Pethő Anita
„Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek”
Maszk és önéletrajz. A Szépírók Társaságának XI. fesztiválja, 2016. február 5-6.
Karinthy Frigyes közismert szavait Ladik Katalin idézte a Szépírók XI. Fesztiváljának első napján a performanszokról szóló esszéjében, de a kétnapos rendezvénysorozat több másik beszélgetésének is mottója lehetett volna. A fesztivál a Maszk és önéletrajz címet kapta, s a program felszínes áttekintésekor talán könnyebben asszociált az érdeklődő valamiféle száraz és nagyon irodalomelméleti, mintsem egy a hétköznapjainkban is jelenlévő témára. Pedig a privát és nyilvános közti határ tudatos meghúzása, vagy az, ahogyan néha maguk az alkotók, máskor az olvasók, befogadók ezen a határon át-átlépnek, igencsak aktuális téma akkor, amikor a közösségi média és általában az internet használata során gyakorlatilag mindannyian folyamatos önreprezentációs kényszerben élünk.
A programok több aspektusból közelíttek a témához, az egyes beszélgetések során más-más mértékben szembesülhetett a hallgatóság ezzel a bizonyos önéletrajzisággal. Például amikor egy olyan fotósorozatról van szó, ahol valaki saját betegségét örökíti meg (Horváth M. Judit Privát életek II. című sorozata), értelemszerűen erősebben és közvetlenebbül, míg az olyan témák esetében, mikor más alkotók önéletrajzairól, naplóiról esett szó (A szerző jobban tudja?, beszélgetőtársak Ferencz Győző, Havasréti József és Szilágyi Zsófia, moderátor Szabó Gábor, valamint Önéletrajzok, melyek nagy hatással voltak életemre, Angyalosi Gergellyel és M. Nagy Miklóssal Szilasi László beszélgetett), természetesen már jóval közvetettebben, áttételesen.
Szilasi László, M. Nagy Miklós, Angyalosi Gergely
A két esti beszélgetés – pénteken Oravecz Imrét kérdezgette Szilágyi Zsófia, szombaton pedig Rakovszky Zsuzsát Mészáros Sándor – tanulsága inkább az volt, hogy vannak olyan írók, akik számára magától értetődő az önéletrajziság jelenléte az általuk írt regényekben, másrészről azonban nem írnak és nem is tervezik, hogy írnak se naplót, se emlékiratot. Oravecz Imre beszélt arról, hogy hosszú ideje foglalkoztatta már felmenői történetének megírása, de nem mert belevágni. Az ő esetében az sem mellékes tény, hogy olyan emberek életét örökítette meg, kiket többségében nem is ismert. Éppen ezért inkább történelmi mint életrajzi könyveknek lehet mind az Ondrok gödrét mind a Kaliforniai fürjet (és a készülőfélben lévő harmadik részt) tekinteni, megírásuk sok kutatómunkával is járt. Oravecz a paraszti szóbeli kultúra gyermekkorban hallott történeteiből nem igazán használt fel regényeiben, másrészről azonban a regények írása közben fontosnak tartotta, hogy megismerje a korabeli amerikai állat és növényvilágot, vagy hogy pontosan adja vissza, hol is kel fel Drégely váránál a nap.
Szilágyi Zsófia és Oravecz Imre
Míg Oravecznél az idegenség, a se itthon, se a tengerentúlon többé biztos és egyértelmű otthonra nem találás motívuma révén van jelen az identitáskérdés, addig Rakovszkynál például Binder Orsolya sorsában (A kígyó árnyéka) egy sokkal extrém szituációban mutatkozik meg, milyen az, amikor valaki kiszakad az életét meghatározó identitásépítő elemek közül. Rakovszky Zsuzsa Oravecz Imréhez hasonlóan egy már meghatározó költői életpálya után fordult a prózához, és fontos életrajzi mozzanat volt, hogy több ideje lett a fordítások mellett regénnyel is foglalkozni. Előbb A hullócsillag évével próbálkozott, még A kígyó árnyéka megírása előtt, de nem találta a formát, meg-megakadt azzal, hogy a gyermekkorát, azt a világot, ami már nincs, pontosan szerette volna rögzíteni, ekkor kezdte el a visszaemlékezést fikcióvá formálni, ez aztán már működő ötletnek bizonyult.
Mészáros Sándor és Rakovszky Zsuzsa
Volt ugyan már szó itt korábban is szó az önéletrajzi jellegű szövegek olvasóra gyakorolt hatásáról, ám az a bizonyos „köszönöm, hogy megírta” visszajelzés két másik programpontban vált központi motívummá. Péntek délután Harmath Artemisz beszélgetett Kiss Noémivel és Péterfy Novák Évával (Az életem online és offline), szombaton pedig Csuhai István Ungváry Rudolffal, Bartis Attilával és Forgách Andrással (Ez mind én voltam egykor).
Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyve terápiás céllal írt blogként indult, és ennek következtében nagyon sok emberhez eljutott nagyon rövid idő alatt. A fiatal, szinte még gyermek anya megpróbáltatásai (egy megalázó, a világra jött gyereket is megnyomorító szülés, bántalmazó férj, vetélés) sok olvasót is arra késztettek, hogy a szerzőnek elküldjék saját történetüket, kiírják magukból fájdalmukat és traumájukat egy olyan életélmény kapcsán – anyaság, szülés, gyermeknevelés – amelyet bizonyos szinten mai napig illetlenség nem csupa szép és jónak látni, valamint láttatni.
Harmath Artemisz, Kiss Noémi, Péterfy-Novák Éva
Kiss Noémi is eleve olyan közeget keresett, ahol másként is lehet szólni a témáról, ő saját egészségügyi problémájával, annak kezelésével egy időben írta Ikeranya-blogját, amiből aztán némileg átírva-átszerkesztve egy könyv is megszületett. Most, hogy gyermekei lassan iskolás korúak lesznek, számára ezek a meddőségről, megfoganásról, szülésről szóló feljegyzések már távoliak. Péterfy-Novák Éva számára a könyv még nem, csak a belőle készült színdarab hozta meg a távolságot a saját élettörténete és a belőle készült alkotás között, hiába hallja a saját szavait vissza, tudja, érzi, ez már sokkal inkább a fiatalasszonyt alakító Tenki Réka története.
Ritkán került szóba a két nap alatt a fesztivál címének első szava, a maszk. Ilyen beszélgetés volt a Csuhai István által moderált szombat kora esti is, amikor egyrészt Forgách András 12 nő voltam című kötetéről valamint Bartis Attila A séta című kisregényéről is szó esett. Jó volt ez a trió, hiszen a harmadik vendég, Ungváry Rudolf nagyon határozottan kiállt mindenféle szerepek mögé bújás, játékosság és maszkokkal szemben. A beszélgetés azonban elsősorban mégis a két friss kötet, Forgách András Élő kötet nem marad és Bartis Attila A vége című könyveik köré épült. Forgách András utalva testvére, a fesztiválon még a pénteki napon szintén résztvevő Forgács Péter kiállítására is, úgy fogalmazott, ahogyan feldolgozzák, hogy megtudták, szüleik be voltak szervezve, az egy közös halálugrás. Bartis Attila pedig arról beszélt, miként írta át a készülő regényt mindaz, amit e folyamat közben tudott meg édesapjáról.
Csuhai István, Ungváry Rudolf, Bartis Attila, Forgách András
Kétségkívül ez volt a fesztivál legerősebb és legkatartikusabb blokkja, de úgy gondolom, mindegyik program adott valami útravalót, átgondolni és megrágnivalót azoknak, akik a hétvégén ellátogattak a Petőfi Irodalmi Múzeumba.
