Márton László, Tóth Krisztina és Bánfalvi Eszter
Szepesi Dóra
„Mágikus mintha”
Egy bugyiközeli bemutató
Aki azt gondolta, felolvasásokat fog hallani az Alibi hat hónapra legújabb, Bugyi című számából, tévedett. 2015. december 7-én, a Hadik Kávéházban rendezett könyvbemutatón a szerzők a közönség soraiban foglaltak helyet, vagy később érkeztek meg a kötetlen ünneplésre.
Volt idő átlapozni a könyvet a bemutató előtt. Annyit meg lehet állapítani elsőre is, hogy a téma, különböző regiszterekben és műfajokban szólal meg, gazdag képanyag kíséretében. A fülszövegből kiderül, hogy a szerkesztők körlevélben kérték fel a szerzőket a téma körüljárására. „Némelyek azt gondolják, hogy a téma alantas. Mi éppen azért szántuk rá magunkat a Bugyi-szám összeállítására, hogy bebizonyítsuk ennek ellenkezőjét. Az a kifogás is elképzelhető, hogy a téma egysíkú. Mi pedig ennek az előítéletnek a cáfolatát képzeltük el: egy sokszínű, változatos, minden tekintetben vonzó és izgalmas Bugyi-számot.” A beérkező írásokból létrejött a legújabb Alibi-szám. Az Alexander Brody főszerkesztésében induló sorozat 2001 őszén az Evés-ivással kezdődött, félévenként jelent meg, néha kimaradt egy-egy szám, 2006–2011-ig egészen sok. A címek között volt Kert, Lovak, Fürdő, Sziget, Álom, Kincs, Kutyák, macskák. A Bugyival a 15. számhoz érkezett a sorozat, amelyben negyvenhét író és tíz képzőművész műve található. A szerzők közül álljon itt néhány név: Bródy János, Csányi Vilmos, Dragomán György, Esterházy Péter, Karafiáth Orsolya, Kovács András Ferenc, Krizsó Szilvia, Ladik Katalin, John Lukacs, Szabó T. Anna, Térey János, Vámos Miklós. A képzőművészek: Czene Márta, Dénes Attila, Franco Innocenti, Moizer Zsuzsa, Rózsa Erika, Szemethy Orsolya, Szerényi Gábor, Szyksznian Wanda, Varga Edina, Verebics Katalin.
A Bugyi-szám prezentálásához Márton László szerkesztő két hölgyet invitált a beszélgetéshez, egy írót és egy színművészt. Tóth Krisztina írt az antológiába, Bánfalvi Eszterrel interjú készült – Torma Tamás öt kérdést tett fel neki, ebből többek között azt is megtudjuk, milyenek a színpadi bugyik, a legérdekesebb köztük a „mágikus mintha”. A fehérnemű és alsónemű szó hallatán még a tudományos gondolkodóknak is frivol gondolataik támadnak – ezt a művészettörténész, Simonovics Ildikó pendítette meg írásában. Márton László szintén célzott rá, hogy eleinte attól tartottak, sikamlós a terep; úgy érezték, egy kicsit istenkísértő vállalkozásba kezdtek. Az Alibi koncepciója ugyanis az, hogy egyszerre legyen megfogható, ugyanakkor tegyen lehetővé általánosításokat, tematikai kitérőket is. Úgy tűnt, a Bugyi nagyon is megfogható, viszont kevesebb mozgásteret engedélyez a fantáziának, mint az Álom vagy Gyermekkor, vagy akár a Sziget, hogy korábbi számokat említsünk. Ahogy érkeztek az anyagok, kiderült, nagy az asszociációs lehetőség, az írások színvonala semmivel sem alacsonyabb, mint a korábbi számokban.
Márton László ajánlja az antológiát
A moderátor beszélgetőpartnereinél nem kifejezetten a fehérneműre kérdezett rá, hanem olyasmire, ami valamilyen módon hozzá kapcsolódik. A színészt arról kezdte faggatni, hogyan éli meg, amikor odaadja a színpadi jelenlétéhez a saját testi jelenlétét. A színpadi meztelenségről példaként Wedekind Lulu című drámáját említette, amelyet Berlinben látott Franka Polente-vel, aki aznap éppen 40 fokos lázzal játszotta a címszerepet. A híres jelenetben, miközben Lulut festi a festő, a színésznőnek 15 percig anyaszült meztelenül kellett lennie a színpadon. Nem tudja, egészségesen hogy oldotta meg a jelenetet, de ez alkalommal totálisan sikerült. Bánfalvi szerint ez nem a láztól volt, személyiség kérdése. A korpusz adott, egy színész más testtel nem tud dolgozni, amije van, abból „főz”. Ő nem érezte zavarban magát, amikor a Johannában meztelennek kellett lennie, mert ez a szerep megformálásának a része volt. Elárulta, kezdetben hetekig randevúzgat egy szereppel, és jó esetben a bemutató környékére „találkoznak”. Az ő szándékai, a személyisége átszűrődik rajta, akkor már nem lehet elválasztani a színészt és akit megformál, mert az ő hangján fog megszólalni, ezekkel a mellekkel, ebben a bugyiban – vagy éppen bugyi nélkül.
Az irodalmi művekben megmutatkozó őszinteségről Tóth Krisztina mondta el gondolatait. Szerinte az irodalmi őszinteséget gyakran összekeverjük a vallomásossággal. Folyton fölmerül, hogy amit leírt, úgy történt-e és a szerzővel történt-e. Esterházyt említette, aki nemrégiben mesélt egy németországi felolvasásáról, amelyen felállt egy felháborodott úr és azt mondta, most tudtam meg, hogy magának nincs is húga! Akkor most hiteles-e Esterházy? Szabó Magda Cilije létezett-e, vagy sem, és ha nem létezett, hiteles-e a Für Elise? Óriási tévedés, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő életrajzának ott kell állnia aranyfedezetként a történet mögött. Íróként akkor vagyok őszinte – fejtegette, hogyha megpróbálom a saját írói eszköztáramat a lehető legpontosabban és képességeim szerint használni. Természetesen, minden irodalmi mű konstrukció, és ő nagyjából abból tud legózni, amit megtapasztalt. Ahogy a színésznek a munkaeszköze a teste, az írónak a pszichéje a munkaeszköze. A legapróbb életrajzi mozzanattól a sorsfordító életrajzi eseményekig, minden csak kiindulópont a műhöz.
Tóth Krisztina az írói őszinteségről
Szerzői esteken, amikor a szerző kiáll a közönség elé, a privát bőrét viszi a vásárra. Érdekes, 20–25 évvel ezelőtt mennyire másképpen volt jelen a szerző! Senki nem kérte számon rajta, hogy például szépen olvas-e föl, elég volt, hogy ott van. Említették Pilinszky János Apokrif című versét a költő előadásában, ami teljesen más, mint amikor Latinovits Zoltán vagy Kézdy György adja elő – egyébként nagyon jól. Pilinszkynek nincsenek színészi adottságai, viszont tud valami egész mást a saját verséről. Tóth Krisztina a tanítványainak is szokott ilyen felvételeket mutatni, szerinte a vers egy kotta, és a szerző előadásában sokkal többet megtudunk az eredeti kottáról. Mi történik a mű, a szerep megformálása közben? A színész teste háborúzik a pszichéjével, a pszichéje meg annak az írónak, költőnek, fordítónak, szereplőnek a pszichéjével, akivel találkozik... Történetek hangzottak el rendezők, színészek és írók közös munkájáról. Tóth Krisztina azt is elmesélte, kapott már olyan extrém kérdést, nem furcsa-e neki nő létére férfi szerzőket fordítani. Ő azt vallja, egy író, amikor ír, bárki lehet. Nő, férfi, levelibéka, bármi. A színész is – tette hozzá Bánfalvi Eszter. Nemkülönben az olvasó, aki többnyire azért olvas, hogy személyiségét az írott figurák segítségével újra és újra feloldja. Erre most megint kapott lehetőséget. Alibit, hat hónapra.