44. Tokaji Írótábor – 1956
3. nap
Az utolsó plenáris ülésen Bertha Zoltán elnökölt, s Lezsák Sándor és Győri László előadása után Sturm Lászlóét, majd Rózsássy Barbaráét vezette fel. Lezsák Sándor először Oláh János költőről emlékezett meg. Mint mondta, a költő életét, minden mozdulatát átszőtte a líra, melynek központjában felesége, Mezey Katalin költőnő állt. Megindítóan szép lírai előadásában az ’56-hoz való személyes kötődéséről beszélt, és a saját verseit olvasta fel közben (amelyek a Hitel folyóiratban jelentek meg). A forradalom képein, dokumentumain mindig a korán elvesztett édesapját keresi, aki a nép között volt ezekben a sorsdöntő napokban. Reméli, hogy egyszer rálel valamelyik filmkockán, fotón, és új erőt ad neki.
„Apámat keresem,
fekete-fehér filmeken,
vibráló snitteken,
lassított felvételen,
fényt kapott fényképeken
Apám arcát keresem,
mert ott volt –
Igen, ott volt
a tüntető tömegben,
a Boráros téren, Csepelen,
a körúton, utcákon,
tereken –„
Emlékezett Mindszenthy beszédére, amit örömkönnyekkel hallgatott édesanyja. Hallotta november 4-én a tankok dübörgését.
„Vasárnap reggel
a körúton végig
dübörögtek, jöttek
a tankok,
világgá mentek
a villamosok.
Néztem, néztem,
ahogy jöttek a tankok,
nem értettem,
miért nem
jönnek vissza
a villamosok?”
Látta unokatestvérét, Mihályt, aki mentősként harcolt a forradalomban, amint eljött elbúcsúzni tőlük. Nem értette, hogy a szabadságharc után miért nem régi tanító nénije jött be az osztályba. Előadása zárszavában hangsúlyozta, hogy ’56 eszmeiségét a mai kor emberének magáévá kell tennie.
Lezsák Sándor a folyosón
Győri László a forradalom hitelességét hangsúlyozta előadásában. Szólt többek között Illyés, Ágh István költészetéről. Megemlítette Zimándi Pius objektív naplóját. Utalt Pomogáts tanulmányára, aki a forrásokból épp a személyes élményeket hiányolta. Előadásának gerincét a „Piros a vér a pesti utcán” antológia adta. Tamási Lajos versének címe lett a kötet címe is. Magát a költeményt több vidéki lap is megjelentette. Neves költők mellett alkalmi lírikusok is szerepeltek benne. Az ország lelkiállapotát tükrözte a kötet. A versek főképp a forradalmi érzésekről és az ifjúságról szóltak. Nem volt uszító költemény. Zárszavában nyomatékosította, hogy a forradalmi versek kutatása a mai kor feladata.
(Becsy András)
„arccal a földön”
Menő dolog történt. A csütörtök esti felolvasások után a Tokaji Ferenc Gimnázium könyvkiállításos, teleplakatírozott aulájába bekocogott egy róka. Molnár H. Magor vette észre, s mutatta is, mint a pecások a negyvenöt centis pontyot, kábé ekkora volt. Láthatóan ismerte a járást, mert nyomban jobbra kanyarodott, s eltűnt az észlelő szeme elől. Talán még most is odabent poroszkál, mindenesetre a záró nap délelőttjének előadásai alatt nem bukkant fel a hallgatóság soraiban.
Rózsássy Barbara, Sturm László, Győri László, Bertha Zoltán
Sturm László 56-nak Vas István életében-munkásságában játszott szerepéről szólt („életműszervező erő”), s ennek kapcsán a költő olyan verseit vette elő, értelmezte, olvasott belőlük, mint Az új Tamás, a Mikor a rózsák nyílni kezdtek, vagy a Cambridge-i elégia. Az előadó hangsúlyos megjegyzése volt, hogy érdemes megfigyelni, egymástól teljesen különböző alkotók mennyire egyformán gondolkodnak egy jelenségről, azonos a szemléletük, a motívumaik, a hagyománytudatuk (kuruc költészet, 48-as örökség), s hogy a forradalmat szakrális jelentőségűnek gondolják.
Rózsássy Barbara azon az úton ment tovább, amelyre a Gérecz-emléktábla avatásán mondott beszédével rálépett. A markáns hangú Füveskert-csoport lírájáról emlékezett meg, a tiltás ellenére a váci börtönben verseket író fiatalokról, akik közé Gérecz Attila is tartozott. Rózsássy Barbara értelmezésében ezek a versek nem kizárólag „rabságversek”, nem pusztán a fogság elviselhetetlen légköre és a kultúra életben tartó ereje kényszerítette a politikai elítélteket versírásra: természetükből fakadt az alkotás. „Hangjuk egyértelmű és tiszta, mint a templomi csendben felhangzó kórus” – így tiszteleg a hősök előtt a következő század ifjú poétája. És Kárpáti Kamil Új születik című versét olvassa fel, okulásul: „Arccal a földön a Huszadik Század.”
„csurig”
A Tokaji Írótábor állófogadással és díjkiosztóval zárja kapuit. Idén Ekler Andreának lehetett tapsolni, aki a Tokaji Írótábor díját vehette át, a Nagyhordó-díjat Lezsák Sándor, csurig töltött kishordót pedig – az átadás sorrendjében írom – Bertha Zoltán, Fecske Csaba és Ködöböcz Gábor vihetett haza.
Fecske Csaba is megköszöni a csurig töltött kishordót
(Kiss László)
2. nap
„nem hallgatnak a múzsák”
Hiánya ellenére azért nem maradunk Makkai Ádám nélkül. A második nap Mezey Katalin vezette plenáris ülésének nyitóelőadása a nyugati magyar irodalom nagy alakjáé, akinek távollétében Erdélyi György színész olvassa fel a szövegét. Makkai Ádám esszéje arra keresi a politikai színezetű választ, miért a forradalom hatvanadik éve a kitüntetett, mért nem lehetett már az ötvenediken így ünnepelni, ahogy most. A fejtegetés egy 2006-os kulturális – természetesen 56-os tematikájú – pályázat kudarcát is fölidézi: a tizennégy nyertes pályamű mindegyike megjelent könyv alakban, de ezeket a műveket azóta kivétel nélkül a feledés nem túlságosan jótékony homálya borítja, se honor, se fogadtatás, s a fájdalmat cseppet sem enyhíti, hogy azóta a köteteket megjelentető kiadó is árkon-bokron túl jár, pontosabban sehol sincs – megszűnt. A méltatlanul zárult pályázat kapcsán azon is elgondolkodik, mi fér bele az ’56-ra emlékezésbe. A kor fizetési adatainak összehasonlítását elvégző tanulmány vajon beletartozhat-e, de mennyivel izgalmasabb az elítéltek börtönrajzainak publikálása, esetleg Beethoven Egmont-nyitánya, amelyet a forradalmi napokban sokszor játszott a rádió. Innen jut el Makkai Ádám az emigráció irodalmához, s ad igen részletes seregszemlét Sulyok Vincétől Kristóf Ágotán át Bujdosó Alpáron keresztül Kemenes Géfin Lászlóig. Az előadás 56-os ihletésű versekkel zárul, konkrétan olyanokkal, amelyek a nevezetes napokban születtek, igazolva, hogy inter arma egyáltalán nem silent musae. Négy vers. Gömöri György imája, az Aki még hisz, az így könyörög, Kannás Alajos a „szuezi félreértés” egy tragikus pillanatát megjelenítő Kormos kövek című darabja, András Sándor harcosan öntudatos verse, a Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában – „fehér gyolcsot tarka szeméttel ne moss össze gyászban”, hangzik a legalábbis megfontolandó intés. Legvégül valóságos versszínház: Makkai Ádám Kegyelem című ciklusából játszik el egy súlyos darabot Erdélyi György, haldokló felkelő hagymázas vallomása, fohásza a nővérhez. Hosszan tartó taps.
„fegyverek tere”
Zsille Gábor a forradalom lengyelországi recepciójáról szól, s miután emlékeztet a két nép hagyományosan szoros kapcsolatára, egymás iránti tiszteletére, megemlítve azt is, hogy a hazai októberi megmozdulások a poznańi eseményekre vezethetők vissza, két részre osztja a lengyel reakciókat, fizikaiakra és szellemiekre. Az előbbiek közé például az önkéntes véradás tartozik, vagy Petőfi Akasszátok föl a királyokat! című versének spontán együttszavalása egy lengyel iskolaudvaron, de gyűjtőakciók is megindultak, melyek nyomán ruha és játékok kerültek Magyarországra, velük pedig ápolónők is, akik a sebesültek ellátásában segédkeztek. Ami a szellemi megnyilvánulásokat illeti, a lengyel líra hamar reagált az eseményekre, már novemberben publikálták verseiket a költők, ezekből, negyvenhét szerző műveiből közöl válogatást a 2006-ban megjelent Lengyel tollal a magyar októberről. 1956 című antológia. Nem mellékes: a korabeli lengyel sajtó mindvégig forradalomról írt, amikor a magyarországi történésekről, egyetlen orgánumban sincs nyoma az ellenforradalom megnevezésnek. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a lengyel általános iskolákban kötelező A Pál utcai fiúk (Fiúk a fegyverek teréről címmel), akkor máris visszakanyarodtunk Zsille Gábor előadásának kezdő mondataihoz. Hosszan tartó taps.
„jó lenne, ha Debrecenben is történne valami”
A Tokaji Írótábor nagyelőadásain túl afféle szemináriumokra is beülhet a látogató. A szervezők négy munkacsoport-ülést raktak össze idén, 1956 és a Magyar Írószövetség kapcsolatáról, a forradalom vidéki és határon túli eseményeiről, valamint a társművészetekben megjelenő 56-ról. Én szokás szerint vidéken leltem otthonra.
Az 1956 vidéken elnevezésű minikonferencia levezetője Sáray László, aki személyes élménnyel kezdi a szimpóziumot. 1956-ban tizennégy éves volt, elsős középsulis Sátoraljaújhelyen, s emlékszik, azon a nevezetes napon felbolydult az iskola, a tanárok ki-be rohantak, mindenki a híreken csüggött, a kollégiumban korábban hirdették ki a takarodót, ők pedig másnap tudták meg, hogy előző éjjel feje tetejére állt a világ. És emlékszik az azonnal kibontakozó szimpátiatüntetésre, az addig nem tapasztalt, a lehető legjobb értelemben vett nemzeti egység-érzetre is.
A meghívott vendégek közül először a szegedi Péter László kap szót. A kilencvenéves professzor nem sokat bíbelődik a történelmi eseményekkel, ahogy fölfrissíti emlékezetünket a MEFESZ-ről, s megemlékezik a szegedi tüntetések négy halálos áldozatáról, valóságos könyvtári órát tart. Zavarba ejtő mennyiségű kiadvánnyal érkezett Tokajba, szakirodalmi ajánlója páratlan bibliográfiai élmény, minden kötethez információkat fűz, föllapozza őket, neveket említ, tartalmat ismertet, kapkodom a fejem. A végén bevallja, mindent ő se hozhat el, a Csongrád megyei eseményekről szóló irodalom nagyobb része sajnos otthon maradt. Fölhasznált húsz perce egykori töri szakos segédtudományi kurzusomat idézi.
Filep Tibor debreceni történész, pátriája 56-os történetének legjobb ismerője. Előadása ízig-vérig történelem óra, gazdagon adatolva, tartva a kronologikus rendet. Szóba kerül a Fáklya című lap, mely a debreceni forradalmi megmozdulás gyökere, valamint a fővárosi Petőfi Kör mintájára létrehozott értelmiségi vitafórum, a Kossuth Kör, mely egy alkalommal Losonczy Gézát is vendégül látta. Nem marad említés nélkül Für Lajos rendszerváltozás utáni honvédelmi miniszter neve, aki a hajdúsági város eseményeinek központi alakjává vált („szellemi vezető és motor”), de megtudjuk azt is, hogy a debreceni egyetemisták mozgalma nem a lengyelországi tüntetésekhez kapcsolódott, saját követeléseik voltak számukra az elsődlegesek, amelyek – a miskolciakéhoz hasonlóan – a határon túli magyarok sorsára is felhívták a figyelmet. Kiderül, hogyan váltak a mozgalom részévé, majd előmozdítójává a munkások, s hogy elég egy gesztus, egy felkiáltás, egy mozdulat, és a forradalom menete kiszámíthatatlanná válhat: elmozdítasz egy vörös csillagot, és több tízezer ember kezdi teli torokból énekelni a magyar himnuszt. Aki tudja, nem lepődik meg, aki nem, talán igen: 1956-ban Debrecenben ropogott az első sortűz, két halottat hagyva maga után. A jó katona ugyanis, legyen bár karhatalmista, nem lő fegyvertelen emberre, ha egy kevéske szíve van, a földre céloz, vagy a levegőbe. Így fest nagy körvonalakban „Magyarország legszervezettebb forradalma”.
A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár igazgatója, Somorjai Lehel esszét olvas fel a miskolci értelmiség felelősségéről, amelynek nem volt Petőfi Köre, nem voltak különösebben neves írói, de az 56-os mozgalom szellemi irányítását az irodalmi élet vette kézbe, nem véletlen, hogy a forradalom első napjának estéjén Szabó Lőrinc-estet rendeztek a városban. Ami Debrecennek Für Lajos, az Miskolcnak – némi túlzással – Nagy Attila színész, aki többször elszavalta a Nemzeti dalt, s a helyi Munkástanács vezetésével is megbízták. Meg is kapta érte a büntetését, előbb szovjet fogságba került, majd fegyház várt rá, börtön, mint annyi értelmiségire a „rend” helyreállításakor.
Érdeklődést kiváltó előadások voltak, nem véletlen, hogy a hallgatóság is aktívan bekapcsolódott. A hozzászólások közül többet kiemelhetnék, de azért csak a Kiss Gy. Csabáét teszem ide, mert fáradok, kezemből lassan kihull a lant, s mert zárásnak is megfelel mára: „A magyar nemzeti identitást 1956-ra kellene építeni.”
(Kiss László)
Jánosi Zoltán, Ekler Andrea, Vasy Géza, Ködöböcz Gábor, Gróh Gáspár
A csütörtöki plenáris ülés második része Ködöböcz Gábor, az Agria folyóirat főszerkesztője, a Magyar Írószövetség Észak-magyarországi Írócsoportjának titkára elnökletével kezdődött.
Az első előadó Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója Németh László és 1956 című előadásában a forradalomnak az íróra gyakorolt hatását vizsgálta. Mint mondta, Némethet váratlanul érték az események. Egyrészt óvatosabbnak tartotta a magyar nemzetet, mint a lengyelt. Másrészt hitt az értelmiség, főképp az írók erejében. Később a forradalmat váratlan tüneménynek is nevezte. Még a háború után lehetőséget látott egy új nemzeti modernizációra, de a Moszkvából hazatérő emigráció vette át a hatalmat, és egy sztálinista diktatúrát vezetett be. Üldözték a némethi gondolkodókat, de magát az írót nem bántották. A rezsim ’52-ben József Attila-díjjal tüntette ki. Jobban élt, mint soha máskor. Saját problémája is ez volt: biztonságos egzisztenciát teremtett számára a hatalom, mégis ellenzéki volt. A forradalommal végre bekövetkezett az, amire egész életében várt. Nem tartózkodott 23-án Pesten, csak később érkezett a fővárosba, az eseményekből fizikailag kimaradt. De Budapesten már látta a nép erejét. Így megváltozott véleménye a nép és író kapcsolatáról. Most már úgy gondolta, a nemzetnek kell vezetnie az írót.
Vasy Géza, a Magyar Írószövetség korábbi elnöke Illyés Gyula és a forradalom kapcsolatáról tartott előadást. Illyés Gyulát optimistább embernek látja, mint Némethet. Vasy szerint az író inkább a magyarság támogatását tartotta fontosabbnak, még akkor is, ha erre nincs lehetőség. Új utakat keresett a lehetetlenben is. Illyés a háború után aktívan politizált, de utána visszavonult. Ki akarta vonni magát az akkori szellemi életből. (Ami nem is volt szellemi élet.) Költőnek kikiáltott fiatal pártkatonák támadták Illyést. Ekkor olyan témákat kezdett keresni sorstársaival együtt, amibe a rezsim nem tudott belekötni. Az új téma a forradalom volt. Ezek a művek már meg is jelenhettek. Így született többek között a Fáklyaláng című drámája, amely Kossuth és Görgey vitáját boncolgatta. A mű tényleges mondanivalója az volt, hogy a nemzeti függetlenségért minden áldozatot meg kell hozni. Dózsa György című drámájában már egyértelműen erről beszélt.
Jánosi Zoltán, a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumának elnöke Ratkó Józsefről tartott előadást. Ratkó családjának a kommunista kor minden lehetőséget megadott. A költő munkáscsaládban született. Ratkó Anna, Magyarország első női miniszterének unokaöccse volt. A költő mégis, mint lelenc, vidékre került.1955-ben 10 versét elküldte Illyésnek. Levelében ellenzéki értelmiségnek vallotta magát. A párt kritikával illette, mondván, visszaélt az állam jóindulatával. Tanulmányait a szegedi egyetemen folytatta. Szabadságszeretetét, kritikai észrevételeit itt sem nézték jó szemmel. Besúgói jelentették, hogy védelmezte Nagy Imrét. A forradalom után érezte a terror mindenhatóságát. Társaival együtt megszervezte az egyetemi írók munkaközösségét. Egymásnak olvasták fel műveiket. Ekkor írta a „Nagynéném, a miniszterasszony” című gúnyversét. A kádári érát is kritizálta. Később ezért eltávolították az intézményből. Verseiben, drámáiban és műfordításaiban is tovább küzdött elveiért. Az Antigoné újrafordításáról Nagy Gáspár találóan azt mondta, hogy a fordítás szereplői 56-os cipőt hordanak. Ratkó 1989 szeptember 13-án hunyt el. Nem érhette meg a rendszerváltást.
Ekler Andrea szerkesztő, kritikus Nagy Gáspárról tartott előadást. Bemutatta a költő hűségét a forradalom eszméihez, megalkuvások nélküli életművét. Számos konfliktusa származott a Kádár-éra alatt ebből. Verseit indexre tették, az írót ellehetetlenítették. A Fiú naplójából és az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét a rendszerváltás szellemi előkészítőjének tartják. Lírája a mai napig meghatározó.
A csütörtöki munkacsoport-ülések egyike az 1956 a trianoni határokon túl tematikájára épült. Pósa Zoltán vezette az szekciót, és Páskándi Gézáról emlékezett meg. Mint mondta, az író életművének erkölcsi iránytűje ’56 eszméje volt. A regények mellett püspök-drámáit emelte ki. Műveiben ráébreszt bennünk arra, hogy az intellektüel nem képes befolyásolni, irányítani a hatalmat.
Cseke Péter az erdélyi magyar irodalom ’56-ra adott reflexióját mutatta be. Párhuzamokat vont a különböző művészeti ágak között. Úgy érzi, nem lehet ezeket külön értelmezni. Előadásában Koós Károly levelezését, és Jancsó Béla naplóját vette górcső alá.
Dupka György a kárpátaljai magyarság sorsát mutatta be a forradalom idején. A Szovjetunióhoz tartozó területen plakátokat szórólapokat terjesztettek. Mezőkaszonyban asszonyok röplapoztak, míg Gálocson fegyvereket is gyűjtöttek. Ennek ellenére a külhoni magyarok lakta területek közül Kárpátalján történt a legkevesebb esemény. Ráadásul a forradalom leverésekor tolmácsnak főképp innen soroztak be férfiakat. Sőt, Kádár felhívását a kárpátaljai magyar írók fordították le, stilizálták. Erről a területről indult ’56 leverése.
Tari István a titoi Jugoszlávia magyarokhoz fűződő viszonyáról beszélt. A hatalom célja a kisebbségek eltávolítása volt. A Szovjetunióval szakító Tito antisztálinista sztálinizmust vezetett be. Később, az ’50-es években, dacolva épp a szovjet vezetéssel, a magyar kisebbséget is levegőhöz juttatta. Magyar nyelvű folyóiratok, újságok jöhettek létre. Elindult a rádió adásának magyar nyelvű része. Jugoszláviát váratlanul érte a forradalom. A forradalom ügyét felülírta Jugoszlávia külpolitikája, a szovjet-délszláv konszolidáció.
(Becsy András)
Szentmártoni János Tiszaladányban koszorúzás előtt
Ködöböcz Gábor köszöntője Lázár Balázs és Tallián Mariann versszínháza előtt
Prókai Margit megnyitja az Örökségünk 1956 kiállítást
Pataky Adrienn, Nagypál István, Sturm László, György Attila, Fekete Vince, Molnár Vilmos
A Tokaji Írótábor második napja folyóirat-bemutatóval végződik, Sturm László moderálásával. Előbb a Székelyföld Fekete Vince, György Attila és Molnár Vilmos képviselte hármasfogata mutatja be a csíkszeredai lapot, ízelítőül pedig elővezetik egy-egy saját szövegüket is, Molnár Vilmos komor stációs novelláját Fekete Vince nevettető hosszúverse, majd György Attila asszonynak és férfinak egyaránt jólesőn fájó prózája követi. Ezután a Kortárs Online két szerkesztője, Pataky Adrienn és Nagypál István veszi magához a szót, akik rovataik bemutatása mellett újításaikról, a fiatalok felkarolásáról is beszélnek.
(Kiss László)
1. nap
„a gyalázat helye fáj”
Az 1956-os eseményekre emlékező 44. Tokaji Írótábor augusztus 10-én, szerdán – immáron hagyományosan – a Rákóczi Pincében vette kezdetét. Köszöntőt nem csupán a forradalom eseményeit és hatását egyes írók sorsán keresztül felidéző írószövetségi elnök, Szentmártoni János mondott, Posta György polgármester is üdvözölte az igencsak szép számban egybegyűlteket, Tokaj városának az írótáborral szorosan összefüggő kulturális ambícióira vetve a hangsúlyt. Az emlékező tiszteletadás a közelmúltban elhunyt Oláh Jánosnak is szólt: az ő A budai hegyek alatt című versén kívül Buda Ferencét (Rend), s a megnyitóünnepség zárásaképp Ágh István föntebb idézett szonettjét (Októberi fogadalom) is tolmácsolta Szarvas József, a Nemzeti Színház művésze.
Posta György, Tokaj polgármestere
„megvan”
Az első plenáris üléseket bevezetendő, az írótábor kiállításra invitálta vendégeit. Az „1956 képekben” című tárlat méltó fölvezetője a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában zajló konferenciának, s nem mellesleg egy tíz évvel ezelőtti, Petőfi Irodalmi Múzeum-beli kiállítás felfrissítése – megnyitójában ennek az újragondolásnak a körülményeiről beszélt a múzeum munkatársa, Benkő Andrea. Még javában zajlottak a technikai előkészületek, amikor Pomogáts Béla mellém lépett, s az állványra helyezett 1956. november másodikai Irodalmi Újságokra bökve közölte, reprint példányok. Legalábbis azt gondolja. Meg hogy bár neki az eredeti is megvan, ő azért magával visz egyet. Azzal továbbállt. Cserében Példázatos krónikák című tanulmánykötetét vettem kézbe a fölaggatott plakátokkal szemközti könyvespultnál. Örkényről is ír benne, és ezt a nevet látva határozottan jobb kedvre derültem.
„emlékszem önre a Magyar Műhelyből”
Mivel az első nap kerekasztal-beszélgetésének programját sajnos felülírta Buda Ferenc, Ferdinandy György és Makkai Ádám távolléte, a gyors átstrukturálást követően a moderátor Csontos János már „háromszögletű kerekasztalról” tett említést felvezetőjében. Papp Tibor és Pomogáts Béla beszélgetése jóízű, helyenként kifejezetten humoros, ugyanakkor indulatoktól sem mentes, anekdotikus kvaterkázássá nőtte ki magát. Az alaptéma természetesen az emigráció volt, ki miért hagyta el az országot (Papp Tibor, mert üldözték, s az életét mentette), ki miért maradt itthon (Pomogáts Béla, mert bár megfordult a fejében, hogy távozik, kihívásnak érezte a maradást – lett is böjtje: internálás, zaklatás), de a beszélgetés épp a természetesség és lazaság miatt sokfelé ágazott. Szóba került Esterházy Péter, aki Papp Tibor közlése szerint először a párizsi Magyar Műhelyben publikált (1974. április, lehet ellenőrizni), vagy Kassák Lajos, aki a szóban forgó orgánumból emlékezett Pomogáts Bélára („emlékszem önre a…”), de Weöres Sándor is, akit a magyarországi kiadók vállvonogatós elutasítása után szintén Papp Tibor és köre segített hozzá Tűzkút című kötetének megjelentetéséhez. Aztán tanulságosnak mondható vita bontakozott ki arról, tényleg ignorálta-e a Kádár-kor recepciója a nyugati magyar irodalmat, s különösen az avantgárd fórumokat. Papp Tibor egyértelműen emellett foglalt állást, hangsúlyozva, hogy húszévesen külföldre kerülni nagyon fájdalmas volt, egyet jelentett a teljes egyedül maradással, önmaga megtalálásnak-megcsinálásának kihívásaival. Pomogáts Béla árnyaltabban fogalmazott, megemlítve, hogy ő már a hatvanas években felfedezte a Magyar Műhelyt, s mindjárt publikált is benne (ez az írás váltotta ki Kassák elismerő mondatát első találkozásukkor), de nem hagyta ki a nevezetes irodalomtörténeti sorozat, a „Spenót” szerepét a tárgyszerű értékelésben, ahogy Béládi Miklós vagy Rónay László ez irányú munkásságát sem. Ő vonta meg 1956 és történeti környezete mérlegét is: nem vitás, diktatúra volt, kemény, eleinte embertelen, idővel mind puhább diktatúra, de ez főleg máz volt, akadály, amelyet a mindig is létező magyar kultúrának, az épeszű, de a zord időkben nyilvánossághoz nem jutó közvéleménynek valahogy át kellett hidalnia, le kellett bontania. Hallgatva a két tudós társalgását, akkor döntöttem el, hogy most már csak kéne inni pár pohár bort, amikor Papp Tibor válasz helyett kommentár nélkül egy hosszú avantgárd versét olvasta fel, amire Pomogáts Béla azt felelte, ő szíve szerint a Zalán futásával reagálna az elhangzottakra, ha nem hagyta volna a kötetet a szobában.
Következhetett a Hazatérők című emigrációs riportfilm a Paulay Ede Színházban, nyomában a Rackajammel és Ferenczi Györggyel, hogy aztán már a Móricz-ösztöndíjasok bemutatkozóján rendeljük a következő kört. De erről majd kicsivel később.
(Kiss László)
A tábor első napjának plenáris ülésén Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntötte a vendégeket. A nemrégiben elhunyt Oláh János költőről emlékezett meg, akit második mentorának vall. Egy személyes történeten keresztül elevenítette fel barátságuk kezdetét. 2000-ben, épp a tokaji írótáborban tartott előadása után lépett hozzá Oláh János, a Magyar Napló igazgatója, hogy szüksége van egy könyvszerkesztőre, nem próbálná-e ki magát nála. Így született köztük egy tíz éves munkakapcsolat. A költő emléke előtt egyperces néma felállással tisztelegtek az írók.
Az ülést Gróh Gáspár, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója nyitotta meg. Előadásában a társadalmi közgondolkodás szempontjából párhuzamot vont az 1848-as és az 1956-os forradalom között. Mint mondta, az utóbbi nem vált a köztudat szerves részévé, 1848 érzelmi mélységét nem éri el. Nem tartja lehetségesnek, hogy a társadalom valaha is úgy gondoljon az ’56-os eseményekre, mint a másik forradalomra. Szerinte valami vagy organikusan alakul ki, vagy sehogy. Megemlítette személyes kötődését is a forradalom kapcsán. Családi háttere, a forradalomba vetett hit határozta meg életét, annak értékei mentén nevelkedett. Zárszavában kiemelte, hogy ’56-ról beszélni kell, és bármilyen nehéz feladat, a forradalmat a közgondolkodás mélyebb rétegeiben is meg kell honosítani.
A következő előadó Békés Márton történész, politológus, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója volt. Németh László ’56-ja című előadásán az író és a forradalom kapcsolatáról beszélt. Forradalomváró emberként mutatta be. Németh számára ’56 világtörténeti esemény volt. A remény beteljesülését látta benne. Egy új Szárszót vizionált. A győzelem napjára érkezett a fővárosba. Aktív részese lett a forradalomnak. Az értelmiségi akarat és tetterő kudarcáról beszélt. Magát a forradalmat a nemzet robbantotta ki. A nép és író kapcsolatát újra szinkronba hozta ’56, de most már a nép vezeti az írót. A forradalom leverése után megjósolta a Kádár-rendszer milyenségét.
Kiss Gy. Csaba, az ELTE nyugalmazott habilitált egyetemi docense a kelet-európai írószövetségek létrejöttéről és ’56-os tevékenységükről beszélt. Mint mondta, az írószövetségeket a totalitárius diktatúrák hozták létre, hogy ellenőrizhetőbbek legyenek az írók, és a propagandában mozgósítani lehessen őket. Később a képviselet nélkül maradt nép támaszává váltak. A lengyelországi, a csehszlovákiai szervezetek reakcióit vizsgálta a magyar forradalom idején. A lengyel szövetség teljes egészében a magyar ügy mellé állt. Csehszlovákiában is volt néhány kritikus hang, de az írók a passzivitásba burkolóztak.
Salamon Konrád előadásában szintén az 1848-as és az 1956-os forradalom között vont párhuzamot. Szerinte a világ első antikommunista forradalma egyedisége miatt egész Európát megmozgatta, hiszen nem történt ebben az időben más ilyen történelmi esemény, míg a ’48-as forradalom idején Európa több országa lángban állt. Ő is Németh Lászlót emelte ki, aki a Horthy-korszakot elítélte, de a nemzeti jellegét, a nemzeti érzés ébrentartását pozitívnak ítélte.
(Becsy András)
Az első est zárásaként a 2016. évi Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasaival, Balogh Gyulával, Benedek Miklóssal, Molnár H. Magorral, Novák Zsüliett-tel és Varga László Edgárral beszélgetett Erős Kinga, kritikus, szerkesztő, a Magyar Írószövetség titkára.
Miniinterjú Novák Zsüliettel
Először pályáztál a Móricz Zsigmond-ösztöndíjra?
Nem, harmadszor.
Csalódott voltál az elmúlt két alkalom miatt?
Nem voltam csalódott. Úgy gondolkoztam, hogy azért nem kaptam meg a „Móriczot”, mert nem volt elég jó a pályázat, amit beadtam, tehát a következő évben, években inkább a pályázatot gyúrtam át, nem pedig a többiekhez méregettem magamat.
Mit érdemes tudni az idén sikeres koncepcióról?
Már az első évben is egy néptáncos novelláskönyvvel pályáztam, ez a tematika nagyon fontos nekem, hiszen magam is néptáncolok. Be kellett azonban látnom, hogy akik nem érdeklődnek a néptánc iránt, azok a könyvért sem fognak lelkesedni, ezért engednem kellett, s kitalálni egy olyan történetet, amely akkor is megtartja az olvasó számára a szerkezetet, koncepciót, ha annak semmi köze sincs a kalotaszegihez vagy a mezőségihez. Semmiképp sem akartam egy szuperszittya könyvet csinálni, amely csak néptáncból és az ehhez köthető hagyományból áll. Ez íróként már-már kudarc volna. Úgyhogy idén regényötlettel pályáztam (első könyvem, a Disznó vallomások novelláskötet volt), amelynek a története a második világháború végén játszódik: a férfiak távollétében ekkor alakul ki az asszonycsárdások hagyománya. Nagyon érdekes helyzet, az otthon maradt nők évekig szántanak, vetnek, aratnak, gyereket nevelnek, s mindeközben megmaradnak, élnek, boldogulnak, szórakoznak is. Nincs szüfrazsett-ráhatás, természetes módon ébrednek öntudatra. És ebbe a megváltozott közegbe érkeznek haza a frontról a férfiak, de ami történt, nem visszafordítható, a nőket már nem lehet visszazavarni a konyhába, nem lehet uralkodni felettük – senki sem helyezhető vissza arra a helyre, amelyet korábban elfoglalt.
Erős konfliktushelyzet. Van nyelved, narrátorod, szerkezeted? Célegyenesben vagy a munkával?
Tudom, hová fut ki a történet, és tudom, mit akarok ezen a világon keresztül bemutatni. Ugyanakkor szeretnék még gyűjteni valós történeteket belőle, olyan izgalmas és főleg ma már elképzelhetetlen szituációkat, amelyeket így vagy úgy, de megoldottak ezek a hősök. Fikció készül, de szigorúan valós alapokon nyugszik.
(Kiss László)
Mininterjú Molnár H. Magorral
Volt-e már készülő kötetednek koncepciója, vagy csak később kristályosodott ki, írás közben a könyved szerkezete, tematikája?
Nagyjából tíz éve írok olyan verseket, amelyek most a kötettervemben vannak, úgyhogy a koncepcióm az volt, hogy ezt a munkát befejezzem. Nem egy új munkára adtam be a pályázatom, hanem egy régen készülő könyv megvalósítására. Ezekből mutattam be szövegeket. Már most körvonalazódik, hogy milyen témák köré fognak csoportosulni a versek, illetve hogy milyen ívet fog bejárni a kötet. Ezt a munkatervben nagyjából összefoglaltam.
Mit jelent számodra a Móricz-ösztöndíj?
Mindenképp szakmai elismerést, presztízs jelent, nem egzisztenciális biztonságot, megélhetést. Bruttó százezer forint az ösztöndíj, ez egy nagyon jó kiegészítő kereset, mellette viszont van állandó munkám. Így a díjnak nem az anyagi vonzat a lényege, hanem a szakma támogatása. Örülök annak, hogy írószervezeti tagság és segítség nélkül indultam és adtam be pályázati anyagomat.
Mikor készül el a könyved, és mikor realizálódna debütköteted?
Az év végéig 25000 karaktert prezentálni kell. Már sok vers elkészült a kötetből, így teljesíteni tudom az előírtakat. Hogy megjelenni mikor fog, az már annak a kérdése, hogy milyen gyorsan talál kiadóra a kézirat. Neki kell állni kilincselni. Szeretném, ha ez minél hamarabb bekövetkezne, és a kötetet kézhez kaphatná az olvasó.
(Becsy András)
