Helyszíni tudósítások

 

 Elek_Galfalvi_fentre.jpg
Elek Tibor és Gálfalvi György

 

Farkas Wellmann Éva

 

„Visszhangosabban beszéltem, mint írtam”

Gálfalvi György Kacagásaink című könyvének bemutatójáról

 

Régen várt, különleges emlékirat-könyv bemutatóját tarthattuk hétfőn, április 18-án, Békéscsabán, a Jókai Színház frissen nyílt Művész kávéházában. Marosvásárhelyről érkezett hozzánk Gálfalvi György író, kritikus, publicista – az erdélyi irodalmi élet egyik meghatározó alakja, hogy legújabb, Kacagásaink című könyvéről beszélgessenek Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Bárka főszerkesztőjével.

A kötet Gálfalvi 15 dossziényi, mintegy 6000 oldalas szekuritátés megfigyelési anyagán alapul, ezeknek az átböngészése, feldolgozása várt az elmúlt években a szerzőre, akinek számos meglepetést tartogattak a jelentések. Mint elmondta, hátborzongató élmény azzal szembesülni, hogy az ember életének csaknem minden pillanatát szorgos kezek jegyzetelték, követték, rögzítették és fordították – s számára is kiegészítő értékűek, néha szinte hihetetlenek ezek az adalékok. És be kellett látnia, hogy hiába adott ki több kötetet, mégis az látszik, hogy „visszhangosabban beszélt, mint írt” ezekben az időkben.

 

Galfalvi_Gy__rgy.jpg
Gálfalvi György

 

Elek Tibor rövid szakmai pályaképet nyújtott a közönségnek a szerzőről, ebből megtudhattuk, hogy 1965-ben végezte el a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom szakát, majd szerkesztőként, főszerkesztő-helyettesként, végül főszerkesztőként az Igaz Szó (később Látó) című irodalmi folyóirat műhelyéhez tartozott. Viszont a lehallgatása, megfigyelése már az egyetemi évektől elkezdődött, szókimondó és barátságos természete miatt; és mivel évekig terepjáró újságíróként is működött, különös veszélyforrást érzékelt személyében a román titkosszolgálat. A kommunizmus éveinek értelmisége nem is nagyon tehetett mást: kapcsolatai, beszélgetései, kacagásai révén próbálta fenntartani reményeit, megfogalmazni gondolatait, félelmeit, s bátrabb pillanatokban akár érzékeltetni fölényét a megfigyelő szervekkel szemben.

A korszakot, különösen annak sötétebb időszakait nem könnyű lelki feladat újraélni, megszövegezni, sokáig viszolyogtató halmot képeztek a dossziék az íróasztalon; épp ezért is kérdezett rá Elek, hogy miért volt fontos ez a munka számára. Gálfalvi szerint azért, mert mindenkinek kötelessége elszámolni az életével, s ez az évek előrehaladtával, betegségek megjelenésével egyre sürgetőbb igénnyé válik. No és, ha ő maga nem teszi meg, majd íródik mások által egy kép róla, amivel nem biztos, hogy kiegyezne az ember. Másrészt már jelentek meg hasonló munkák, jelentés-feldolgozások mások tollából, pl. Cs. Gyímesi Éva és Markó Béla is szembenézett a róluk készült anyagtengerrel, s utóbbi könyvében bőven száz felett található utalás Gálfalvi személyére. Hiányzott tehát az ő perspektívája, mozaik-részlete a történetből. (A könyv egyébként tényleg rengeteg érdekes adattal, résztörténettel árnyalja a kor képét, a romániai forradalom idejéről például sok olyan részletet tudhatunk meg, amelyet senki mástól eddig.)

 

hatulrol.jpg
Pillanatkép

 

A felolvasottakból is kiderült, hogy a szerző nem erőltette magára a hőspózt, néha egyenesen önkritikus, és a történetmondás hangján is érződik az a derű, fanyar irónia, amely talán épp átsegítette a megörökített életszakaszon.

Az egyre mélyebb rétegeket érintő beszélgetés megidézte azokat az éveket, amelyek Gálfalvi György egészen fiatalkorától a rendszerváltásig elteltek, s melyek sajnálatosan épp egybeestek a pályakezdéssel és az irodalmár pálya leglendületesebb idejével. Amikor is munkássága további gazdagítása helyett sokszor kihallgatásokra kellett járnia, beszámolókat írnia a nála megjelent külföldi vendégekkel való beszélgetésekről, elviselni a hatalom korlátozásait, cenzúráját és egyéb megszorító intézkedéseit.

Azt is megtudhattuk a könyv szerzőjétől, hogy nem akart ártani senkinek a tények közreadásával, besúgóinak a nevét sem fedte fel, tekintettel volt azok kapcsolathálójára, mostani életére – merthogy van-e vajon joga megbélyegezni bárkit is? Így sokkal inkább a jelenségek, történetek erősödtek fel, a társasági élet jelenetei, a makacs, de nem feltétlenül harcos ellenállás, az értelmiségiek együttkacagásai, melyek által némileg azért erősnek, szabadnak érezhették magukat a diktatúra szorításában is.

 

Galfalvi_dedikal.jpg
Gálfalvi György dedikál

 

A kötetben eddig nem látott interjúk is helyet kapnak, tovább árnyalva a kortörténetet a jelen perspektívájából. Gálfalvinak a máról sincs nagyon üdítő véleménye: veszélyt érzékel, s noha a régi félelem, személyes aggódás már elkopott, most átvette mindennek a helyét a féltés, a családja és a magyarság jövőjét illetően. Odalettek az illúziói, de ez talán már általánosabb jelenség: az első és második Forrás-nemzedék tagjairól is így gondolja.

Tamási Áront parafrazálva mondja Gálfalvi György: „Azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk” – és reméli, hogy adatik még számára idő, hogy neki is sikerüljön. Ezzel hasonlóan vagyunk mi is, akik hallgattuk és most már olvashatjuk is őt – és bízunk benne, hogy újabb csemegékkel szolgál majd még e terjedelmes iratanyag tanulságaiból.

Fotók: Rácz Katalin


Főoldal

2016. április 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png