Kiss László és Garaczi László
Dávid Péter
Köténytől felolvasóestig
Az első reakció persze az volt, hogy nem lehet igaz. Nem lehet Garaczilaci 60 éves, ahogy a beharangozó írja! Még egyszer elolvasom. 2017. március 27-én, a Békéscsabai Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság Garaczi Lászlót látja vendégül, és, igen: „tavaly töltötte be a hatvanat”. Pedig lendületes, fiatalos szövegei alapján maximum fele ennyinek gondolná az olvasó, és az emlékezetemben is az a laza, a posztmodern szövegvilágból előugró fiatal író él, akit először kezdő egyetemistaként láttam, és akinek rajongtam a könyveiért. A felolvasóesten azután megnyugszom, nem sok minden változott, még akkor sem, ha a Pompásan buszozunk! azóta emelt szintű érettségi tétellé érett (Esterházy Péter és a Biblia között, 13. tételként).
Garaczi László
A Kiss László által vezetett beszélgetés is a Pompásan buszozunk! regénnyel kezdett, amely Garaczi talán legsikerültebb szövege, még tétellé válása előtt is „bestseller” volt. A siker titka az író szerint abban rejlik, hogy egy sajátos humorral, iróniával megírt regényről van szó, ami a bűn és bűnhődés archetipikus történetét dolgozza fel, és nem utolsósorban nyelve nem állítja olyan nagy próba elé az olvasót, mint például a Mintha élnél. Garaczi mindenesetre szerény örömmel viseli a kanonizálódást.
Arról is mesélt, hogy hogyan lett belőle hivatásos, profi író, hogyan nyújtottak számára menedéket gyerekkorában a könyvek, hogyan kereste útját sokáig, nem tudva, mi is szeretne lenni. Azután találkozott vele egykorú, fiatal írókkal, és akkor már csak Esterházy Péternek kellett egy kötényt adni a focipályán ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Esterházy segített neki megjelentetni a Plasztikot, innen pedig egyenes út vezetett az irodalom szabadságába (mert az írás, mondja az író: szabadság). Külön szimpatikus az a soha meg nem nyugvó magatartás, amit Garaczi képvisel, a kísérletező, új utakat, kifejezésmódokat kipróbáló, életművét fordításokkal, forgatókönyvekkel, színházi szövegekkel tarkító, sokoldalú személyiség, akinek műhelyébe bepillantást nyertünk.
Feszült figyelem a nézőtéren
Szerencsére „szakmázott” is egy kicsit Garaczi, mivel Kiss László rákérdezett arra, hogy a mai nagyregényfüggő korban, amikor 500 oldal alatt nehezen elképzelhető egy regény, miért ír viszonylag rövid, 120–180 oldalas, slank szövegeket. A Mintha élnél (128 oldal), a Pompásan buszozunk! (174 oldal), az Arc és hátraarc (174 oldal) és a Wünsch-híd (160 oldal) lemur-vallomásainak írója ezt azzal magyarázta, hogy sajnálja a szavakat (ahogyan ezt korábban Marno János is megfogalmazta), mivel fontos számára, hogy a szövegek tömörek, sűrűk legyenek, egyben felhívta a figyelmet a húzás és sűrítés fontosságára. Hiába is várnánk tehát egy „asztalbeszakítós” regényt Garaczitól, de aki olvasta ezeket a szövegeket, tisztában van vele, hogy nem is kell bő lére ereszteni a dolgokat.
Garaczi szívesen mesélt életútjáról, könyveiről
Szó volt arról is, hogy a lemur-könyvek nem egységesek nyelvükben, történetmondásban, hangulatban és hangnemben. Az induláskor, a Plasztik „transzavantgárd” korszakában nem volt igazi történet, formai lázadás jellemezte a szövegeket, spontaneitás, vadság és expresszivitás. A Nincs alvás!-ban jutott el ennek a kifejezésmódnak a határáig Garaczi, ami után egy váltás következett, a „felnőtté válás” korszaka, amikor megjelennek a hagyományos történetmondás elemei, az egyre értékesebbé váló személyes múlt lesz a feldolgozásra váró nyersanyag, az írás pedig önanalízis és terápia is egyben. A lemur-könyvek legújabb darabját is jellemezte Garaczi, mondván, hogy – jóllehet a könyv nyelve, fragmentum-jellegű szövegdarabjai a ’90-es évek nyelvi világát idézik – nem egy humoros, nyelvi bravúrokkal teletűzdelt olvasmányról van szó, témájában nagyon is komoly, erős szöveget vehet kezébe az olvasó, de az író hozzátette azt is, hogy a következő lemur-könyv már karneváli hangulatú lesz.
Dedikálás
A versek sem maradhattak ki, hiszen a Plazmabál, a hatvanadik születésnapra kiadott kötet sem régen jelent meg. Garaczi költeményein belül megkülönbözteti a gyerekverseket, dalszövegeket, örömverseket, amelyeket inkább szakmai kísérletezés céljából vetett papírra, és a komolyabb prózaverseket, amelyek közül A tejföl mennyit bír? címűt fel is olvasta. Stílszerűen egy felolvasóestről és a költészet hatalmáról szól a szöveg…
Szóval nem sok minden változott. Garaczi még mindig fiatal, ugyanaz az irodalom, ugyanaz a rajongás!
