Károlyi Csaba, Visy Beatrix, Kálmán C. György, Bazsányi Sándor
Szarka Károly
Már nem ember, még nem állat
A legutóbbi ÉS-kvartett remek példája annak az egyébként semmiféle újdonságot nem tartalmazó megállapításnak, hogy néha még az egymástól nem túlságosan távoli ízlésvilágú kritikusok is teljesen másképp olvassák ugyanazt a művet. Az Írók Boltjában havonta megrendezett beszélgetéssorozat résztvevői ezúttal Garaczi László új kötetét, a Wünsch hidat értékelték.
Méghozzá első körben szokás szerint pontszámokkal: Bazsányi Sándor a maximális tízből kilenc ponttal, Kálmán C. György nyolccal, míg Visy Beatrix és a moderátor szerepét is betöltő Károlyi Csaba egy-egy hatossal. Már az elején kiderül, hogy a négy kritikust a könyv sorozatbeli státusza is megosztja, mivel az Egy lemur vallomásai alcímmel ellátott korábbi Garaczi-kötetek (Mintha élnél, Pompásan buszozunk, Arc és hátraarc) általában regényszerűbbek voltak, mint a Wünsch híd, utóbbi pedig nemcsak a történetmesélésről mond le, hanem a humornak, a lazaságnak is hátat fordít.
Bazsányi Sándor éppen ezért tartja bátornak, bár megemlíti, hogy Garaczi igazából a nyolcvanas évekhez kanyarodik vissza, a neoavantgárdhoz és a posztmodernhez, Erdély Miklós és Esterházy írástechnikájához. Na meg saját pályája elejéhez, leszámítva persze a rezignáltságot, ami most a humor helyét vette át. Bazsányi számára a sorozat korábbi részeinek humora innen nézve olcsónak és infantilisnek tűnik, az elbeszélő lemur kiszámíthatatlansága, Menyhárt Jenőt idézve „már nem ember, még nem állat” volta viszont kedvére való, a másik két főszereplő, Liza és a titokzatos barát pedig emlékeztetik Kosztolányi Esti Kornéljára is, aki egyszer kedves, máskor kegyetlen; néha okosnak, néha viszont butának tűnik.
A Liza név valóban több női karaktert takar, sőt mintha minden lányt így hívnának. A barát képében hol a fiatalon öngyilkosságba menekülő pályatárs, Hazai Attila, hol pedig Dixi, azaz Gémes János, a nyolcvanas évekbeli magyar underground meghatározó figurája jelenik meg. Kálmán C. György olvasói feladatnak tekinti a történetalkotást: ki kell találnunk, hogy kik a szereplők, hol vagyunk térben és időben, mindehhez pedig egy el nem mesélt történet morzsái állnak rendelkezésünkre. Ő is a kísérletező jelleget emeli ki, valamint a közízléssel, az olvasói elvárásokkal való szembenállást: a könyv ravasz módon meglovagolja a hullámot, amit elődei keltettek, mégis valami mást csinál.
Míg Kálmán másodszor is élvezettel olvasta el a könyvet, Visy Beatrixet elsőre sem mozgatta meg, Károlyi Csaba pedig kijelenti, hogy el nem olvasná többször, noha nagy ismerője, régóta követője az életműnek. Visynek és Károlyinak nagyjából ugyanaz a problémája a vele: a tartalom, vagyis a homályos, töredékes, darabjaira széteső emlékezés szemben áll a fejezetenként azonos számú és majdnem azonos hosszúságú egységek zárt, már-már szigorúnak tűnő kompozíciójával. Visy szerint a Wünsch híd összegzése, esszenciája a gyermek- és kamaszkort, valamint a katonaéveket feldolgozó lemur-sorozatnak, Károlyi viszont úgy érzi, kilóg belőle, és inkább a sorozat forgácsainak gyűjteményeként értelmezhető.
Túl azon, hogy az önértelmezés mellett az életmű korábbi darabjaira és magára az írásra is reflektál a szöveg, további fontos és kevésbé izgalmas kérdések merülnek fel. Mit kezdünk ma a posztmodernnel? Miért füllenti a fülszöveg, hogy regényt vettünk a kezünkbe, ha a benne lévő szövegek inkább lazán egymáshoz kapcsolódó kisprózának vagy akár prózaversnek is tekinthetők? Miért kapnak számozást bizonyos fejezetek alegységei, és miért kap címet a többi? Maga a kötetcím is megosztja a társaságot: a földalatti ma már nem létező szakasza, vagyis a semmi felett átívelő, Wünsch Róbert építész által tervezett városligeti híd többük szerint olcsó metafora, Bazsányi viszont a német szó magyar megfelelőjére, vagyis a vágyra is asszociál, ami bővíti az értelmezési tartományt.
Károlyi végül a recepció harminc évének változásai felé tereli a beszélgetést, megemlítve, hogy az asztalnál helyet foglaló, az új kötetért most lelkesedő Kálmán C. György annak idején éppen azok közé tartozott, akik keményen kritizálták, lehúzták, túlságosan könnyednek és komolytalannak találták Garaczit. Kálmán nem tagadja meg akkori véleményét, de készséggel elismeri, a szerző sokat fejlődött. Végül elhangzik, hogy Bónus Tibor 2002-ben talán túl korán írt monográfiát róla, más bölcsészek pedig túl komolyan értelmezték azokat a laza és humoros, a korabeli közélet aktualitásaira és a popkultúra termékeire is reflektáló szövegeit, amelyekről csak később derül majd ki, mennyire állják ki az idő próbáját.
