Szepesi Dóra
„Merre van útja a legbelsőbb titkainkat
eláruló embereknek”
Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatának újabb bemutatóját tartotta pénteken a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata a Pesti Vigadó Makovecz termében. Ács Margit, az est háziasszonya, a sorozat szerkesztője utalt az előző kötetek egy évvel ezelőtti bemutatójára, és az Origón megjelent bíráló cikkre, ami a sorozat jelentőségét jelzi a mai irodalmi életben.
Az esten öt monográfiát mutattak be, mindegyik alkotótól elhangzottak versek, Rátóti Zoltán színművész előadásában, és a beszélgetések közben a kivetítőn a kötetek képanyagából láthattunk fotókat. Elsőként a Tóth Bálintról szóló monográfiával ismerkedtünk. Az idős költő évek óta egy otthonban él, nem jár ki, a bemutatóra sem tudott eljönni. A kötet fiatal irodalmár szerzőjét, Tary Orsolyát Ács Margit arról kérdezte, mi ragadta meg ebben a költészetben, nem gátolta-e a megértésben a 60 évnyi korkülönbség. Tanulmányaihoz képest, a költő tapasztalatai révén egész más volt megismernie alkotó korszakait, miután verseiből és személyes elbeszéléseiből rengeteg adalékot kapott. Úgy hallotta, roppant makacs ember, éppen ezért minden fellelhetőt elolvasott róla, tőle. Kiderült, hogy némi szellemi arisztokratizmus is munkál benne, így még jobban izgult, nem szeretett volna alulmaradni a költővel szemben. A személyes találkozás eloszlatta a félelmeket, mert az idős mester barátággal fordult felé. Ács Margit szerint a könyv egyik meglepetése éppen az, hogy Tóth Bálint műveltségének és költészetének kulturális hátterét nagyon komolyan tárja fel. A magyar irodalmi közélet legkevésbé tudta róla, hogy tudós költő, költészete nem tudott eléggé gyökeret verni annak idején a magyar irodalmi közgondolkodásban. Monográfusa szerint mondhatjuk, hogy egy elveszett nemzedék tagja, mert ha Nagy László és Juhász Ferenc környezetében népi kollégista lehetett volna, egészen másként alakulhatott volna pályája. Tóth Bálintot bencések pallérozták, majd orvostanhallgatóként indult a pesti élete, és már az első egyetemi évben politikai fogollyá vált. Elkoboztak tőle egy könyvet, ebből jöttek az újabb problémák, már fiatalon határozott irányelvek és etikum mentén gondolkodott. Öt és fél évet kellett börtönben ülnie, önmagában már ez derékba törte a karrierjét. Csakis cenzúra mögött működhetett, 40 éves korában jelent meg az első verseskötete. A költőről Petényi Katalin és Kabay Barna az MMA megbízásából portréfilmet készített, így a levetített részlet közvetítésével jelen volt a bemutatón. Többek között első versét, amelyet Őszi szél címen 16 évesen írt, hallhattuk tolmácsolásában.
Ács Margit, Ágh István, Márkus Béla és Rátóti Zoltán
Ágh István monográfiáját Márkus Béla írta meg. A költő elmesélte, hatvan éve publikál, öröm volt mindegyik kötete, egy monográfia pedig először vélemények tárházának tűnik, Márkus Bélánál különösen, aki a legkisebb publikációt is fölkutatta könyvéhez. Tükörnek is tetszhet, de sokkal több, szinte fölér az életművével, mert úgy érzi, ezzel a könyvvel tulajdonképpen súly van az egészen. A monográfus örömmel vállalta a felkérést, elhatározását a Szigligeten együtt töltött idők alapozták meg és az, hogy jól ismeri azt a gyermekkori világot, amiben a költő élt. A feladat nehézségét a nagyon sok mű és műfaj jelentette. Egy olyan alkotást például, amit eddig kevéssé elemeztek, a Felekirály című meseregényt, nagy élvezettel többször olvasta, töprengett, hogyan illessze az életműbe. Nagyon gazdag a szakirodalom, a művek fogadtatástörténete is: Vasy Gézától, Kemsei Istvántól, Tarján Tamástól például kimondottan kiváló elemzések születtek. Az összegzésben megfogalmazta, hogyha Iszkázt Nagy László, a báty jelölte meg a magyar irodalom térképén, akkor Ágh István ezt a falut egy kis haza középpontjaként írta meg, és művei is mutatják, mennyire bensőségesen ragaszkodik hozzá. A kedélyes beszélgetéshez Ágh István hozzáfűzte, tetszik neki a munkában „az elidegenített lírai én”. Szerinte monográfusa képzelete is energiát ad a szövegnek. A tárgyi tudás majdnem teljesen le van kaszálva, madártávlatból belátja, amit learatott, és játszik vele. Az irodalomkritikai tudáson kívül valami többel is kapcsolatba kerülhet az olvasó – fogalmazott. Megtudtuk, hogy a monográfia elkészülte óta sok új vers született. A bemutatott monográfiákban egyébként kész, de nem befejezett életművek jelennek meg.
A hallgatók közt: Kiss Anna
Tamás Menyhérttel Pécsi Györgyi szerkesztő beszélgetett, Rónay Lászlót képviselte. Nem ez az első monográfia Tamás Menyhértről, 1994-ben Bakonyi István már írt a költőről, aki megjegyezte: lehet, hogy az Origó elmarasztalta a sorozatot, viszont a Vigilia meg a Magyar Napló szép írást jelentetett meg róla. Számára ez azt jelzi, tovább folytatódik az az időszaka, amikor kezdik felismerni, sőt megbecsülni mindazt, amit írt eddig. Már levonatban olvasva kicsit szédüléssel fogadta, mert monográfusa egészen máshonnét érkezett a kultúrába, mint ő, a 20. századi katolicizmushoz kötődő irodalomról ír. Rónay a bemutatóra azt üzente, szívből írta meg a könyvet, olvasóinak akart örömet okozni, és ez Tamás Menyhértben megerősített valamit, ugyanakkor még bizonytalanabbá vált a következő lépést illetően, amely irányulhat éppúgy lefelé, mint fölfelé; de együtt jár az írással, hogy az ember keresse a magaslat lépéseit, tudván, hogy csúcs nincsen – fűzte hozzá. Pécsi Györgyi ezzel a monográfiával egy egész éles cezúrát érzékel: 30 kötete jelent meg eddig, az első tizenötről írt Bakonyi István, amelyekről leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a székely sors megírása jegyében telt el. Rónay László pedig a 90-es évek közepétől napjainkig, egy nagyon erőteljes új pályaszakaszát is hangsúlyosan vizsgálja, amelyben szintén benne van a bukovinai székelység szenvedéstörténete, de sokkal inkább a létbölcselet felé elmozduló prózáról és líráról van szó. Részletesen kidomborítja, hogy a létbizalom és az élet hit megvallása benne van a műveiben, közeledik egy transzcendens kegyelmi szemlélethez. A költő szerint a hit, amelynek volt gyökere, visszakapaszkodik az emberbe, és végül is egészen más tartást ad. Ahogy egy versében írja: „Csakis itt lent, a Földön lehet érinteni az Istent.” „Ahogy a múltamat kihordtam, a jövendőmet is kihordom.” – idézte még egy verssorát Tamás Menyhért.
Farkas Árpád – legszűkszavúbb költőink egyike – szintén nem tudott eljönni a bemutatóra. Pár hete készült portréfilmjéből láthattunk részletet, amelyben elmondta, mennyire meghatotta Cs. Nagy Ibolya munkája. Fontosnak tartja, hogy egy magyarországi könyvben rendkívül gazdag történelmi, társadalmi háttérrajzot hoz 50 év erdélyi viszonyairól, és nagyon büszke, hogy ehhez szolgáltak a versei. Szerinte nem az a dolguk ezeknek a könyveknek, hogy egy márványlapocskát rakjanak egy elkövetkezendő emlékműhöz, hanem az, hogy mutassák, merre van útja a legbelsőbb titkainkat eláruló embereknek, a világ fele és merre keresgélnivalója azoknak, akik a saját titkaikat is keresik. A filmen elhangzott még az Erdélyi asszonyok című verse is a költő tolmácsolásában. Nagy élmény volt! A pódiumbeszélgetésben monográfusa elmondta, hogy a könyv jelentős része arról az erdélyi szituációról szól, amelyben ez a költészet született, egy kicsit történelemkönyvnek is forgatható. Elemezte a szűkszavúság okait, amelyre egy magyarázat, hogy a rendszerváltással megváltozott a politika, de megváltozott az irodalmi világ is. Új narratívák, új kánonok léptek színre és ezek hangos képviselői, mintegy visszafele is ütve az életműre, azt avíttnak nevezték. Úgy fogalmaztak, hogy Farkas Árpád inkább a transzszilván mítoszt hevíti, tanúságtevő lírája anakronisztikus. Egyik szempontja az volt, hogy bizonyítsa, Farkas Árpádnak nem kellett semmiféle transzszilván mítoszt felhevítenie, mert a 70-es, 80-as évek romániai valósága mintegy szállította a tolla alá azokat a kisebbséget, személyiséget, közösséget tipró példákat, amelyeket csak észre kellett vennie, csak meg kellett írnia. Szülőföld-szeretete, tanúságtevő szándéka, képviseleti lírája személyiségből adódó elkötelezettség. A színművésztől hallott Köszörű-időben című verse éppen annak a kornak, a Ceausescu diktatúrának a látlelete. Cs. Nagy Ibolya arra törekedett, hogy minél lejjebb, beljebb menjen a versbe, éppen az volt a szándéka, hogy lírapoétikai érvekkel bizonyítsa, miért jó egy vers. Metafora képződményei esetenként például nagyon reális természet közeli képek, amelyek hatalmas boltozatot építenek.
Vári Fábián László és Papp Endre
Vári Fábián László és Papp Endre ült utolsóként a pódiumon. Vári Fábián László Kárpátalja szellemi és kulturális életének meghatározó alakja. Sőt a régió élő klasszikusának is nevezik; figyelemre méltó, hogy Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre mellett az ő nevét is említették egy, Kárpátalja nagyjait kérdező közvélemény kutatásban. Pályája kialakulása egybeesik a kárpátaljai magyar irodalom kialakulásával. Nemcsak szépíróként vett részt a régió művelődésének, sorsának alakításában, közéleti személyiség is, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alakulásánál is ott volt, fontos szerepet játszott a kárpátaljai magyarság önszerveződésének, kulturális önmeghatározásának, anyanyelvi művelődésének, oktatásának a kialakításában. Ezenkívül néprajzkutató, részt vett a kárpátaljai népballadák összegyűjtésében és összehasonlító vizsgálatában. A monográfia mind a három tevékenységét bemutatja. Életműve nem túl terjedelmes, viszont van egy sajátossága: minden könyvét az addig rendelkezésre álló versanyagból komponálja, ám tematikailag egy csoportba rendezi őket, így a válogatások plusz üzenetet is megfogalmaznak. Milyen élő klasszikusnak lenni Kárpátalján? – tette fel a kérdést a monográfus, amire a költő azt felelte, hadd teljen el még vagy 20-30 év, akkor meglátjuk, hogyan vélekednek azok, akik ezt a kijelentést tették. Papp Endre a művekből azt olvasta ki, milyen fontos az irodalomban is a regionalitás. Rá kellett jönnie, hogy vizsgáltja a kárpátaljaiságból egy igazi, 21. századi azonosságfogalmat teremtett, amiben benne van a történelem, az anyanyelv, a művelődés, a kultúrtáj minden fontos eleme, megőrzendő hagyománya és természetesen ő személyesen is. A személyes indentitás, a regionalitás és a nemzeti identitás nála szintézisbe kerül. Nagyon fontos a magyarsághoz való tartozása, ugyanis ő a Szovjetunióban nőtt fel, ott élt, egy elnyomó irodalomban, ahol nem azt várták el tőle, hogy magyar legyen és magyar kultúrát alkosson. Valóban egzisztenciális küzdelmet jelentett számára, hogy magyarul írhasson, a magyar történelemhez kapcsolódhasson és a magyar kultúra szerves részének tekinthesse magát. Milyen érdekes, a magyar történelem sajátos paradoxona, hogy amikor 1990-től megszűnik a birodalom, szabadabbá válik a légkör, és ő is betagozódhat a magyar irodalomba, nem mindenki várja tárt karokkal, hiszen azt hallja több helyről, hogy ragaszkodása a nemzeti eszméhez anakronizmus. Monográfusa úgy látja, Magyarországon is bizonyítania kell, hogy a nemzeti eszme nem halott és ezen belül, mint kárpátaljai, ő teljes jogú tagja ennek a nemzetnek. Életműve természetesen neki sem lezárt. Regénye, a Tábori posta (szovjetunióbeli) katonaélményeit dolgozza föl, újabb prózájának témája, pedig a gyerekkor és az ifjúkor. Hogy mit jelent számára a kárpátaljaiság? Erre az alkotó csak annyit mond, ez az élete, a sorsa.
Fotók: MMA
