Lőrincz P. Gabriella, Bálint Tamás, Adorjáni Panna,
Marcsák Gergő, Balázs Imre József, Kollár Árpád,
Áfra János, Ayhan Gökhan
Kulcsár Árpád
20 fiatal szerző miatt lett
Kolozsvár kikötőváros
Aligha lehetne találóbb (és semmitmondóbb) nevet adni egy irodalmi rendezvénynek, mint hogy kikötő. A toposzról valami karibi kavarodás, múlttalan és bizonytalan jövőjű város juthat eszünkbe, ahol a lelketlen haramiák, a császári spionok, fizetett provokátorok, bukott kapitányok, matrózok, karrierjük csúcsán levő kapitányok, hajósinasok, kéjurak és kéjhölgyek, kocsmárosok vannak, üvöltve beszélgetnek, és a rumgőzős időből, amelynek szövete köréjük feszül, néhányuk legendáját továbbadja majd a szájhagyomány. A kikötő tranzitzóna, az itt végbemenő találkozásoknak, üzleteléseknek, (karakter)gyilkosságoknak, kifurdalt konspirációknak nem ott van hatása, azokat tovább viszik, amint kihajóznak. A hamiskártyások hulláját pedig az apály kisodorja a semmibe.
Körülbelül így vagyok képes szemléltetni azt a stílusbeli, földrajzi, műfaji stb. sokféleséget, amely a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban megrendezett találkozón fennállt. Ehhez még adjuk hozzá a 21 szerző (végül csak 20, mert Csider István nem jelent meg) között fennálló korkülönbségeket, mert ugye a fiatalság relatív, és nem naptárfüggő, így megérthetjük, hogy a három csoportba sorolt felolvasók között milyen nehéz dialógust teremtenie a moderátornak, főleg, ha erre körülbelül másfél órája van. Mit tehet ilyenkor az ember fia/lánya (most éppen fia), minthogy a lehető legáltalánosabb kérdéssel tölti ki a felolvasások közötti űrt.
Így az első fordulóban Csík Mónika, Finta Klára Enikő, Horváth Benji, Márkus András, Barlog Károly és Shrek Tímea próbáltak választ találni Karácsonyi Zsolt azon kérdésére, hogy „Meghal-e a szerző, ha bekerül az irodalomkönyvbe?” A történethez hozzátartozik, hogy a szerzők nem csak a Bulgakov kocsmaasztalánál teljesedtek ki, hanem elmentek különböző kolozsvári iskolákba is felolvasni, így kicsit kanonizálódtak. Abban mindannyian egyetértenek, hogy nem jelenti a véget a tankönyvbe jutni, és hogy fontos találkozni ezekkel a gyerekeknek (Márkus óvatosan használta a „gyerek” szót rájuk), hogy megmutassák, az írók nem mind „nagyon öregek, vagy halottak” (Csík Mónika). Az egyik legérdekesebb helyzetben a beszélgetés ezen első szakaszában Finta Klára Enikő volt, aki az Erdélyi Magyar Írók Ligájának amolyan friss felfedezettjeként került az asztalhoz, és még középiskolás. Ő mindenképpen örülne, ha több kortársat olvashatna, főleg olyanokat, akikkel alkalom van találkozni, mert ha kérdések merülnek fel, talán mégsem egészen rossz ötlet magát a szerzőt megkérdezni, és nem utólagos disputákba bocsátkozni a szövegről.
Varga László Edgár, Száz Pál, André Ferenc,
Karácsonyi Zsolt, Ughy Szabina
Karácsonyi ezután a generációs problémákra próbált reflektálni a kérdésben: hogyan viszonyulnak a jelen levő alkotók az idős írógenerációhoz, valamint az idősebb olvasókhoz, illetve fordítva is, rájuk hogyan reagálnak az idősebbek. Itt vannak azért regionális eltérések: Szerbiában például a kilencvenes évek háborúi elűzték a középgenerációt, az ottani szerzők többnyire idősek vagy fiatalok, és kissé mindkét csoport bezárkózik a másikkal szemben – tudjuk meg Csík Mónikától – míg Erdélyben Horváth Benji az indulása óta folyton vegyes társaságban mozog, ahol sosem szembesült problémákkal az idősebbek részéről. Shrek Tímea meglátása szerint az ukrajnai helyzet hasonló a szerbiaihoz, ott sincsenek sokan a középkorúak. Az idősebb írókkal jó a kapcsolat, de talán azért, mert például az erdélyiekkel ellentétben, ott nem viszik bele a fiatalok a szövegekbe „ezeket a csúnyácskább szavakat”. Itt aztán Horváth Benji kicsit meg is támadta Shrek Tímeát, mert szerinte nem léteznek csúnya szavak, a szavak azok szavak. Aztán felolvastak, többnyire szavakat.
A második nap második részében Balázs Imre József költő, szerkesztő, irodalomtörténész ült be Adorjáni Panna, Áfra János, Ayhan Gökhan, Bálint Tamás, Kollár Árpád, Lőrincz P. Gabriella és Marcsák Gergő közé, és arra volt az első fázisban kíváncsi, hogy az egybegyűlteteket hogyan határozza meg a hely, ahonnan jönnek, illetve hogyan tájékozódnak más nyelvterületek. Itt majdnem mindenki felsorolta a mentorait, segítőit, és elmondták, hogy a tájékozódást többnyire az interneten végzik, az onlájn szférában meg a közösségi oldalakon. Azt tudtuk, hogy transzilvanisták léteztek, de Marcsáktól megtudtuk, hogy van egy sajátos kárpátaljaiság arrafelé, ami igencsak meghatározó. Áfra Jánosnak különösen meghatározó, ahonnan jön, hiszen hajdúböszörményi fiatalkora alatt nemhogy az irodalommal való foglalkozás nem volt alapvetően adott, hanem bizonyos szükségletek sem, ilyen szempontból még mindig érdekli a környezet: a mélyszegénység, az alulról való építkezés. Kollár kiselőadást tartott, amelyben a mostani, kolozsvárihoz hasonló találkozások jótéteményeiről beszélt, ugyanis szerinte még az internet-korszakban sem evidens, hogy a perifériákra megfelelően figyeljenek. Majd áttért a bácskai polgári hagyományok hiányára, s az ebből fakadó irodalom sokoldalúságára. Ayhan Gökhan nagybátyjai meg képhamisítók voltak, ez már önmagában elég meghatározó lehet, nemhogy még Szőcs Géza, aki felkarolta a fiatal költőt.
Az utolsó hét vendég André Ferenc, Izsó Zita, Száz Pál, Serestély Zalán, Nagy Hajnal Csilla, Ughy Szabina és Varga László Edgár voltak, a porondra pedig visszatért Karácsonyi Zsolt, a moderátor szerepébe. Ezen az estén tartották az Erdélyi Magyar Írók Ligájának gáláját is, a beszélgetés pedig elsősorban a körül forgott, hogy meg lehet-e élni az irodalomból.
Shrek Tímea, Horváth Benji, Csík Mónika,
Karácsonyi Zsolt és Finta Klára Enikő
Serestély azt ecsetelgette, hogy egyáltalán nem lehetetlen, csak azt szokták hinni, hogy meg kell ehhez vásárolni azt az időt, azt a szabadságot, amit ráfordíthatunk – holott az írás maga a szabadság, ha másmilyen formában is. Ughy Szabina örül neki, hogy nem lehet megélni, így legalább nem lesz a szövegeknek futószalag jellege, így véli Nagy Hajnal Csilla is, Varga László Edgár pedig azon morfondírozott, hogy különbség van a lírai és a prózai alkotás között, míg verseket amúgy sem akkor írunk, amikor akarunk. Neki nem baj, hogy éppen újságírásból is pénzt kell keresnie, csak sosem szabad keverni a kettőt. Egy prózaíró azonban nehezebb helyzetben lehet. Karácsonyi ekkor azt kérdezte, hogy mit gondolnak, milyen lesz a jövőben az irdalom, kell-e félteni, meg fog-e szűnni. Ettől aztán mindenki lelkes lett (az írói vénákban ömlött a fantáziadús vér), André szerint elképzelhető a műfaji gátszakadás, a virtuális térnyerése a költészetben, például. Serestély azt se bánná, ha nem lenne költészet, csak maradjanak meg olyan formák, amelyek diverziót szülnek a világban. Ughy Szabina szerint még 10 000 év múlva is lesz irodalom, Száz Pál meg úgy véli, mindenképpen lesz: majd Isten ír az angyaloknak.
Az EMIL debüt-díját Láng Orsolya kapta az idei, Tejszobor című kötetért, a Méhes György életműdíjat pedig Egyed Péter.
