Jónás Ágnes
Egészségesen önsajnáló
csendes kalendárium
Vajon a család jelentheti-e nekünk az otthont az időben, vagy minden alkalommal újra meg kell küzdenünk ezért az otthonosságért? – erre a kérdésre keres válaszokat új, Harminc év napsütés című könyvében Grecsó Krisztián, József Attila-díjas költő-író. A könyvpremierre az Írók Boltjában került sor szeptember 19-én; a felolvasással és dedikálással egybekötött beszélgetésen a szerzőt Turi Tímea, a kötet szerkesztője, a Magvető Kiadó főszerkesztője kérdezte.
Grecsó Krisztián új kötete ismét a magyar vidék felé fordul, s mint azt a könyvbemutatón megtudtuk, a szerző nemsokára országjáró felolvasó-körútra indul Harminc év napsütés című könyvével. A kötet csaknem hatvan – az elmúlt években többek közt a Bárkaonline, a Nők Lapja, a Vasárnapi Hírek, az Élet és Irodalom hasábjain megjelent – rövidprózát tartalmaz, melyek látszólag bensőséges, családias atmoszférával várják az olvasót.
„Akik eddig jöttek velem és olvasták a könyveimet, most ráismerhetnek korábbi hőseimre. Ez a kötet egyben visszatekintés is két évtizedes írói munkásságomra. Az írások hat nagyobb részre, úgynevezett mappákra tagolódnak (Nyarak a nagyival; Házi kecsap; Mire kinyílnak a muskátlik; A tejút és a festett ló; A férfiak sose tudják; Kémlelő), komikus-drámai hangnemben, kicsit nosztalgikusan, egészségesen önsajnáló módon idéződik fel bennük a gyerekkor, az elhagyott falu, az elveszített családtagok. Egy sokszínű, szellemében és lelkében homogén kötet megírására törekedtem, a felvonultatott szereplőkben közös, ahogyan a világról gondolkodnak” – kezdte Grecsó, s miután hangsúlyozta, hogy a szövegek nagy része fikció, felolvasta a kötet alcímét adó Csendes kalendárium című rövidprózáját. Ezzel az aktussal tulajdonképpen választ is adott a moderátor kérdésére: mitől csendes, s miért nevezhető kalendáriumnak az új kötet?
„Szüleim mindent lejegyeztek, magukról és gondolataikról azonban semmit. Nem szerénységből, hanem mert talán nem mertek tükörbe nézni. Ezért is csendes a kalendárium. Részben azokat a történeteket tartalmazza, melyeket például nagyapám vagy szüleim megírhattak volna, részben pedig azokat, amiket én írnék a saját kalendáriumomba. Szinte minden rövidpróza közhelyesnek tűnő felütéssel kezdődik, ünnepekhez kapcsolódó rövid történeteken keresztül idézi fel legszemélyesebb emlékeimet, például a nagymamákkal töltött nyarakat, a szabálytalan karácsonyestéket, az önálló élet első bizonytalan lépéseit, a hosszú vágyakozásokat és a rövid találkozásokat.”
A szerző kitért a falu és város közötti kulturális váltások megélésére, a helyekhez és helyzetekhez való visszatérés ambivalenciájára is: „Tudom, hogy a pusztulás, az elmúlás és a felejtés természetes része az életnek, mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon fontos számomra egy hely története, mániákusan ragaszkodom a családi múlthoz, az azt megidéző tárgyi emlékekhez.” A publikum e ponton tudta meg, hogy a Szegváron született írót igencsak megviselték a folyamatos költözködések – Grecsó tizennégy éves kora óta három-négy évente újabb és újabb tereket volt kénytelen belakni, mindig máshol – hol albérletben, hol kollégiumban – volt kénytelen otthon lenni, ezért az otthon fogalma folyton módosult a fejében, a terek közti ingázás rengeteg lemondással járt, régi barátságai elkoptak.
„Amíg folyton figyeled magad a térben, nem vagy benne otthon, mert viszonyítási pontokat keresel. Amint ez a mérlegelési helyzet megszűnik, megtalálod a biztonságod centrumát és végre otthonra lelsz” – mondta a szerző, majd kitért arra is, hogy meglepte, mennyire könnyű felszínesen barátságokat kötni a fővárosban. „Ha bemész egy újlipótvárosi kocsmába, második alkalommal már megismernek, tudják, mit kérsz, szóba elegyednek veled, de nem kell sok idő, és ugyanilyen gyorsan el is felejtenek.” Mint megtudtuk, a néptánc volt számára a legjobb orvosság a „túlélésre”, a beilleszkedésre.
A dedikálásra váró leendő olvasók láthatóan nagy szeretettel lapozgatták Grecsó Krisztián varázslatos kalendáriumát, melynek sorai közt ott vannak a generációk közötti kommunikáció lehetőségei és lehetetlenségei, valamint a velünk élő múlt kiismerhetetlen történetei.
Fotók: Andócs Andrea
