Kiss László
Ez tényleg megint zsizsegett
A Fiatal Írók Szövetségének visegrádi tábora, 2017. július
A FISZ-tábor olyan hely, ahol még annak is jár ebéd, akinek nem jár.
Novák Zsüliettel érkezem, kisvideót rakunk össze, mondhatnám nagyképűen, de az van, hogy ő veszi fel, ő vágja meg, ő teszi fogyaszthatóvá, én csupán vele együtt kérdezgetem a tábor főbb vendégeit egyetlen sufnituningolt kameránk fedezékében. Két jól kigondolt kérdéssel ostromlunk, a mellékelt videóból kiderül, melyekkel. Ami biztos: jó tanácsokat hallhat pályakezdésről, íróvá cseperedésről, aki megnézi. Novák Zsüliettel érkezem egy rettenetesen meleg csütörtök délben, és bár kajajegyünk nincs, valósággal betuszkolnak minket a tábor alatti étkezdébe, itt éhen nem maradtok.
Szóval kisfilm, plusz egy rövidke szubjektív beszámoló, mit láttam.
Láttam és hallottam például egy kellemes beszélgetőtársat a FISZ-tábor egyik legkedveltebb helyén, az eldugott panorámaplaccon. Szemközt a Börzsöny, odalent a Duna hullámai, lenyűgözően giccses látkép. A Filmszakmai Döntőbizottság tagja, többek között a Liza, a rókatündér vagy a Kincsem forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint a prózaszemináriumot vezető Szabó Róbert Csaba meghívására érkezett a táborba, s lazán, jó kedélyűn diskurál az ifjú írókkal. Főleg forgatókönyvírásról, az irányított figyelem művészetéről („mutasd meg, ne mondd”), de a magyar film helyzetéről vagy egy film fölépülésének, szerkezetének mikéntjéről is. Megannyi megfontolandó tanács a „drámai gondolkodásról”, a „csapatjátékról”, „sikerről”, leginkább azonban a szívről, ami nélkül őszinte alkotómunka nem lehetséges.
Láttam szemináriumtöredékeket is, Szirák Péterét, aki épp egy vaskos Tolnai-kötet fölött gondolkodott a szeminaristákkal melankóliáról, traumáról, délszláv háborúról („maga a traumaelbeszélés is traumatizál”). Szakszerű, kultúrtörténeti hátteret fölvázoló társalgás, egészen a reneszánszig visszanyúlóan, röpködnek a nevek, szekunder és primer irodalmat egyaránt ajánlanak egymásnak a felek, a jó egyetemi órák ilyenek. Egy srácra le is csapok: B. Kiss Mátyás hamarosan Jászberényi Sándor könyvéről ír kritikát a Bárkának.
Láttam Péterfy Gergelyét, aki ugyancsak prózát visz, és nagyon lelkes, nagyon együtt-él a szövegekkel, inspiráló lehet a tanítványának lenni. Mindenki véleménye fontos, minden mondat, minden megjegyzés megrágásra érdemes, s bár Péterfy nagyon joviális, nagyon biztat, és nagyon helyesel, amit ki kell dobni, azt ki kell dobni. Írni tehát: húzás, faragás, csiszolás. Hangsúlyozzák a filmek és különösen a sorozatok irodalomra gyakorolt hatását, a dramaturgia fontosságát – úgy tűnik, ez megkerülhetetlen, fölvetődik majd egy kritikai beszélgetésen is, alapvetőnek tűnik, hogy a mai prózaíró (költő) sorozatokat néz. A hátunk mögött duruzsolás, idehallani Nádasdy Ádám jóleső hangját, aki fordítói műhelyt vezet, és mindenkihez van egy-egy kedves szava, munkaidőn túl is.
Amikor lehuppanok közéjük, Kukorelly Endre a nulla dies sine lineát hangsúlyozza a költőknek, egy nap se múljék el vonás nélkül, mindegy, mit írsz, naplót, jambikus sort, novellarészletet (egy mondatot, kettőt stb.), csak csináld – „tessék mindennap szöszmötölni”. Persze nem csupán ez van, vesézés folyik, elég jó szövegeket hallok (általában is ez a tapasztalatom: nem rossz, sőt inkább jó nyersanyagokkal dolgoznak a szemináriumokon), s néha ugyan versen kívülre kerülnek, de működik a beszélgetés. Más kérdés persze, hogy a versen kívülre kerülés szintén a verstér része, abból van, onnan jövünk – na, de vissza Kukorellyhez: „ha nagyon kézre esik a versírás, azonnal abba kell hagyni.” Az is jó, hogy nem okvetlen kell egyetérteni mindennel, ami elhangzik. Percekre el is hiszem, hogy az irodalom a legdemokratikusabb közeg.
Senkit nem hagyok ki: Károlyi Csaba épp az aznap esti vendég, Nádas Péter diszkréciójáról ad elő, anekdotikusan, dérys-esterházys kitérőkkel, zavarba ejtő lendülettel, ha közbekérdeznék, se kérdeznék közbe. Ítélet tényleg nincs, idő viszont annál inkább, tovább kell állnom, Schein Gábor a következő áldozat, aki szintén lírázik. Az ő szemináriuma a legélénkebb, mintha egy középsulis osztály magyar fakjába csöppentem volna, ahol a téma, mondjuk, a kreatív írás, és valaki épp slamet olvas, de szeretné, ha versként értenék. Nagyon élénk a csapat, osztálykirándulásos a hangulat, Schein feladata voltaképp a magától működő diskurzus menedzselése, amit szelíden, jóindulatúan és elfogadóan csinál.
És volt egyéb, kritikustusa és skót/francia versbemutatkozó, szaladgáló gyerekek és szaladgáló szülők, a homályban versek bogarászása, majd váratlan vita a magánkiadásról; háttérzaj: AC/DC. És volt igazi írótáboros félmeztelen foci a lankán, ahová a sokadik invitálás ellenére sem merek beszállni, pedig a második estén Szabó Robi már az ujjával fenyeget, hogy megígértem (miközben Tinkó Máté csak szomorúan, ám megértőn csóválja a fejét), de sajnos ép bokával akarok fölszállni az Újpestre induló menetrendszerintire, mihelyt fölragyog az indulás napja.
És volt két jó beszélgetés. Előbb Németh Gáborral, akit Tóth-Czifra Júlia szerencsére nem csupán legutóbbi kötetéről kérdezett, de sok más mellett az íróvá válásról, olvasásról, a kultúra – és az irodalom – demokráciájáról is („sok kultúra szövedéke az, amit kultúrának nevezünk”). Utóbb a saját műveihez is kritikusan viszonyuló, jó humorú Nádas Péterrel, akit Szegő János moderált – néha Nádas őt –, s bár nagyon sokfelé kanyargott a beszélgetés („el kell tévelyednünk”), a fő csapás a memoár volt, és ennek szükségszerű fikcionalitása, hisz nem lehet beszélni az emlékeinkről anélkül, hogy ne egészítenénk ki őket.
Két napom tehát: kb. így.
Visegrád zsizseg rád, mondja évek óta a szlogen, és ez most sem volt másképp. Noha az első éjjel olyan – minek nevezzem őket? – diszkószámok dübörögtek, hogy Saridonért nyúltam, a következő éjszaka, mintegy a szolid semmiből, igazi eksztatikus parti alakult ki – a többi már csak emlék, fikció.
S hogy jövőre másképp lesz-e? Valószínűleg igen. Korpa Tamás FISZ-társelnökkel beszélgetve megtudtam, legalább nyolcvanan rekedtek a sáncokon kívül, és jó volna legközelebb velük együtt. Mikor, hol, nemsokára kiderül.
