Zsámbéki Gábor és Spiró György
Szarka Károly
Spiró és a központi jóság kosara
Éppen csak a csilláron nem lógnak emberek. Hiába csodálkozom rá újra és újra, hogy a hazai irodalmi közeg egy-egy különösen nagyra becsült és viszonylag szélesebb körben elismert szereplőjének estjei mennyi embert vonzanak, tény, hogy három terem és egy folyosó most is megtelik a Petőfi Irodalmi Múzeumban, többeknek csak állóhely jut, az ablakpárkányra támaszkodnak, vagy a földön ülve nyújtogatják a nyakukat, hogy láthassanak valamit a kivetítőből. És az ilyesmi nem is olyan ritka. Vagy én járok túl gyakran irodalmi rendezvényekre, esetleg a PIM helyét vehetné át egy színházterem vagy sportcsarnok, bár mégiscsak jobb azt látni, ha sokan vannak kis helyen.
Spiró György hetvenedik születésnapjára tehát barátok és tisztelők százai kíváncsiak, és amint a többség valahogy elhelyezkedik, a ceremóniamester, Szegő János tempósan konferálja fel és le a köszöntőket. A PIM-ből E. Csorba Csilla főigazgató, a Digitális Irodalmi Akadémia részéről Radics Péter, a Magvető Kiadó képviseletében pedig Nyáry Krisztián szól néhány szót, aztán a pályatársak, Grecsó Krisztián és Závada Pál következnek. Grecsó, aki pályája kezdetén, vidékről a fővárosba költözve egy ideig Spiró lakásában lakhatott (mint megtudjuk, nem segítséget kapva, hanem a „központi jóság kosarából” kivéve a részét), az embert, az írót és a közéleti szereplőt is jellemzi. Íróként azért is pozitív példa számára, mert a bizonyos írásaira jellemző nagyobb terjedelem ellenére sosem fecseg, és vidámnak, életigenlőnek látja még az olyan regényeit is, mint az Ikszek vagy a Fogság. Egyébként sem szeret panaszkodni, inkább kívülállóként, logikusan, élesen és egységben látja az ország és a régió helyzetét, és ha kell, néhány percben összefoglalja Kelet-Európa utóbbi háromszáz évének történelmét.
Spiró György
Ami az embert illeti, Grecsó a ’90-es évekről és a farmerdzsekiről is megemlékezik, a nála idősebb, Spirónál viszont fiatalabb Závada pedig a ’80-asokra, és arra a ronda műbőr zakóra, ami akkor is műbőr-hatást kelt, ha esetleg a viselője azt állítja (az est egy későbbi pontján állítja is), hogy valódi bőrből van. Závada hosszú ideje ismeri őt, a szövegei és a legendája viszont még annál is régebben eljutottak hozzá. A regényei, vagy a nagy vitát kiváltó Jönnek című verse, amit először csak elmeséltek neki, és ha egy versről már mesélni kell, az azért „nem semmi”. A penge okfejtések, a dermesztő jóslatok, valamint a nemzetközi válságok, térségi konfliktusok és háborúk megjövendölése szintén a Spiró-univerzum tartozékai, de előkerülnek kevésbé nyomasztó történetek is Závada tarsolyából, és megemlíti azt is, hogy ők ketten akár szlovákul is eltársalognak egymással, ha éppen úgy tartja kedvük – az ilyen és ehhez hasonló momentumok is barátságuk részei.
Börcsök Enikő és Schneider Zoltán jelenete
A műsor színházzal és zenével folytatódik, először Börcsök Enikő és Schneider Zoltán ad elő egy jelenetet a szerző Prah című komédiájából, aztán Dés László zenél, majd megszólal az Imposztor, a Csirkefej és a Koccanás rendezője, Zsámbéki Gábor, végül Gyabronka József olvassa fel az Utópia című novellát. A műsort az ünnepeltnek Bálint Andrással való beszélgetése zárja. Bálint a zsidó és a magyar identitás kérdéseit feszegeti, mire Spiró elárulja, nem tartja kötelezőnek semmiféle identitás meglétét, sőt károsnak gondolja az identitás-követelményt, ugyanakkor normálisnak a többféle identitás összehangolását. Ő egyébként magyarul ír, magyarnak érzi magát. Beszél még nácizmusról és bolsevizmusról, a két huszadik századi rendszerről, amelyek adott csoportba (legyen az „faj” vagy társadalmi osztály) való beleszületés alapján rekesztenek ki embereket, aztán megint a színház a téma. A színikritikusi pálya kezdete, a dramaturgi munka Kaposváron, az igazgatói állás Szolnokon, és a legújabb kihívás, a tanácsadói szerep a Szegedi Nemzeti Színházban. A veretes életmű folytatódik.
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
