendszer, amivel az írók színházi képzését támogatta a kultúrpolitika.

 

DSC02261.JPG

 

Ha már a politika került szóba, a mostani rendszerrel sem igazán elégedettek a megszólalók. Tasnádi István megjegyezte, hogy a színháztörvény csak a nemzeti színházakat készteti az új kortárs drámák bemutatására, ez a feltétele ugyanis az állami támogatásnak. A színházak tehát egyetlenegyszer műsorra tűzik a választott drámát, aztán mehet is a kukába, további pénzt ugyanis nem remélhetnek színpadon tartásától. Idáig silányodott a színházi kereslet – jegyezte meg Tasnádi, felidézve, hogy míg a Spiró Ikszek-jét a határon túli magyarok is megismerhették, a friss művek szinte azonnal lefutnak.

Kerékgyártó István viszont a politikai retorzióról beszélt: Hurok című darabját szerinte erős töltete miatt hallgatták agyon a hatalom bosszújától, a források elvesztésétől tartó hazai rendezők – némi joggal, hiszen a Hurok kényes mű volt, csúnyán beszélő, korrupt magyar államtitkárok, miniszterek is szerepeltek benne. Hozzátette, a darabot végül 2014-ben, Németországban vitte színpadra Bagossy László, itthon csak regénnyé átdolgozott formában jelent meg.

Hegymegi Máté a fiatal nézők hiányát említette: a huszonévesek korosztálya elkerüli a színházakat, a stúdióelőadások híre nem jut el hozzájuk, a kőszínházak XIX. és XX. század eleji színdarabjaira pedig nem kíváncsiak. A szintén húszas éveiben járó rendező szerint több olyan produkció kellene, mint amilyen a 14–16 évesek korosztályát megszólító Gyurma, Vaszilij Szigarjev évek óta itthon is sikerrel játszott műve.

A beszélgetés érdekes megállapítása volt, hogy a kortárs drámát éppen a posztmodern utáni, történetmeséléshez visszatérő próza szoríthatja ki a színházakból, egyszerűen azért, mert az elbeszélő, lineáris szerkezet jobban illik a színpadhoz. A rendezőnek és dramaturgnak is könnyebb egy regényből, novellából kiemelni az őket érdeklő cselekményvázat, mint alkalmazkodni egy öntörvényű drámához. „Ha megnézitek a Háy János-darabok is egy klasszikus, mondhatni mainstream felépítést követnek. Lineáris történetvezetés, némi irónia, ez a siker kulcsa, ez teszi annyira népszerűvé Pintér Béla munkáit is ” – jegyezte meg Tasnádi István.

Hogy miért van, miért lehet mégis létjogosultsága a kortárs drámának, azt Kerékgyártó foglalta össze a legegyszerűbben a beszélgetés során: a művek olvasmányként is élnek, nem kell színpad a befogadásukhoz.

„Kamaszként csak úgy faltuk Max Fritsch és Friedrich Dürenmatt vastag drámaköteteit, színházba sem jártam még, de ezek a szövegek megszólítottak ” – mesélte az író. Kerékgyártó szavai egyfajta keretet adtak az Írók Boltjában tartott beszélgetésnek is, hiszen a dráma önálló elismerése iránti vágy hívta életre a Selinunte Kiadó Olvasópróba-sorozatát. A népes, a rendezvénytermet megtöltő hallgatóság pedig magában jelezhette, hogy valós az érdeklődés a kézbe vehető kortárs drámák iránt.

 

(Szükség van-e kortárs drámára? Beszélgetés a Selitunte Kiadó Olvasópróba című sorozatának szerzőivel az Írók Boltjában, 2017.09.22., 17:00 óra)

 


Főoldal

2017. szeptember 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png