Helyszíni tudósítások

 

A Margó Irodalmi Fesztivál blogja

 

Szepesi Dóra

 

Ötödik nap: ez most egy kicsit hosszabb lesz, mert vasárnap, az utolsó napon három programon vettem részt, Németh Gábor, Tóth Krisztina és Röhrig Géza estjén – egyik jobb volt, mint a másik.

 

 

Milyen egy mormota nyara?

 

Személyes élményem egy kilenc évvel ezelőtti interjú, amiben arról kérdeztem a szerzőt, hogy A tejszínről után mi lesz a következő könyv. Azt válaszolta, hogy elkezdett valamit évekkel ezelőtt, ami várogat a kompjúterben. Vendégként volt a literával egy amszterdami kiránduláson felolvasni, valahová el kellett volna mennie villamossal és eltévedt. Volt egy nagyon érdekes pillanat egy megállóban, amit aztán megpróbált abban a sűrűségben megírni, ahogy akkor érzékelte. Közben kiderült, hogy a szöveg még sok mindent tartogat. Érzéseket kéne szétszerelnie. Nos, a szétszerelés eredménye a Mormota nyarában megszületett. Sokan vártuk már!

Az ajánlóban egy Európán átívelő roadmovie-hoz hasonlítják a szöveget, mert benne a narrátor helyvadász, mozifilmek jeleneteihez keresi a megfelelő forgatási helyszínt, épp egy olyan melodrámához, amelynek a fináléjában a vámpírrá lett Lord Byron ég porrá a tengerparton. A könyvben nagyon sok reflexív utalás van arra, hogy mikor kezdődik egy történet. A Margó-esten Szegő János a regényírásának a történetéről kérdezte a szerzőt, aki elmesélte az amszterdami eltévedést, hogy elkerült a bevándorlók lakta „dish citybe”, (azaz tányérvárosba) azért hívják így, mert minden náció a maga tévéjét nézi és tele vannak a tetők tányérantennákkal. A villamosmegállóban volt egy fekete apuka a kisfiával, kamasz lányával, egy holland apuka két szőke kislányával. A különös az volt számára, hogy egy tengópályányi részen mindenki el tudja kerülni a másik tekintetét. Úgy vélte, egy példaszerű liberális demokráciában van, mégis vágni lehetett a láthatatlan feszültségeket. Apró gesztusokból nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket az embereket minden tekintetben világok választják el. Ez a jelenet indította el azt a hullámverést, ami a regény egészen fantasztikus ritmusát adja.

 

N__meth_G__borral_Szeg___J__nogetett.jpg
Németh Gáborral Szegő János beszélgetett

 

Miért tartott ilyen sokáig a megírása? Meg kellett várnia, hogy ilyen, ehhez tartozó dolgok történjenek. Bemutatott például a kivetítőn egy idegek borzolására alkalmas jelenetet, amelyen Theo van Gogh holland filmrendező látható. Őt egy másodgenerációs marokkói fiú lőtte le, azért, mert készített egy dokumentumfilmet arról, hogy az iszlám családokon belül hogyan ítélik meg a családon belüli erőszakot. Egyébként gyönyörű filmet csinált, ebben az arcukat lefedő, egyébként meztelen nőkre vetítik rá a Korán szövegét, de ezért kimondták rá a fatvát. A regénybeli helyvadász narrátor szerepét magyarázva elmondta, szerette volna, ha a könyv valamilyen módon tárgyává teszi ennek az észjárásnak a szélsőségeit, zavartságát. Kitalált valakit, akinek oka és alibije van, hogy össze-vissza mászkáljon Európában. Karakternek nagyon megfelelt ez a foglalkozás, ami egyfelől folyamatos kívülállást, másfelől egzaltáltságig fölfokozott figyelmet jelent. Nem azt absztrakt térre kíváncsi, amiben utazik, hanem arra, hogy a terek miféle történeteket rejtenek magukban.

Az irodalom attól irodalom, hogy szöveg, ha nem működik, mindegy, mit mesél el –  mondta a beszélgetés egy pontján a szövegirodalom mesterének nevezett szerző, aki természetesen felolvasott a műből, még olyan részt is, ami végül nem került bele a regénybe. Formailag egyébként nagybetűvel kezdődik a könyv, és a végén van egy pont. A szövegben bekezdések vezetik az olvasót, és különböző szólamok találkoznak. A narrátor a fiának megpróbál elmagyarázni egy elég szörnyű esetet, aztán idéz bizonyos szövegeket, – tele van intertextussal –, harmadrészt szól a fejében egy hang. Ahhoz képest, hogy az elmúlt tíz évben mennyi mindent szemlélt, elég vékony lett a könyv. Húzott belőle, utólag rájött, olyat is, amit nem kellett volna. Mit jelent a könyv címe? Ezt az esten nem kérdezte meg Szegő, mert a fülszövegből kiderül. Olvassuk el! A könyvet könyvheti megnyitó beszédében Esterházy Péter így ajánlotta: Hosszútávfutónak gondolom Németh Gábor Mormota nyara című könyvét, jó sorsot remélek neki, radikális és jól olvasható regény, ritka elegy.

 

 

Mi az a Világadapter?

 

Városok, tárgyak, emberek, bosszantó vagy épp mulatságos történetek indítják el Tóth Krisztina verseit, hogy aztán a költőt követve járhassuk végig az utat a hétköznapi, mégis alapvetően fontos dolgok megértéséig. A Világadapter hol játékosan, hol megrázó komolysággal mesél az idő múlásáról, a távolodásról, a fájdalmakról és veszteségekről.

Az 1989-es Őszi kabátlobogás című első kötet sok mindent ígért, hogy mi lesz Tóth Krisztinából – kezdte a beszélgetést Lator László. A későbbi Tóth Krisztina egyre inkább többszólamú, sokszor szétszálazhatatlanul polifonikus költészetet művel. A kis dalok formailag is megváltoztak, és hosszúverseiben sokszor egy novellát sejthetünk, mint ahogy prózájában is érezni a költőt. Arra a kérdésre, hogy hol kezdett megváltozni, a költő elmondta, nemrég számolta fel szülei házát, ahol gyerekkorát töltötte. Megtalálta a gyerekkori verses füzeteit meg egy csomó régi rajzát. Sokáig haragudott az első verseskötetére, sutának, idétlennek tartotta, most azonban hirtelen, a gyerekkori rajzok láttán, kirajzolódott a folytonosság. Örült, hogy Lator meglátta a korai versekben ezt a lehetőséget, ő maga is állandóan arra figyel diákjainál, hol van az a furcsaság, amiből szárba szökkenhet valami.

 

T__th_Krisztin__val_Lator_L__setett2.jpg
Tóth Krisztina és Lator László

 

Tóth Krisztina köteteire mindig jellemző az erős szerkesztés, a cikluscímek jelentősége, mint most például a Futamidő vagy a Turista. Megtudtuk tőle, hogy ezek arra utalnak, hogy átmeneti időt töltünk itt a Földön, kapcsolataink, érzelmeink is átmenetiek. Emellett a Turista, amely Takács Katalin előadásában el is hangzott, egy szerelmes vers, bár a szerelem hiányként van benne. Lator érdeklődött, mit jelent egyik versében a „tisölök” szó; megtudtuk, József Attilától származik, a „ha kell, embert is ölök” sorból, ami olvasás közben így hangozhat. A Koravén cigány Vörösmarty parafrázis, „borúdal”. Lator szerint az ilyenfajta versei majdnem paródiák, de inkább arról van szó, hogy az eredeti vers szavait kiforgatja. Tóth Krisztina költészetében a nyelvnek óriási szerepe van. Nem azzal hat, mint kortársai vagy a fiatalabbak, hogy beletesz a versbe valami illetlen, trágár szót, hanem természetesen jön jellemzésként a szó, a jelző, nem mutatványok ezek, hanem a pontossághoz tartoznak.

Sok tudományos művet olvas a szerző, a történelmi, földtörténeti múlt szintén eleme költészetének: szereti a szakmai szavakat verseiben, mint például a címadó világadapter, ami lehetne világvevő is – a lényege, hogy majdnem jelkép, azt is jelenti, hogy az emberen keresztül folyik a világ mindenféle árama. Lator ezt azért hangsúlyozta, mert Tóth Krisztina költészetében ez az ide-oda járó áram nagyon fontos. Hányféle szál fonódik össze a verseiben! Leglényege pedig az, hogy összecsúszik a féltudat, az álom, a tudatalatti és az aprólékos pontossággal megjelenített valóság. A Hosszúalvó című verset a légifelvételek ihlették, másrészt a Mexikói öböl olajszennyeződése, amelynek a képsorai nagy hatással voltak rá: mentették, önkéntesek törölgették az olajjal szennyezett pelikánokat, a víz színéről az olajat úgy próbálták felszívni, hogy helikopterekről több tonnányi hajat szórtak rá… Végezetül elhangzott a Hosszúalvó című, megrendítően szép vers is, amely a pusztulást, szorongattatottságot, kietlenséget az egész világegyetemre kiterjeszti. Lator szerint a Husszúalvó lehet, hogy Tóth Krisztina, mert ő alá szokott álmodni a verseknek.  

 

mezítlét

 

Röhrig lírája egyszerre érzékeny és brutális. Egyéni és családi tragédiák sűrűjébe kerülünk, mégis úgy érezzük, ő végig fogja a kezünk és vezet minket. Költői programját 1 szóban így ragadta meg: mezítlét. A Son of Saul/Saul fia főszereplője verseiben is lemegy a mélybe, oda, hol sír és gyökér már nem egymás mellett van, de voltaképpen ugyanaz.

Az esten a versek csak keretként szolgáltak ahhoz a rendkívül sokrétű és mély beszélgetéshez, amelyet Boldizsár Ildikó vezetett. Kálid Artúr maga válogatott a verseskötetből, elsőként az anyaélmény megfogalmazását hallhattuk. Hogyan ér össze a látható és a láthatatlan életrajz? Boldizsár Ildikó e köré a kérdés köré szervezte a beszélgetést, aminek címét, „mezítlét”, a költő még Amerikából írta meg, ő pedig tőle függetlenül arra jutott, hogy ezen az estén szeretné megtudni, mi is az, ami összeköti benne az írót, a költőt, a színészt, a rendezőt, a szövegírót, az énekest, és mi köti őt ehhez a címhez.

Röhrig Géza szereti az egyszavas címeket, ez a mostani kötete (Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit) az első, amelyik nem egy szóból áll. Elmondta, hogy az ember csak mezítelenül lehet teljesen önmaga. Ez ellentmondásnak tűnhet, személyesen ő rendkívül prűd ember, nem tudna egy nudista strand közelébe se menni, akkor érzi jól magát, ha a szónak a láthatatlan értelmében sikerül lemeztelenednie, elfelejteni kort, nemet, nevet, múltat. Nem azonosítja magát az életével, ugyanakkor a pillanatban benne szeretne lenni, bár ami a legjobban érdekli, az az, hogy „milyen vagyok mindig.” Ezt persze nyilván versben lehet a legjobban elmondani, vagy dalban, ami szerinte a versnél is magasabb minőség.  Sartre-t idézve hozzátette, ami minket meghatároz, az nem az, amit megtettünk az életünkben, hanem amit nem mertünk megtenni. Ez nyilván rettenetesen személyes. De vannak olyan dolgok, amelyek azért vannak, hogy ne tegyük meg őket. Természetesen gyakran gyávák vagyunk, és azt, amit nem merünk megtenni a három dimenzióban, azt megírjuk… Például ő az életében nem találkozott az anyjával, most mégis hallottunk egy verset, amiben ezt megteszi.

Boldizsár Ildikó, aki harminc éve ismeri Gézát, az 1967 című vers után azt kérdezte, mi az, ami elkezdődött 1967-ben? (Tudjuk, hogy akkor született, a kérdés persze mélyebb rétegeket érintett.) Van két 18 hónapos kisbabájuk, egy fiú és egy lány – kezdte válaszát. Rajtuk is látja, mennyire készen jövünk a világra. A feladatunk az, hogy ne hagyjuk, hogy a sorsunk elhomályosítsa ezt a képet, azt, akinek megérkeztünk. Ez persze nem könnyű. Van egy 17 éves fia is, volt egy érdekes szóváltásuk. Az ő számára Isten egészen nyilvánvaló valóság, a fia pedig, aki részben lázad ellene, egyszer így szólt: Mondok neked két tényt, papa. A Nobel-díjas tudósok 99%-a nem hisz Istenben. A börtönben ülők 99 %-a hisz Istenben. Ez szerinted miről árulkodik? Erre ő azt mondta: zárd azokat a tudósokat börtönbe, és kérdezd meg őket öt év múlva. Visszatérve a kérdésre, hogy kit milyen kéményen ejt be a gólya? Állandóan pelenkázza a gyerekeit és tudja, amit a nők mindig tudtak, ez egy áldozathozatal. Ha a pelusban van valami, annak örülni kell, az ajándék. Az, hogy 1967-ben vele mi történt, és mi történhet egy csecsemőgondozóban? Az ember erre az időre nem emlékszik, holott ekkor volt a papír üres, ezek a mélyen bevésődött kulcsélmények. Ő annak a megrögzöttje, hogy nincs reménytelen ember. Egyedül mindannyian szépek vagyunk, az életnek az a nagy feladata, hogy együtt is szépek legyünk, az emberi kapcsolatainkban. Hiszi, van egy erősebb szint, ami lehetővé teszi, hogy ne analizáljuk magunkat kényszeres módon.

 

R__hrig_G__za_besz__lget_Boldi__val_.jpg
Röhrig Géza és Boldizsár Ildikó

 

Boldizsár Ildikó úgy érzi, sok megnehezítő dolog ellenére, ő egy boldog ember, a boldogságra való képességében magasra jutott. Ez hogy is van? Nagyon egyszerű, – válaszolta Röhrig, ha van egy ügy az életedben, amiért hajlandó vagy föláldozni a boldogságot is, akkor vagy boldog. A boldogság nem lebeg előtte célul, gőgös dolognak találja, ha valaki boldog akar lenni, nincs hozzá joga, nézzen körül! A boldogság mellékhatás, ha az ember azt teszi, amiről valóban mélyen azt gondolja, hogy helyes, akkor automatikusan boldog lesz. Mert fájni muszáj, szenvedni tilos. Aki szenved, önmagával van tele, a szenvedés egy kultusz. Ha a művészetet nézzük, egész életművek épülnek szenvedésre a kortárs magyar irodalomban is. Vannak olyan írók, akiket ha olvas, látja, hogy ez a sötét fogalmazás programszerű, és amikor találkozik vele, tudja, hogy ennél jobban vagy, öreg! Tényleg rettenetesen sok dolog gyilkol minket és nagyon kilátástalan tud lenni az élet en bloc is, meg Magyarországon is. De az ember érzéki lény, és elementáris dolgok, hangok, színek hatnak rá, jársz, mozogsz, kapcsolataid vannak! És ezeket elhallgatják, letagadják, amikor a fájdalomból szenvedést csinálnak.

Az Örökbefogadás című vers elhangzása után arról beszéltek, hogy egy ilyen helyzet után hogy is lehet kapcsolódni és mihez. Röhrig utalt arra a bibliai jelenetre, amikor Jákob tusakodik az angyallal. Tudjuk, meg is sebesíti, a csípőcsontját kiüti, Jákob egész életében sánta. Egyszer csak a birkózásban azt mondja az angyal, bocsáss el, mert feljött a nap. Hajnalodik. Azt gondolnánk, Jákob elbocsátja végre, ehelyett azt mondja, nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Röhrig szerint ez a helyes történelemszemlélet, kollektíve is és egyénileg is, hogy bármi történik, ne bocsássuk el, amíg meg nem áld minket. Valami abban el van rejtve, amire szükségünk van. Azért történik velünk, mert szükségünk van rá. Ebből a bibliai történetből tanulta meg, hogy ez a helyes attitűd. Kertész Imre is ezt mondja, amikor a holokausztról beszél, hogy valami megtörténik, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie, de ha már  megtörtént, akkor igenis, törvényszerűen, mint az alkímiában mindenből, abból is lehet aranyat csinálni. A feketék emberjogi mozgalma nem alakult volna úgy, ahogy, ha nem történik meg a holokauszt, ha nem hozzák meg a törvényhozók az emberiség elleni bűntett fogalmát. Nem lehet azt mondani, hogy valami teljesen fekete, sötét. – fogalmazott. Mint a jó és rossz tudás fájának a gyümölcse, minden összekeveredett. Csak kreativitás, invenció, leleményesség kérdése, hogy mikor jövünk rá arra, mi mire volt jó.

 

R__hrig_G__za_1.jpg
Röhrig Géza

 

Intenzív jelenléte titkáról is faggatta Boldizsár Ildikó. Minek köszönheti például, hogy a Saul fiában elég kevés mondatot mond, mégis, mintha állandóan közölne, üzenne valamit, az arcával, hátával, a fülével. Hogy kell ezt csinálni? „Úgy állítsz be engem, mint egy gurut!” – mondta erre Röhrig, de továbbfűzte gondolatait. A művészetben is nagy kísértés, hogy mindent maga alá rendeljen az ihlet, a mű, hogy ez legyen a centrális erő. Ő az egyensúlyban hisz. Kamaszkorában cselgáncsozott, Oláh János volt az edzője. Tehetséges volt, szép eredményeket ért el, úgy győzött a tatamin, hogy egyensúlyban tudott maradni. Nagyon fontos, hogy az ember felismerje az egyensúly szerepét. Arisztotelész is ír erről, ő arany középútnak nevezi. Például a bátorság, az a középérték a vakmerőség és a gyávaság között. A bátor ember egyensúlyban él, a vakmerő vagy a gyáva nem bátor. Ugyanígy van más tulajdonságokkal is, a tékozlás és a fösvénység között van a nagylelkűség.

Egyetlen tulajdonságot ismer, amelyben nem az arany középút szabálya érvényes, az pedig a szerénység. Ő például alkatilag nem szerény ember, és azt gondolja, az ember sosem lehet elég szerény. Számára például a hullamosás volt az a művelet, amelyben megtalálta a módját, hogy mindig újra és újra szerénnyé tegye magát. Ehhez a halálnak kifejezetten a fizikai jelenléte segítette hozzá. (Röhrig 2001 óta az írás mellett halottőrzőként és -mosdatóként dolgozik a new yorki Plaza Jewish Community Chapel ravatalozójában.)

A Károlyi Palota udvarán rendezett est nem volt egy szokásos könyvbemutató. A megpendített témákhoz ki-ki úgy kapcsolódhatott a maga módján. Az volt az érzésem, hogy a szabadtéri helyszín, a nyitott égbolt, a fák és a madárcsicsergés még közelebb hozta a népes közönséget egymáshoz.

 


 

Negyedik nap: a szombati programok közül egy összművészeti estre és egy utazó-utaztató könyv bemutatójára lettem kíváncsi.

 

Jelmezbál Grecsóékkal

 

„A falu zárt, kegyetlen és szép világ, olyan gyökér, olyan életkezdés, ami örökre meghatároz.” Erről a közös identitásról meséltek a Grecsó-fivérek egészen más nyelven, egészen másképpen. Közös estjük inkább különös küzdelem, lelki leltár, virtuális családállítás. A műsor Grecsó Krisztián Jelmezbál című regényére épült, ebből olvasott fel az író részleteket. A felolvasott és elmesélt szövegekben rejtező lelki rezdüléseket Grecsó Zoltán táncművész, koreográfus táncprodukciója mélyítette el, amelyhez Döbrösi Laura éneke és Kertész Endre gordonkajátéka finom háttérként szolgált.

 

 D__br__si_Laura___s_Kert__sz_Endre.jpg
Döbrösi Laura és Kertész Endre

 

Milyen kötődni valahová máshová, ami nem a mi világunk? – így kezdődött az első részlet, amelyben felvillant egy néhány évtizeddel ezelőttről ismerős jelenet: a színpadon Koós János táncdalénekes, a nézőtéren hidrogénezett, dauerolt és tupírozott hajú rajongó hölgyközönség.  Grecsóék produkciója is népes közönséget vonzott, nem mondom, hogy csupa hölgy ült a nézőtéren, de számosan. A hajviselet, a divat persze más ma, ám az érzelmi kötődés a rajongott művészekhez valószínűleg nagyon hasonló. Eszembe is jutottak Szabó T. Anna sorai: „Mit akar a nép ma Grecsótól?/ Ő itt sok sós könnyet lecsókol.” (Szabó T. Anna Lovat agyalá, Gyula! című népi csujogatójából: http://www.barkaonline.hu/blog/3646-alkoholdal-nepi-csujogatok )

 

Grecs____k_.jpg
A Grecsó fivérek

 

Szóval nagyon tetszett ez a Koós János-improvizáció, amelyben a táncművész a göndören felhangzó ének ritmusára marionettszerűen élt a színpadon. Ellenpontja volt a szerelmes pedagógus, Vera történetére koreografált mozdulatsor: A nő a kisvárosi kocsmában érdeklődik a Bubusként ismert szívtipró lakcíme iránt, azon is töpreng, elmenjen-e a jelmezbálba. Van itt lelki vívódás bőven: Grecsó Zoltán kontakttáncos mozdulatokkal fejezte ki a bál és a szerelem jeleneteit.

 

Grecs___Zolt__n2.jpg

 

A író elmesélt egy gyerekkori sztorit is, amelyben öccse a nagymama szigorát enyhítendő, együttérzően így szólt a nagypapához: „Tata, remélem, Pesten volt valakid!” Megtudtuk, nemrégiben egészen közel is eljutottak a falujukhoz, Szegvárhoz, elvitték a műsort Hódmezővásárhelyre. A Koós János-improvizációt ott is előadta Zoltán, jöttek a faluból megnézni, hogy esetleg meghívják őket, de azóta nem jelentkeznek… Nekem nagyon tetszett a műsor. Grecsó Krisztián legalább olyan jól mesél, mint ahogyan ír, öccse fantasztikus táncos és a zenészek is hozzáteszik a magukét. Különös, bensőséges világot alkotnak így együtt.

 

Útiesszék külső, belső utakra

 

New Yorktól Moszkváig, Párizstól Prágáig, Németországtól Svájcon, Oroszországon, Indián és Erdélyen át az író szülőfalujáig járják át Háy János útiesszéi a világot, téren, időn és műfajokon át, oda és vissza. A Könyvhétre megjelent Ország, város, fiú, lány című kötetről, belső és külső utazásról a szerzővel Valuska László beszélgetett.

 

H__y__J__nos___s_Valuska_L__szl__.jpg
Háy János és Valuska László

 

A kivetítőn a szerző utazásaiból néhány képet láthattunk, főként ifjúkorából. Hogyan kezdődtek útjai? Úgy alakult, hogy hirtelen lettek külföldi rokonai, mert a családja egyik része Szlovákiában maradt és így voltak csehszlovák rokonaik. „Gyakran jöttek a csehszlovák rokonok, ami vicces volt, mert ugyanolyanok voltak, mint mi.” – vezetett a 70-es évek magyar valóságába. Miután az Ipoly-hidat felrobbantották, komoly utazás volt, hogy a szomszéd faluba eljussanak. Vidéki szituációban meghökkentőnek számított, hogy van a világnak más szegmense is. A 70-es évek második felében már Budapesten élt, úgy emlékszik vissza, hogy a zárt ország ellenére mégis sokkal több információ jött át a határon. Pontosan lehetett tudni, milyen művészet, milyen zene, festészet van nyugaton, egy csomó könyv eljutott ide akár kéziratban. Néha most, a nyitott Magyarországon jobban érzi, hogy az emberek úgy élnek, mintha Magyarországon kívül nem volna világ. Igaz, akkoriban a tudásunknak egy része képzelet volt. Érdekes, ez más időkre is igaz, például, ahogyan Ady követi a szimbolistákat. Ő maga nem olvasott Baudelaire-t, csak Szini Gyula elmesélte neki, hogy milyen Baudelaire. Ady azért lett jó, mert nem olvasott Baudelaire-t, ha olvasott volna, olyat írt volna, de miután csak elképzelte, kialakult, amit Adynak nevezünk.

 H__y__J__nos.jpg
Háy János

 

Hogyan konstruálódik meg egy ország az ember fejében a sok irodalmi- és filmélményből? Ütközik a valóság és az elképzelt, jól példázza ezt a Tíz deka párizsi című írás, amelyben körbejárja a Párizs-mítoszt. Igaz, hogy ami ott van, már csak emléke annak, ami volt, mégis megtalálható a múlt lerakata. Szóba került a turista attitűd és az, hogy Háynak nincs utazási listája, különösebben nem vágyik sehová, ahová eljut, annak örül. Utazóként sose érdekelte a kultúrsznobizmus, inkább a mindennapi élet, az, hogyan tud belesimulni abba a világba. Itt megjegyezte, úgy éljük le az életünket, mintha fesztiválturisták lennénk. Pedig amíg az élmény ér, nem tudsz magaddal foglalkozni. Annál tartalmasabb az élet, minél mélyebben át tudod élni a sorsodat. Lényegesnek tartja azt a belső utazást, amit az egyes országokban átélt. A haza fogalma szerinte az az érzelmi elevenség, ami bennünk van, de ez nem gátol abban, hogy más hazákat is megismerj. Mindenképpen szükségünk van kisebb közösségekre, hazára, ahol megtaláljuk a magunk biztonságát, otthonosságát, emellett a világfolyamatokat nem lehet kikerülni. – vélekedett. Külföldön erősen meg lehet élni a nagyon elveszett magányt, ami tulajdonképpen az ember alapélménye. Ezt az élményt megírta a könyvben egy németországi utazásáról. Megtudtuk azt is, hogy Finnországban volt a legelveszettebb, Indiában készítettek róla fényképet, mert ott ő volt a „fekete”. Erdély volt az utolsó írás, amit elkészített, enélkül nem jelent volna meg a könyv, Erdély bármennyire magyar, tényszerűen külföldön van. Elmenni itthonról a nyelvromlás miatt nem menne, csak ideiglenes lakosként tudná elképzelni. Érdekes tapasztalata, hogy idegen országban a személyiségünk is megváltozik, kicsit másmilyen vagy Varsóban és másmilyen New Yorkban. Élni leginkább Lengyelországban vagy Horvátországban tudna, orosz szakos lévén talán a nyelv miatt is áll a legközelebb hozzá ez a két hely. Íróként nyelvet nagyon fontosnak tartja és ezért Magyarországon mindenképpen otthonosabban érzi magát bármely más országnál. Úgy gondolja, mindenképp szükségünk van egy olyan nyelvre, amelyben a lehető legmélyebben tudjuk megfogalmazni, kik vagyunk. Bármennyire is tudsz egy idegen nyelvet, az a fajta jelentéstér, amit a saját anyanyelvünkön tudunk, soha nem fog bejönni. Mivel az írás gondolkodás, folyamatos önvizsgálatot feltételez, az utazások pedig meglökik az ember gondolkozását, az utazások beszüremkednek az írásba.

Felolvasás is lett volna az esten, de a közönség úgy döntött, folytatódjon inkább a beszélgetés. Ezt nem is bántuk, hiszen annyira sokrétű, mély és színes volt, – a magányos, belső utazásra invitáló könyvet úgyis elolvassuk majd később. A kötetet a fülszöveg szerint bárki bedobhatja a táskájába – bár ne számítsunk útikönyvre, utazási tanácsadóra, inkább valamiféle regényes, szubjektív útikalauzra.

 


 

Harmadik nap: A tárgyak és a művek túlélnek minket. A helyszín újra a Petőfi Irodalmi Múzeum.

 

 

Tárgyiasult emlékezet

 

A PIM Tárgyeset című sorozatában kortárs írók segítségével rendezett rendhagyó szóbeli „tárlatot”, ezúttal Schein Gábor volt a főszereplő, Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője beszélgetett vele. Megismerhető-e a múlt egyes tárgyak, dokumentumok segítségével? Mennyire része az identitásnak egy-egy családi ereklye vagy gyűjtemény? Schein Gábor Svéd című regényében a kézzelfogható emlékek és a múlt megismerhetősége között éles ellentét feszül.

 

Nagy_Bogl__rka_s_Schein_G__bor.jpg
Nagy Boglárka és Schein Gábor

 

A program elején E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója mondott néhány szót a sorozatról, amelynek egyik kiindulópontja, hogy akcióba hozzák a múzeum relikviatárát, ráirányítsák a fényt, hogy tárgyakat is gyűjtenek. Nagyon érdekes, hogy a tárgyak milyen emlékeket hívnak elő a szerzők magánéletéből, milyen szerepük van az írók, költők alkotóművészetében. Schein Gábor regénye nagyon is alkalmas ennek a beszélgetésnek a lefolytatásához. Az asztalon jelenlévő tárgyak is a beszélgetés tárgyát képezték. Ha közülük a PIM megkaphat egyet-kettőt a gyűjteményébe, azok az egyéni, közösségi és muzeális emlékezetnek is részesévé válnak majd – tette hozzá.

 

A_t__rgyak_kis_eml__km__vek2.jpg
A tárgyak kis emlékművek

 

A szerző egyébként más műveiben is körüljárja azt a kérdést, hogy vajon a személyes identitás hogyan kapcsolódhat a családi kollektív identitáshoz. Mindegyik műben az derül ki, hogy ez egy roppant törékeny dolog. A Svéd című regény hőse, a nyugdíjas stockholmi külügyi alkalmazott, Grünewald úr, különös gyűjtőszenvedéllyel rendelkezik. Idegen tárgyakat gyűjt, és kitalál hozzájuk történeteket. Az élő viszonyokkal baja van, az ócskapiacon érzi jól magát. A regényrészlet felolvasása után a szerző elárulta, ő e tekintetben különbözik főhősétől, később fel is olvasta Kései ráadás című versét, amely úgy kezdődik: „Én nem gyűjtök semmit.” 

Mégis, volt néhány kedves tárgy, amit elhozott bemutatni és történeteket is mesélt róluk. Elhozott például egy gyerekkori kisautót, egy dobot, amit a feleségétől kapott és az a vízszintezőt, amelyet Borbély Szilárdtól kapott, az ő nagyapjáé volt, ezen kívül magáénak tudhat egy könyvet, amely Szilárd keze nyomát őrzi, ő készítette, míves munka. Nagyon megható, mennyire fontos volt neki, hogy tárgyakon keresztül is kifejezze barátságát.

 

Borb__ly_Szil__rd_k__zzel_k__s__nyve.jpg
Borbély Szilárd kézzel készített könyve

 

Schein az ő apai nagypapájának a könyvét is elhozta, amely egy nyomdaipari tankönyv, az a címe, hogy A klisékészítés technológiája. Apjának dedikálta, és még azt írta bele, hogy „A tudás hatalom”. Schein Gábort ez nagyon megragadta gyerekként, sajnos nem ismerte személyesen, mert nagyapja 1956-ban meghalt. Érdekes, szerinte áthallásos az első fejezet címe: A retusálás – rejtett beszéd arról a korról, amelyben élt. Egy családi tükör megmentett és bekeretezett darabja is a kitüntetett tárgyak között volt, túlélte a deportálást, több költözést. Volt egy piros kockás spirálfüzet is, amelybe  kamasz korában verseit írta, egyébként volt Erika írógépe, aztán számítógépe, amelyhez hajlékony floppy lemez is tartozott, egy ilyet meg is mutatott, bár nem tudja mi van rajta, nem tudja min leolvasni, ez meglepetés lehet…

Megtudtuk, hogy a füzetet és a hajlékony lemezt is odaajándékozza a PIM-nek, mementóként, hiszen ma már levelek, kézzel írt kéziratok alig léteznek. A filológiában valaminek vége van, de ez a füzet megmarad!

 

 

Térey térereje

 

„Bravúros kiszámíthatatlanság” jelzővel illette Térey Jánost és művét a könyvheti megnyitón Esterházy Péter. A szerző harminc év verseiből állította össze Őszi hadjárat gyűjteményét: a mitologikus helyekről, a versekben kirajzolódó férfi és női sziluettekről, sötét titkokról és nagy élethazugságokról, a köz­ és magántörténeti viszonyok dinamikájáról.

Marnó János írta a kötet utószavában, hogy egyfajta fejlődésregényként is lehet olvasni. Ezen az esten Karafiáth Orsolya faggatta a szerzőt, ezenkívül három kortárs –  Kemény István, Marnó János és Sirokai Mátyás – kapott feladatot, hogy fogalmazza meg prózában vagy erre az alkalomra alkotott műben Téreyhez fűződő kapcsolatának lényegét, ahogyan Karafiáth fogalmazott: az érdekelte, „hogyan bizsereg össze a két költői világ”.

 

A_sz__npadon_T__rey_J__nos___srsolya.jpg
Térey János és Karafiáth Orsolya

 

A programra nagyon sokan kíváncsiak voltak, megtelt a terem és az előtérben lévő kivetítőn is követték a beszélgetést. Az Őszi hadjárat, ami a bemutató apropóját adta, vaskos kötet lett, bár így is kimaradt a gyűjteményből néhány szöveg. Térey a kötethez fűzött jegyzetében felteszi a kérdést: „Verseimet gyűjtöm egybe, nem az összeset, ilyen kegyes egykori magamhoz és ilyen kegyetlen jelenlegi olvasóimhoz hogyan is volnék?” A kötet kilenc verseskönyvet és közel harminc évnyi alkotómunka termését sorakoztatja fel, az 1991-es Szétszóratástól a tavalyi címadó ciklusig.

Miért ez a harcias cím? A beszélgetésből kiderült, hogy az összegzés több szempontból is, nemcsak címében utal háborúra, seregszemlére is emlékeztet, felidézi a szerző korszakait, milyen céltudatos, agresszív lírával robbant be annak idején a kortárs magyar irodalomba. Ezt a címadásokból is érzékelhetjük: Természetes arrogancia, Tulajdonosi szemlélet, Térerő. Térey kezdetben a nyelvet is fegyverként használta, az elidegenedés és a modoros szerepválasztások jellemezték. Az esten fellépő kortársak is taglalták ezt a kérdést, de Sirokai például lírájának vonzerejeként a nagyzenekari hangzást emelte ki.

 

T__reyr__l_Sirokai_M__ty__s_iskozott.jpg
Sirokai Mátyás

 

Arra is felhívta a figyelmet, hogy érdemes megnézni a kötetekben lévő szerzőportrékat, a Téreyről készült fotókat: szerinte a félelmetes képekhez képest sokkal kedvesebb a szerző, ám azok a képek nagyon jók és azokhoz jönnek még a versek... Elmondta azt is, hogy kezdettől fogva nagyon szerette az apokaliptikus látásmódját, amihez meg kellett tudni találni, illetve csinálni egy nyelvet, egy megszólalást, hogy hiteles legyen, meg ami elbírja a mondanivalót. Számára János lírájának az egyik legnagyobb vonzereje, ez a bizonyos nagyzenekari hangzás. Az Őszi hadjáratban a legújabb versek is helyet kaptak, Sirokai kedvence ezek közül az Édes fiaim. Ebben megdobban a vers szíve és az övé is.

 

Marn___J__nos___s_Karafi__th_Orsolya.jpg
Marno János és Karafiáth Orsolya

 

Az est végén Térey az Udvari kultúra című legújabb versét olvasta fel, ami valószínűleg egy 20 évvel ezután megjelenő gyűjteményében helyet fog kapni. Bár a szerző mondta korábban, hogy 10 év múlva már nem lesznek versek és így nem lesz összegyűjtött kötet sem, szerencsére megtudtuk, szeretne még verses regényt írni, meg színdarabot is. Hiába fura a verses regény, a költői észjárást nem akarja levetkőzni a továbbiakban sem. Azzal a gondolattal is kacérkodik, hogy ír egy rendes regényt prózában, ami azoknak az olvasóknak sem lesz riasztó, akik optikailag attól szoktak megijedni, hogy „verses a regény”. Karafiáth Orsolya szándéka szerint végig akarta vezetni, hogyan épültek egymásra a motívumok, hogyan jelentek meg egyes témák, amik később gazdagabban kifejtődtek, de utólag úgy tűnt, a sok ismeretanyag ennek az estnek a kereteit szétfeszítette volna. Tehát folytatása következik!

 


 

Rendkívül vonzó programokat kínál a Margó Irodalmi Fesztivál, a válogatásban, a döntésben csak az érdeklődés és a rendelkezésre álló idő szab határokat.

Második nap: Legyen egy régi-új és egy modern-új mű!

A helyszín ezúttal a Premier Kultcafé, Budapest legújabb, fogyatékosság-barát kulturális színtere, az egykori Vörösmarty mozi helyén. A helynek két bejárata van, az egyik az Üllői út 2-3, a kerekesszékkel érkező vendégek a Baross utca 1. szám felől tudják akadálymentesen megközelíteni.

 

Szepesi Dóra

 

Isteni sci-fi és útikalauz

 

Nádasdy Ádám 2009-ben – Babits Mihály, Szász Károly és még sok más előd után – kezdte el újrafordítani Dante Isteni színjátékát. Új fordítását a Könyvfesztiválon mutatták be, amelyen Szörényi László így fogalmazott: „Dante klasszikus is, meg aktuális is”. Kétségtelen, mennyire nagyszabású vállalkozás! A Könyvhét megnyitóján Esterházy Péter is megemlítette, hogy a jegyzetekkel, tudós előszóval ellátott kötet fontos lehet mindannyiunk számára. A hátlapszövegből idézett: „Kedves Olvasó, jöjjön velünk a túlvilágra, és nézze meg, mi vár önre, nem lesz fenékig tejfel.”

 

Szilvay_M__t_____s_N__dasdy___d__m.jpg

 

És ha nem fenékig tejfel, legalább legyen szórakoztató a bemutatása… A Kultcafés estet nevezhetjük prezentációnak is, a könyv olyan, mint egy sci-fi szerű útikalauz, térképként a szerző előadását a MOME Tervezőgrafika Tanszékén készült illusztrációk vetítése egészítette ki. Nádasdy, aki a könyv mutatóját készítő Szilvay Mátéval kalauzolta a közönséget, feltételezi az olvasóról, hogy még sose járt a pokolban, csak igyekszik elképzelni. Hogyan is képzeljük el? Mindjárt felolvastak egy részletet, amelyben Dante egy Castello nevű régi barátjával találkozik a purgatóriumban. Kiderül, hogy az elhunytaknak hologramszerű teste van, mivel amikor meg akarják egymást ölelni, igazából nem lehet, mert az elhajlik az ölelés elől. A műben vegyül a reális és az irreális. A Pokol például olyan, mint egy fagyitölcsér, amelynek a csúcsában (amit a gyerekek le szoktak harapni – tette hozzá a szerző) ott van Lucifer; a Purgatórium pedig egy kúpalakú hegy, párkányain lehet sétálni.

 

A_pokol_8._k__r_fel__ln__zeti_tszete.jpg
A pokol 8. kör felülnézeti és függélyes keresztmetszete

 

A Pokol üzemszerűen működik, gyárlátogatásként képzelhetjük a műbeli leírásokat; a Paradicsomban a szférák egymás fölött helyezkednek el, a Vénuszra az kerül, aki szerelmes volt, a Marsra a harcos természetűek, stb., – olyan ez, akár a bábszínház. Halálunk után két út van előttünk, az egyik a kárhozaté, a másik a Mennybe vezet. Ez utóbbiba csak kevesen kerülnek, ők a szentek; a középkori emberek azért találták ki a Purgatóriumot, hogy legyen még egy sansz. Szerették a szenvedést elképzelni, akár a Grimm mesékben. A Pokolba érkezőket egy Minósz nevű figura fogadja, ítél és helyet oszt, ő a bűnök ismerője, és farkát annyiszor tekeri körbe, ahányadik szintre kerül a bűnös. Gyakorlatilag ő a liftkezelő. Dante útja során csupa hírességgel találkozik, nem is véletlen, annak van hírértéke. Érdekes még, hogyan fogunk feltámadni? Dante szerint olyan lesz ez, mint egy gigantikus diszkó, mindenki ragyogni fog, és ereje teljében lesz (az öregen meghalt megfiatalodik, a pici gyerek fiatal felnőttként támad fel). És nem bántja majd a szemünket a ragyogás? Nem, mert sokkal ellenállóbbak leszünk!

 

A_hetedik_k__r_Bujas__g.jpg
A hetedik kör

 

„Userfriendly” különben ez a kis útikalauz, több mint 40 ezer lábjegyzet került bele, arról, hogy ki kicsoda, mikor élt, és micsoda például Krisztus pokoljárása, vagy az Ave Maria. A szöveg nemcsak tudományos, szép is. Egy szépen megírt tankönyvről van szó, költőien fogalmazott szöveges példákról. Néha az lehet az érzésünk, hogy a Jóisten írta ezt a könyvet, de ezen ő biztosan mosolyog magában… Érdekes benne a zsurnalisztikai hév, tényfeltáró újságíróként ír meg bizonyos disznóságokat. A szerzetesekről kénytelen kijelenteni, hogy baj van, elmondja, a ferencesek és a domonkosok lezüllöttek. Saját koráról lesújtó a véleménye, haragszik a bankvilágra is. Bájos a korabeli természettudományos ismereti alap, gondoljunk bele, Kolumbusz csak ezután indul el… Dante 20 évet szánt művére az életéből, amely elképesztő versformában született intellektuális kaland. Nádasdyt a fordításra becsvágya hajtotta, úgy érezte, nagy dobás, olasz szakosként és nyelvészként egy gesztust akart tenni, meg hogy lássák, komoly ember. Az élet rövid, az irodalom hosszú, olvassuk az Isteni színjátékot – így ajánlották a könyvet az olvasók figyelmébe.

 

Minden mondat alá van aknázva

 

Az est következő programján Németh Gábor a friss Hazai Attila-díjas Bartók Imrével beszélgetett. A Hazai Attila Irodalmi Díjjal az alapítvány a fiatalon elhunyt író emlékét ápolja, segíti a hozzá hasonlóan nyitott, újító szellemiségű szerzőket. Az első díjazott, 2016-ban Bartók Imre. Az író Láttam a ködnek országát című új regényéről is beszélgettek, amelynek rövid jellemzése:  „Irodalomelmélet, létfilozófia, világregény, szörnydráma. Testesült tudatok és tudatlan testek.” Hazai Attiláról is esett néhány szó, akit 2012-ben elvesztettünk. Barátjuk volt, a hagyatékot hozzáférhetővé szeretnék tenni, emlékét úgy őrizni, hogy díjazottnak olyan írót választanak, akire jellemző az a felforgató gesztus, ami Attilát is jellemezte. Németh Gábor elmondta még, hogy egy ismerősük, aki az ismeretlenség homályában kíván maradni, megduplázta a díj  500 ezer Forintos összegét.

 

N__meth_G__bor___s_Bart__k_Imre3_021.jpg
Németh Gábor és Bartók Imre

 

Bartók Imre nagyszabású posztapokaliptikus trilógiája és a Fém című kötete után a Láttam a ködnek országát egy irodalomra immunissá váló kiadói ember mindennapjainak krónikája enged bepillantást. Regényének kiinduló ötlete az a pár évvel ezelőtti hasonló könyves eseményen szerzett tapasztalat, ami a regényben is felbukkan. Abszurd élmény teljesen más látószögből, a jólfésült ügynökök szempontjából láttatja az irodalmi életet. A regénybeli nemzetközi hírű hazai kiadó ügynöke feltörekvő, és nem ritkán zavartan viselkedő európai szerzőkkel találkozik...

Németh Gábor szerint Bartók Imrének minden mondata alá van aknázva, nehéz vele beszélgetni. Érintették, hogy mennyire ingoványos terület a referencialitás, az, hogy a könyvnek mennyi köze van a mai magyar irodalomhoz. „Írtál egy regényt a Magvetőről! – mondta Németh Gábor. A szerkesztő a korrektúra végére pedig ezt írta: „Most komolyan, muszáj volt Krisztiánnak nevezni a főhőst?” Természetesen mindez csak fikció. A szerző először azt a részt olvasta fel, amelyben az elbeszélő a Lávaisten nem tréfál című könyv bemutatójára utazik. Kiderül már az elején, hogy a befogadónak akár csupa szórakozás lehet ez a könyv – és nemcsak a fantasztikus könyvcím miatt. Német Gábor azt kifogásolja, hogy semmi nem derül ki a városokról, ahol ez a hüllőtekintetű, jégszívű ügynök megfordul. Bartók erre válaszként elmondja, lehet, hogy vizuálisan nem jelennek meg a városok, ő fiktív irodalmi tereket teremt. Velencénél például Thomas Mannra gondolt, az irodalmi tér, mint földrajzi tér lehetetlen, abszurd konstrukció. A könyvipar pedig? Nem feltétlenül az irodalom hanyatlásáról szól, bár most látványosabban előtérben vannak olyan könyvek, melyeknek semmi közük nincs a kultúrához. Bartók viszont szerencsésnek érzi magát, mert normális emberekkel találkozik a kiadókban. Elbeszélője nem egy kiégett olvasó, inkább egy elszürkült ember, akire rátelepedett ez a világ. A menedzservilág, a mátrix.

Hogyan lehetne spoilerezni a könyvet? Mi a műfaja? Metafizikus krimi. Ez rá is került a hátsó borítóra. Visszatérő titokzatos motívum a hűtőláda – itt már a spoiler határán vagyunk. És a  cím ezúttal is megragadó. A szerző egy saját fordítású Ingeborg Bachmann vers részletét használta fel, és Anzelm Kiefer német festő egyik művét is megemlítette válaszában. A címbeli köd az orientáció hiányára utal. Az est elején Németh Gábort még frusztrálta, ha hosszan beszélnek egy könyvről, amit nem ismer. A felolvasott részletekből viszont betekintést kaphattunk ebbe a sajátos világba. Engem érdekel.

 


 

Az első napon a friss Aegon-díjas költő, író, Oravecz Imre estjét és egy koncertet néztem ki magamnak.(A fesztivál eseményeiről Szepesi Dóra blogja számol be a Bárkaonline olvasóinak.) 

 

Első nap

 Winkler_N__ra__Oravecz_imre_____szek.jpg
Winkler Nóra, Oravecz Imre és az előadóművészek

 

Szepesi Dóra

 

A múltnak szokása, hogy megszelídül

 

A Távozó fa című verseskötetéért Oravecz Imre nyerte el a 2016-os Aegon Művészeti Díjat. „Apró megfigyelések, végtelen következtetések az élet örök körforgásáról. A természetből rajzolódik ki az ember, az életből a halál.” – foglalták össze a fesztivál programajánlójában az esti beszélgetést. A moderátor, Winkler Nóra elmondta, hogy a Művészeti Díj zsűrijénél egységes boldogságot érzett a döntéshozatalkor.

A döntések fontosságáról a továbbiakban is szó esett, tulajdonképpen az egész élet is csupa döntéshozatal és a döntésekről pedig csak később derül ki, helyes volt-e vagy sem, de a múltnak szokása, hogy megszelídül – tette hozzá mindjárt az elején Oravecz Imre. Így hagyott engem cserben Chicago! – summázta az élményt, miután a Kedves John cím levélregényből elhangzott egy részlet. Ugyanis Chicagóba disszidált, közben hazajött, másképp alakult az élet, aztán tíz évre rá vendégtanárként került ki ismét az Államokba. Egyébként, mint megtudtuk, „Kedves John”-levélnek hívják azt a levelet, amit a menyasszony írt a frontra vőlegényének, hogy felmondja a kapcsolatot. Így mondta fel ő is a kapcsolatot 1976-ban Chicagóval… A levél megszólítottja különben létezik, költő, nem tud magyarul. Szükség volna egy világtérképre, felvillanó városnevekkel, hogy követni tudjuk Oravecz távozásait, amerikai tartózkodási helyeit – fűzte hozzá Winkler Nóra, majd arról faggatja a szerzőt, miért ment ki többször is, és miért jött haza mégis. A válasz többrétegű: amikor az ember egy másik rendszerből megy egy másik rendszerbe, más beidegződésekkel, nem olyan egyszerű megélni. Abszurd élmények is közrejátszottak, minden menekült tulajdonképpen pszichózisban van, nála ez is közrejátszott, hogy hazajött. Nem a visszhangtalanság vagy a politikai helyzet miatt szeretett volna kiköltözni, hanem a családja miatt, azt akarta, hogy a kisfia (a nagyobbik, aki azóta már felnőtt) ott nőjön föl, kint járjon iskolába. Az idő is átszínezi az élményeket, az 1972. szeptember egyik részletét például ma már a fiatalok nem is értik, „Kinyitom az útlevelet az ablaknál” – csak az idősebbek tudják, hogy az az ablak az útlevélben volt, ahová a határon a pecsét került…

 

A_szerz___angolul___rt_vers__tsa_fel.jpg
A szerző angolul írt versét olvassa

 

Életrajzi vagy nem, amit megír – ez a kérdés ismét felmerült. A most készülő regényével kapcsolatban nemrég kérdezte a kisfia, „apa, akkor ez nem igaz, te csalsz?” Igen, csalok! – hangzott az író válasza. Egy író művében minden csak részben életrajzi, mint ahogyan a Szajla vers is a Halászóember kötetből, amelyet az archaikus technikát alkalmazó felsorolás tesz borzongatóan gyönyörűvé. Mitől lehet ez ilyen megkapó? – kérdezte a moderátor. Van egy helyszín és az ahhoz kapcsolódó dolgok, események „hol van… hol vannak” sorjáznak a múltra vonatkozó kérdések. Oravecznek állandó témája a múlt, a kultúra, az eszmék megszűnése, ami az embereket éltette valaha. Mégis ott szeret élni, gyerekkora helyszínén. Miért? Praktikus okokból, ott volt a szülei háza, no meg azért is, mert ha kilép az ajtón, akkor is otthon van. – fogalmazott. Egyébként angol nyelvtanári diplomával nem is készült írónak. Juhász Ferenc-versparódiákkal kezdődött az írással való foglalatosság, majd Paul Celanhoz jutott hozzá, fordításuk közben jött rá, neki is ilyeneket kellene írnia. Szó esett az angol nyelvről is, amely családjában mindig jelen volt, hiszen nagyapja többször ment ki vendégmunkásnak, apja Kanadában nőtt fel, így szinte predesztinálva voltak arra, hogy megtanuljanak. Oravecz Imre szerint a másik ok pedig az, hogy nyelv nélkül nem lehet egy országot felfedezni. Az esten egy kisfilmet is láthattunk, amelyben megmutatták a szerzőt és Szajlát. Az est végén egy angolul írott szövegét olvasta fel a díjnyertes verseskötetből. Az Aegon-díjjal egyébként egy road-show indul, ez az est volt az első állomás.

 

 

Kassákra zenélni – szabadon

 

A PIM-udvarban Kassák Lajos megzenésített szabadverseivel lépett színpadra Harcsa Veronika és együttese.   Néhány éve vették a fejükbe, megvizsgálják, vajon milyen zenéje van a szabadverseknek. Azt gondolták ugyanis, hogy azok ritmikája sem lehet véletlen. Kiderült, a szabadversek zenéje lehet szabad, de néha nagyon is szerkesztett. Lemezük címe: Kassák. Akik zenélnek: Pándi Balázs, ütőhangszerek, Benkő Róbert, nagybőgő, Márkos Albert, cselló, a verseket Keszeg László és Harcsa Veronika tolmácsolja.

Harcsa Veronika előző, Lámpafény című lemezén is költők megzenésített verseit hallhatjuk, Kassáktól az Üzenj címűt. Ezen az estén is előadták ezt a darabot, amely egyszerűen szólva egy szerelmes vers, ám annál sokkal több, mint ahogy Kassák versei több izgalmas dimenzióba, a létkérdésekig is elkalauzolják az olvasót. A koncert közben sokszor az volt az érzésem, mintha ásatásból felszínre jutott, elfeledett értékek kerültek volna újra kitüntetett helyzetbe, hogy a ma embere is megszemlélhesse őket, töltekezhessen ezekkel a kivételes tartalmakkal. „Időnként kinézek az ablakon és látom, hogy a világ változatlan” … „A világ jósága a jóság fényességével elegyedik szívemben.” „…Fölmásztam a hegyre, mely álmaimból emelkedett föl az égig.” –  Nos, ilyen és ehhez hasonló, megrendítően szép gondolatokat fedezhetünk fel magunknak újra. Talán itt az idő, hogy ismét elővegyük otthon a Kassák-köteteket?!

 

Harcsa_Veronika___s_egy__ttese.jpg
Harcsa Veronika és együttese

 

Hogyan ihlette meg a szabadvers a zenészeket? Hol szabadon, dzsesszesen vagy rockosan, modern vagy ősi zenei áthallásokkal, hol a technika felhasználásával: a szövegeket rögzítve, majd gyorsítva vagy lassítva, újrajátszva, repetitíven előadva háttérként. Ily módon az énekesnő saját magával (és a zenészekkel) több szólamban is énekelhetett. Harcsa Veronika megmutatta sokszínű énektudását és eladói képességeit, dimenziókapukon átlépve dalolt zenei kísérettel, anélkül vagy sikított a bőgővel együtt, ahogy az ihletés kívánta. Zenekara most a koncerten zenei műhelyként mutatta be, mire jutottak Kassákkal – Harcsa Veronika is ott ült köztük, nem szólóénekesként, zenészként szerepelt.

Az utolsó blokkban felhangzó „Úr ír, kutya ugat, kakas kukorékol” kezdetű darab nekem most aktuálisan Picasso-festményt idézett fel, mondjuk a kubista-szürrealista korszakából – nem csak azért, mert most láttam a Picasso-tárlatot a Nemzeti Galériában, hanem nyilván azért is, mert Kassák kortársa volt Picassónak, sőt ő maga is képzőművész. Ezen a koncerten a művészek jóvoltából Kassák kortársának érezhettük magunkat mi is.


Főoldal

2016. június 12.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png