Helyszíni tudósítások

 

DSC02259.JPG

 

Koncz Tamás

 

Beengedjük az írót a színházba?

 

A színpad szabályait sem ismerő író szövegeit idegenkedve fogadják a társulatban, a kortárs dráma helyét sokszor egy regényadaptáció vagy a rendezői brainstorming veszi át. Jogosan merülhet fel a kérdés: van még egyáltalán igény az új darabokra?

 

Szükség van-e a kortárs drámára? A Selinunte Kiadó ezzel a kérdéssel reklámozta szeptember 22-én, az Írók boltjában szervezett vitaestjét és könyvbemutatóját.

A válasz jó eséllyel a kiadó szerint is igen, különben nem jelentették volna meg Olvasópróba című, kortárs drámákat tartalmazó sorozatoz, és nem hívták volna el a beszélgetésre a három kötet (Párhuzamos világok, Kortárs klasszikusok, A felejtés ellen) több rendező és drámaíró (több – ezt kellene áttenni, kihúzni) szerzőjét – Gyulai Esztert, Gábor Sárát, Rába Rolandot, Tasnádi Istvánt, Hegymegi Mátét és Kerékgyártó Istvánt – sem a beszélgetésre.

A felvetésnek azonban húsbavágó okai is vannak: személyes sérelmek, kultúrpolitikai (vagy éppen szimplán politikai) megkötések és a kultúrafogyasztás változó divatjai is árnyalják a képet. Ahogy a beszélgetés moderátora, Sándor L. István emlékeztetett rá, a találkozónak eleve megágyazott az a korábbi vita, amit a dráma- és regényíró Kerékgyártó István folytatott Máté Gáborral, a Katona József Színház igazgatójával.

Máté szerint alig találni ma feldolgozásra érdemes kortárs magyar drámát, Kerékgyártó viszont az írók sértettségét emlegette: Kossuth-díjas, elismert szerzők is hiába ajánlják fel jónak érzett drámáikat, a rendezőktől sok esetben választ sem kapnak. „Szabályosan ki vagyunk zavarva a színházból. Nem érzem, hogy akarnának minket ” – panaszolta hallgatóságának Kerékgyártó István.

 

DSC02258.JPG

 

Tasnádi István, a Feketeország és a Közellenség szerzője hozzátette, nem csak a pályán kívüli, hanem a színházzal szorosabb kapcsolatot tartó írók is könnyen a kulisszán kívül találhatják magukat. Az irodalom és a színjátszás kapcsolata jelenleg törékeny, nem épül egymásra utaltságra, a rendezők pedig szívesebben dolgoznak együtt asszisztenseikkel egy már ismert darab adaptálásán, mint a pályán kívüli szerzővel, egy még ki sem próbált szövegen.

Mint a beszélgetés során is elhangzott, az idegenkedés több évtizedes negatív hagyományra tekinthet vissza: a kortárs műveket, így Kornis Mihály Halleluja című drámáját, már a nyolcvanas években ellenségesen fogadta a hatalom diktálta kánon. A 90-as években aztán változott a dráma szerepe, súlypontja is – a Katona József Színházban ekkor jelent meg először aktuális magyar anyag, Spiró Csirkefeje, amit a sikeres Közellenség vagy a Portugál kamaraelőadásai követtek. A posztdramatikus színház előretörésével a rendezők viszont egyre inkább a társulat saját ötletei, az improvizálás felé fordultak – az előadás belüggyé vált, a minőségi irodalom felhasználása helyett pedig a téma egyedi megragadása, az újszerű látásmód számított. Ebben a helyzetben a szöveg csak kísérőelem maradt a látvány, zene és táncbetétek forgatagában.

A kétezres években aztán újra nagyobb szerepet kaptak a szövegközpontú darabok, köztük Térey János vagy Nádas Péter művei – idézte fel Tasnádi István – a textussal túlterhelt, cizellált verses drámák azonban gyakran a befogadhatóság rovására mentek. A lineáris-cselekményes darabokhoz szokott nézők ugyanis nem igazán tudnak mit kezdeni a posztmodern irodalom színpadi transzformációjával; a rendezők pedig megszenvedik a könyvben tetszetős, de színpadképtelen írói drámák átdolgozását, ezért szívesebben választanak ők maguk egy aktuális témát, amit aztán a társulat igényeit ismerő dramaturg dolgoz majd fel.

Rába Roland például elismerte, Parti Nagy Lajos Don Quijote-adaptációja olvasmányként brilliáns, de a költő annyira megcsavarta az eredetileg sem könnyű szöveget, hogy a Szkéné Színházban játszott Don Qujiote-darabba már csak részeket emeltek át Parti Nagy változatából.

A súrlódások, az idegenkedés mögött gyakran alapvető probléma rejlik – hangzott el a beszélgetés során: a széppróza, líra világából érkező szerzők úgy írnak drámát, hogy nem ismerik a színpad törvényszerűségeit, nem tudják, mi működik és mi nem egy előadásban. Amíg egy dramaturg tanonc fokozatosan megtanulja, hogy hangzanak kimondva, hogyan telnek meg élettel a leírt sorok, a színházhoz kívülről közelítő írónak nem lehet ilyen tapasztalata; elutasítása viszont egyenes út a szakmán belüli irigységhez, sértettséghez.

Hogy ez a hiányosság kinek a felelőssége, arról a beszélgető felek sem tudtak megegyezni. Gábor Sára dramaturg szerint már a középiskolákban vagy fiatal írókörökben tanítani kellene a drámaírást, Kerékgyártó István pedig felemlegette, hogy a 70-es években – bár az Aczél-féle cenzúra agyonhallgatta a nem kívánt szerzőket – akadtak képzési lehetőségek is, működött az ösztöndíjrendszer, amivel az írók színházi képzését támogatta a kultúrpolitika.

 

DSC02261.JPG

 

Ha már a politika került szóba, a mostani rendszerrel sem igazán elégedettek a megszólalók. Tasnádi István megjegyezte, hogy a színháztörvény csak a nemzeti színházakat készteti az új kortárs drámák bemutatására, ez a feltétele ugyanis az állami támogatásnak. A színházak tehát egyetlenegyszer műsorra tűzik a választott drámát, aztán mehet is a kukába, további pénzt ugyanis nem remélhetnek színpadon tartásától. Idáig silányodott a színházi kereslet – jegyezte meg Tasnádi, felidézve, hogy míg a Spiró Ikszek-jét a határon túli magyarok is megismerhették, a friss művek szinte azonnal lefutnak.

Kerékgyártó István viszont a politikai retorzióról beszélt: Hurok című darabját szerinte erős töltete miatt hallgatták agyon a hatalom bosszújától, a források elvesztésétől tartó hazai rendezők – némi joggal, hiszen a Hurok kényes mű volt, csúnyán beszélő, korrupt magyar államtitkárok, miniszterek is szerepeltek benne. Hozzátette, a darabot végül 2014-ben, Németországban vitte színpadra Bagossy László, itthon csak regénnyé átdolgozott formában jelent meg.

Hegymegi Máté a fiatal nézők hiányát említette: a huszonévesek korosztálya elkerüli a színházakat, a stúdióelőadások híre nem jut el hozzájuk, a kőszínházak XIX. és XX. század eleji színdarabjaira pedig nem kíváncsiak. A szintén húszas éveiben járó rendező szerint több olyan produkció kellene, mint amilyen a 14–16 évesek korosztályát megszólító Gyurma, Vaszilij Szigarjev évek óta itthon is sikerrel játszott műve.

A beszélgetés érdekes megállapítása volt, hogy a kortárs drámát éppen a posztmodern utáni, történetmeséléshez visszatérő próza szoríthatja ki a színházakból, egyszerűen azért, mert az elbeszélő, lineáris szerkezet jobban illik a színpadhoz. A rendezőnek és dramaturgnak is könnyebb egy regényből, novellából kiemelni az őket érdeklő cselekményvázat, mint alkalmazkodni egy öntörvényű drámához. „Ha megnézitek a Háy János-darabok is egy klasszikus, mondhatni mainstream felépítést követnek. Lineáris történetvezetés, némi irónia, ez a siker kulcsa, ez teszi annyira népszerűvé Pintér Béla munkáit is ” – jegyezte meg Tasnádi István.

Hogy miért van, miért lehet mégis létjogosultsága a kortárs drámának, azt Kerékgyártó foglalta össze a legegyszerűbben a beszélgetés során: a művek olvasmányként is élnek, nem kell színpad a befogadásukhoz.

„Kamaszként csak úgy faltuk Max Fritsch és Friedrich Dürenmatt vastag drámaköteteit, színházba sem jártam még, de ezek a szövegek megszólítottak ” – mesélte az író. Kerékgyártó szavai egyfajta keretet adtak az Írók Boltjában tartott beszélgetésnek is, hiszen a dráma önálló elismerése iránti vágy hívta életre a Selinunte Kiadó Olvasópróba-sorozatát. A népes, a rendezvénytermet megtöltő hallgatóság pedig magában jelezhette, hogy valós az érdeklődés a kézbe vehető kortárs drámák iránt.

 

(Szükség van-e kortárs drámára? Beszélgetés a Selitunte Kiadó Olvasópróba című sorozatának szerzőivel az Írók Boltjában, 2017.09.22., 17:00 óra)

 


Főoldal

2017. szeptember 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Hartay Csaba verseiOláh András versei Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila versei
Prózák
Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Egy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomában
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA