Németh Gábor, Sipos Balázs, Jánossy Lajos, Reményi József Tamás
Szarka Károly
Mindig éppen most a legrosszabb
Bár a Litera Előhívás című beszélgetéssorozatának most futó szezonja évekkel, évtizedekkel korábban megjelent önéletírásokra, memoárokra koncentrál, most egy egészen friss kötetet, Kertész Imre A néző című könyvét választotta, amely az író ’90-es évekbeli naplóbejegyzéseit tartalmazza, és a korábban megjelent Gályanapló folytatásaként, illetve A végső kocsma előzményeként is értelmezhető. Persze Kertész egyéb műveiről is szó esik a budapesti Nyitott Műhelyben, Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és a kvartett legújabb és legfiatalabb tagja, Sipos Balázs beszélgetésében.
Sipos számára meghatározó élmény volt a Gályanapló, de mérgesen olvasta A nézőt. Az újabb írások szellemi hátterét nagyrészt szofista filozófusok, romantikus és posztromantikus német gondolkodók szolgáltatják, ami szerinte azért is zavarba ejtő, mert a nácizmus is merített ezekből az irányzatokból. Kertész viszonylag kevés szépprózát olvas, ugyanakkor olvas filozófiai műveket Voltaire-től, Kirkegaard-tól, újra és újra előveszi Goethe és Thomas Mann, Nietzsche és Wittgenstein, Camus és Sartre, valamint a belső száműzetése révén rokonlélek Márai naplóit, függetlenül attól, hogy pillanatnyilag tud-e azonosulni velük. Az értekező prózát viszont nem szereti, a szubjektumot kizáró tudományt pedig egyenesen lenézi. Annak ellenére, hogy megírta a Sorstalanságot, Sipos szemében Kertész nem epikus író, inkább karakterek, hangulatok, pillanatok megragadásában jeleskedik.
A naplókötetben körbe-körbe forognak az én mibenlétét kereső, az életnek egy társsal való megosztását, a boldogság és művészet összeegyeztethetőségét firtató kérdések. A rendszerváltozást és saját németországi kanonizációját átélő idős író kevésbé depressziós, mint a megelőző évtizedekben, de mivel a történelem számára gyakorlatilag befejeződött, és mivel minden megtörtént már, nem tud továbblépni. Egyszerűen nincs hova. Az, hogy a holokauszt megtörténhetett, és ezzel bebizonyosodott, hogy az ember tökéletesen kiszolgáltatott, felveti a gondolatot, hogy én nem én vagyok, a sorsom nem az enyém. Sipos repetitív lejtmenetekről beszél: Kertész számára mindig éppen most a legrosszabb, még a viszonylagos és tartós béke éveiben is, ez a narratíva azonban Auschwitz miatt nehezen értelmezhető.
Németh Gábor elmeséli, hogy a közönség soraiban helyet foglaló Csaplár Vilmos az Írók Boltjában nekiszegezte azt a „fölháborítóan radikális”, mégis „tök normális” kérdést, jó-e Kertész új könyve. Nem tudott válaszolni, sőt fel sem merült benne, hogy egy ilyen mű jó vagy rossz is lehet. A választ megkerülve inkább azt mondja, melankolikus szomorúságot érzett olvasás közben, nem pedig dühöt, mint az előtte megszólaló fiatal kolléga, de ez szerinte életkori sajátosság is. Úgy érezte, Kertész vágyik rá, hogy tragikus hangon szólalhasson meg, de egyrészt valóban túl van mindenen, ami a történelemben megtörténhetett, másrészt spirituálisan, metafizikailag nem léptünk túl Auschwitzon, nem tanultunk belőle semmit. Némethet az zavarja elsősorban, hogy a könyvben a tragikumot a pátosz helyettesíti.
Kertésznél a posztmodern mint szitokszó jelenik meg, pocskondiázza a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékét is, bár ahogy Németh fogalmaz, a kilencvenes évek Magyarországáról alkotott képe ma is érvényes, vagy ma érvényes csak igazán, és az akkori radikális túlzások ma szelíd realizmusnak tűnnek. Németh oázisnak tartja a könyvnek azokat a pillanatait, amikor az író a gondolkodásról lemondva néző lesz, és érdekes figurákat ábrázol. Nem vesz tudomást ugyanakkor sok mindenről, nem engedett be az életébe bizonyos irányzatokat, magányos marad, és bár a pályatársak még emlékezhetnek az élveteg, a Fészek Klubban vagy Szigligeten is megforduló, az asztaltársaságban harsányan nevető Kertész Imrére, nem meri igazán jól érezni magát, nem engedi meg magának a humort.
Reményi a szerepeken felüliségét emeli ki: Kertész sem ellenzéki, sem kollaboráns nem volt, és azzal szembesült, hogy az előző rendszerben nem is jelentett róla senki. Később megkapta ugyan az igazmondó ember szerepét, de továbbra is szerep nélküli akart maradni. Naplójában néha bölcselkedő, modoros és görcsös, néha önkritikus. Mástól azonban nem fogadja el a kritikát, a hazai értelmiségtől például egyáltalán nem, sőt súlyosan értelmiségellenesség, még ha nem is fundamentalista. Bezárkózik a holokauszt-kultúrába, a totalitarizmus ellensége, de a globális világ totalitarizmusát, illetve a német vezeklésére épített iparágat, valamint a Spielberg nevével fémjelzett, úgynevezett holokauszt-bizniszt is, noha Reményi megjegyzi, a Sorstalanság filmváltozata ugyanabba a hibába esett, mint a Schindler listája.
Az írás az egyetlen terület, ahol otthonra lelt, és olyan művekben ábrázolja a szeretethiányt és rajzolja meg a szeretni képtelen ember megrázó önarcképét, mint a Kaddis a meg nem született gyermekért. Reményi szerint minden hibája ellenére megérdemli a tiszteletet. Jánossy A néző egy fontos gondolatát emeli ki: a polgári kultúra mindig is egyidejű volt saját válságával, saját kritikájával. A végső kocsmából is megismert titkos írói életről egy nyelvjáték jut eszébe: „incognito ergo sum”. Önellentmondásai feloldhatatlanok, örök lelkifurdalás gyötri, az egójával is küzd, és az öntetszelgés hibájába is beleesik, amitől Jánossyt „olvasói tériszony” fogja el. A patetikus kívülállás mellett az életmű mégis mélyen az európai kultúrába ágyazott, Kertész számára zsidósága mellett fontosak a keresztény hagyományok, és kacérkodik az ateizmussal is.
Végül a közönség soraiból érkezik az egész sorozatra vonatkozó kérdés, hogy milyen is a jó könyv, mert az Előhívás állandó résztvevői ritkán hoznak ilyet a Nyitott Műhelybe. Véletlenül éppen rendelkezésre áll A néző egyik, egyébként Heltai Jenőtől kölcsönvett passzusa, ami lehetővé teszi a válasz elegáns megkerülését. A 111-esből vett idézet így hangzik: „Mindig jobban szerettem a rossz könyveket, mint a jókat. Valahogy őszintébbeknek, természetesebbeknek ítéltem őket. A jó könyv rendesen nagyon is szándékos valami; mindenféle ravaszkodásnak, művészkedésnek a szülötte, hogy úgy mondjam, a jó könyv olyan rossz könyv, amelynek sikerült sikerülnie. A rossz könyv nem akar semmit, még rossz sem akar lenni. Van benne valami üde naivság, bájos átlátszóság, amiben gyönyörködni lehet, vagy legalábbis mulatni rajta. A jó könyv: az író frakkban, összes rendjeleivel, nagyszerűen megborotválva és beszagosítva. A rossz: az író meztelenül.”
