Balogh Gergő
Nyelv és nyelv között
A FISZ falupoétikai tanácskozásáról
A 2016. március 3. és 5. között lezajlott, a FISZ szervezésében megvalósult tanácskozásnak, amely „A magyar falu poétikái” címet kapta, Szögliget adott otthont. A Wikipédia tanúsága szerint Szögliget területe 34,74 km2, lakosainak száma 591 fő (bár ez 2015-ös adat), mindamellett, hogy a falu az északi szélesség 48° 31′ 22″ és a keleti hosszúság 20° 40′ 28″ metszetén helyezkedik el, a Google Térkép útvonalterve alapján közúton Budapesttől körülbelül 235 kilométerre. Amikor először hallottam arról, hogy a tanácskozás helyszínéül ez a falu szolgál majd – azután persze, hogy az előbbi információkról az említett oldalakon tájékozódtam –, szkeptikus módon arra gondoltam, áldozatául estünk annak a jelenlétmetafizikai elgondolásnak, mely szerint a magyar faluról való autentikus beszéd helye csakis a magyar falu lehet. Lehetőleg zsákfalu; minél elzártabb, annál jobb. Ezt a pár órás buszút során ki is fejtettem az ezt hősiesen tűrő mellettem ülő ifjú irodalmárnak, hosszan részletezve a falusi turizmus létesítette tapasztalat mibenlétét érintő aggályaimat, így azt a feltevést is, hogy az, ami ránk vár (már ami a falut illeti), könnyen lehet, hogy többet rejt majd el magából, mint amennyit látni enged.
Megérkezésünk után Szögliget polgármestere köszöntötte a vendégeket, majd Korpa Tamás, a tanácskozás példás szervezettségét és remek atmoszféráját Porczió Veronikával együtt megteremtő főszervező, megnyitotta a konferenciát. Bubenkó Gábor helytörténeti előadása után – amelyet aztán pénteken és szombaton egy-egy újabb követett – Szabó Szonja 2013-as Ammen című filmjét láthattuk, amelyről aztán Antal Nikolett, Muszatics Péter, Tompa Andrea és Csepregi János beszélgetett.
Antal Nikolett, Csepregi János, Tompa Andrea és Muszatics Péter
A dokumentumfilm egy kisebbségi hitközösség sorsának alakulását kísérte nyomon, a róla szóló kerekasztal-beszélgetés pedig a benne megjelenő hitelességet, őszinteséget, a történelmi egyházaknak a falu életében játszott szerepét, valamint a szegénységből való kiút és ezzel összefüggő módon a hit lehetőségeit járta körül. Ezután következett Oravecz Imre és Kulcsár-Szabó Zoltán dialógusa, amelyben a falu és a faluról alkotott elképzelések viszonyáról, a nyelvről és a nyelv hiányáról, az emigrációról, az irodalomról és az eltűnő paraszti társadalmakról esett szó. Ahogy Oravecz Imre megjegyezte, a parasztkultúrának nem volt köze az irodalomhoz, ő nem látta maga körül a néptáncot és a népdalokat, a falu maga a közegben, amelyben gyerekkorában élt, inkább a földhöz tartozás nyilvánvalóságaként és gondolkodásmódként volt jelen, olyan gondolkodásmódként, amely nem kérdésekkel, hanem praktikus válaszokkal szolgált a mindennapokhoz. Egyetemistaként inkább távolodni igyekezett a falutól, és csak a hopi kultúrával való megismerkedés után kezdett szembenézni a paraszti kultúra örökségével.
Kulcsár-Szabó Zoltán és Oravecz Imre
Ez az örökség azonban már csakis emlékezeti teljesítményként tudatosulhat, hiszen ahogy Oravecz erre a dialógus során többször is utalt, Magyarországon a paraszti kultúra már régen nincs jelen, a budapesti és szajlai otthon ugyanazokkal a kényelmi funkciókkal bír, továbbá a falvak határának pusztulása, a földek műveletlensége jó ideje nem csupán lehetőség, hanem realitás. A nap zárásaként megismerkedhettünk az étkezések helyszínéül szolgáló Holló Vendégházzal és az azt vezető Miliczki Imre megható vendégszeretetével, amely a reggeli, ebéd és vacsora mindig kitüntetett jelentőségű idejében és az esti beszélgetések során végigkísérte a szögligeti tartózkodást.
A második nap plenáris programja Hansági Ágnes tanulságos előadásával indult, aki arról beszélt, milyen előzményei vannak a magyar prózairodalomban Jókai faluképének, miközben felhívta a figyelmet arra, hogy a ma ismert „bűnös város”–„idilli falu”-dichotómia a 19. századi irodalomban még nem állt fenn, továbbá ezekben a művekben rendre éppen azok a narratív kódok bizonyulnak uralkodónak, amelyek a falu leírhatóságát a jog felől elgondolva, a népköltészet nyelvét aktiválva működnek. Ezután Szilágyi Zsófia azt a problémát vetette fel, hogy a kortárs irodalom kritikai diskurzusából egy meglehetősen aluldefiniált Móricz-kép bontakozik ki, és a benne gyakran használt „móriczi hagyomány” szintagma üresbe futtatása egybemossa a falu, a szegénység és a parasztság Móricznál többféleképpen is megjelenített voltát, pedig Móricz műveinek és a társadalmi szerepvállalásának viszonya jóval bonyolultabb ennél. Mindkét előadás olyan problémákat volt képes tematizálni, amelyek a faluról és annak poétikáiról való beszéd tekintetében kardinális jelentőségűek. Őket Németh Zoltán fogalomtörténeti vázlata követte, amelynek a falu fogalma kapcsán kérdezett rá arra, hogy van-e még falu, és van-e a falunak nyelve.
Szilágyi Zsófia
Némi átszervezés után Mészáros Márton a gép és ember megjelenítését elemezte Oravecz Imre Ondrok gödre című regényében, amely regényt Pataki Viktor a benne színre vitt emlékezettechnika felől interpretálta, felmutatva a kulturális áthagyományozódás töréseit létesítő tapasztalatok szerepének fontosságát – így a paraszti kultúra kiüresedésének artikulációját – a narratívában, olvasatában izgalmasan újrarendezve a kulturális és kommunikatív emlékezet fogalmait. Kollár Árpád Tolnai Ottó poétikájának egy (háttér)kontextusát vázolta, áttekintve többek között a 20-as, 30-as évek vajdasági irodalmának mibenlétét teoretikusan megalapozni vágyó diskurzusokat.
Kollár Árpád
Ezután Jánosi Zoltán Ratkó József költészetét és életútját mutatta be. Szirák Péter a 20. századi magyar prózában felbukkanó faluképet és -irodalmat tárgyalva hívta fel a figyelmet arra, hogy mind a 30-as, mind a 60-as és 70-es években a városi értelmiségi tekintetet feltételezte a szociografikus igényű irodalom, amely narratívájában erősen kötődik a felvilágosodás kori útirajzokhoz, és ezért érdemes azok poétikai eljárásaival összevetni. Mikszáth, Móricz, Németh László és Borbély Szilárd falukoncepcióinak felvázolása után Oravecz Imre műveivel kapcsolatban pedig a falupoétika egy lehetséges meghatározását adta, amennyiben a falupoétika annyit tesz, mint hogy a falu lehetősége nyelvileg szerveződik.
Szirák Péter
Ezután Keszeg Anna újszerű megközelítésében a torockói népviselet és az önmárkázás, a falukép mint brand megjelenését elemezte, így a falusi turizmus, identitás és hagyomány fogalmait helyezte új összefüggések közé. A nap záróakkordjaként Fekete Vince „falusi” poémáiból részesülhettünk.
A harmadik nap Száz Pál előadásával indult, amely a mikroközösségek, emlékezet és elbeszélhetőség fogalmai köré szerveződött egy esettanulmány formájában. Orcsik Roland Kollár Árpádhoz hasonlóan szintén a vajdasági irodalom kérdéseit boncolgatta, és a térség falupoétikáinak sokszínűségét mutatta be, majd rátért a 90-es években induló nemzedék falutapasztalatában központi szerepet játszó textuális falu, a szövegként öröklött falu tárgyalására. Ezt a betegség miatt jelen nem lévő Győrffy Ákos magyar hangjaként Korpa Tamás élvezetes felolvasása követte, a tanácskozás utolsó előadásaként Oláh Szabolcs pedig Cserna-Szabó András Sömmi című regényéről beszélt.
A harmadik nap előadás-blokkjára tartva tulajdonképpen egészen el is felejtettem már kezdeti szkepszisemet, nem gondoltam rá, vagy talán azt hittem, teljesen lényegtelenné vált a kérdés. Pataki Viktorral és Keszeg Annával sétáltunk a Holló Vendégház felől a tanácskozás állandó helyeként szolgáló Csillag-kapu felé, amikor egy bottal sétáló idős hölgy váratlanul megszólított minket, és megkérdezte, hogy ugye egy 88 éves öregembernek már a föld alatt kellene lennie, nem jó az, hogy nincs ott. Bevallom, ezen annyira megdöbbentem, hogy csak némán álltam, és azt mérlegeltem, mit lehet egyáltalán egy ilyen kérdésre felelni. De nem csak én, a többiek is. A kérdés a maga szemérmetlen kitárulkozásában éppen eléggé volt köznapi ahhoz, hogy ez a furcsa eldönthetetlenség az őszinteség és a helyi szociális konvenció egyszerű ismétlése között teljesen összezavarjon néhány pillanatra, csapdába ejtve azt, amit mondani lehet (ha lehetett egyáltalán), nyelv és nyelv között. Azt hiszem, számomra a szűk három Szögligeten töltött nap legintenzívebb néhány pillanata volt ez. Szerencsére azonban Pataki Viktor, aki többek között példás pragmatikusságáról is ismert, a maga szintén néhány csendben töltött másodperce után felszámolta a zavarba ejtő tapasztalatot, azzal, hogy azt felelte, dehogy.
Laki-Lukács Boldizsár felvételei
