Potozky László és Elek Tibor
Fodor György
Élesben Potozky Lászlóval
Potozky László csabai estjéről
Kevés olyan kultúrsorozat akad széles e hazában, amely ennyire hitelesen és naprakészen törekszik bemutatni a kortárs magyar irodalom szerzőinek életpályamodelljeit. Az Y-generációnak már igenis élő az irodalom, ha úgy tetszik, egy-egy író-olvasó találkozó alkalmával a szerző fizikálisan megfogható, szellemileg direktben élvezhető. Különösen értékes ez akkor, ha határon túlról származó szerzőt köszönhetünk. Továbbá halmozottan igaz ez akkor, ha egy igen erős, sikeres, lendületes pályakezdéssel kerülünk szembe. Mint például Potozky László estjén, a Békéscsabai Jókai Színház szalonjában, 2015. október 12-én.
Potozky László
Potozky László Csíkszeredától Budapestig húzta meg a pályaívét. Identitásában kelet-közép-európai, habitusában magyar, de ugyanakkor megrögzött kozmopolita, aki nem is akar a lokalitás fogságában megragadni, hanem írásaiban ösztönösen mozgatja fiktív környezetének díszleteit. Az azonban nem fikció, hogy a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum alma matere garancia lehetne a sikerre, mégsem volt egyszerű az út addig, hogy a Szabadság napilap külső munkatársa legyen, vagy vezesse a Bretter György Irodalmi Kört. A Székelyföld folyóirat barátságos és befogadó szférájából indulni megtiszteltetés, ezt több erdélyi íróvendég megerősítette korábban is. Fekete Vince mentoráltjának lenni ugyanakkor kihívás. A kolozsvári felsőfokú tanulmányok vargabetűi kezdetben nem az irodalomszeretetből íródtak. Szerzőnk pszichológia szakos volt, de végül, 2011-ben már újságíró szakos diplomát szerzett, ezt követően magiszterit szociokulturális kommunikációból, tavaly pedig drámaírás mesterképzésen disszertált. Tagja lett a Szépírók Társaságának, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Szerkeszti a Várad folyóirat szépirodalmi, illetve az Ambroozia online folyóirat prózarovatát. Az indulását debüt- és alkotói ösztöndíjak sora szegélyezi (Communitas-, EMIA-, Méhes György-, Barabási László-, Móricz Zsigmond-díj). Írásai megjelentek szinte minden rangosabb hazai és határon túli magyar folyóiratban, remélhetőleg a januári Bárkában is olvashatjuk egy újabb novelláját.
A szerző elmereng
Elek Tibor szerint, aki az estet kérdéseivel irányítja, írónk első két kötete (Áradás; rövidprózák, Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 2011, Nappá lett lámpafény; rövidprózák, Magvető Kiadó, Budapest, 2013) még „hangpróbák”, noha összetartozó történetek, novellák találhatóak bennünk. Szerinte érezhető a tudatos felkészülés, a tervszerű, megtanult, előrelátó pályaépítés, amely az idő előrehaladtával önreflexiókba, olykor szürreális, mágikus realizmusba, abszurd narrációkba, de mindenképpen érettebb megszólalásokba hajlik. A főhős(ök) – akár egy, akár több személy –, aki tudathasadásos állapotban reflektál a környezetére – egy szociálisan végtelenül érzékeny, a perifériára került (sokszor a szexualitásba vagy a proletariátus sajnálatába fulladt) igazi „szegénylény”. Autobiografikusan ő lehet a rocksztár, ő lehet egy nihilizmusban csapongó, lázongó, céltalan egyetemista, aki végül rádöbben, hogy az életet nem lehet célok nélkül élni. Hazafelé olykor szövegeket jegyzetel a telefonjába, a látszólag értelmetlen sorok összeállnak, végül újságokban köszönnek vissza, miután a tudatára ébredt én kiműveli magát, hivatalból, szókincsművelés okán és érdeklődésből olvasni kezd. Potozkyt saját bevallása szerint gimnáziumban nem érintette meg az irodalom, de a lélekelemzésben, a fiatalból felnőtté válás analízisében látott fantáziát, történetei máig az emberi lélekfejlődésnek legmeghatározóbb, élesen kiszakítható korszakaiban játszódnak: gimnáziumtól az egyetemig. Talán ezért alkothatunk közösen fogalmat az Y-generáció didaktikus neveléséről, mert az új regény sem önéletrajz, mégis egy saját és baráti élettapasztalatokból tudatosan összegyúrt főhős fiktív, drámai, drasztikus próbálkozása az élet elviselésére. Az új nemzedék regénye nem love story, nem kamaszkori lányregény, mégis szerelmes szállal megerősített történetsor, tele a kortárs Y-ok nehézségeivel.
Közönség
De létezik-e ez az oly sokszor emlegetett Y-generáció? Potozky úgy véli, hogy tagjai önmagában nem kezelhetők egységes szociohalmazban, hiszen rendkívül rétegelt tényezőről van szó. Főhőse is antiszociális, borderline személyiségzavaros, ugyanakkor szélsőségesen érzékeny elem a modern (?) társadalmi hálóban, aki ugyancsak pszichológia szakos. Tisztában van saját változásával, lélektöréseivel, mégis eljut a bűnözésig a barátnőjével együtt. Mégsem ítélhetjük el egyértelműen, mert szerepeltetése a 21. században megmutatja, hogy valamiféle súlyos civilizációs betegség tizedel bennünket. Ez a fiatal férfi a lebomlás stációit éli meg, egyetemi fedőélete mellett csak a saját fájdalmába képes kapaszkodni. A karmolások nem csak képletesek: mélyen combjára karcol körömollóval, hiszen: „Legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom”. Szerelme egy olyan egyetemista lány, aki jó ideig prostitúcióból él. Ahogy Tompa Andrea írja, „Egy egész nemzedék karmolja itt önmagát”, amelynek valóságosságáról a helyszínen egy bő körmondatban győz meg bennünket az író – elmélkedések egyetemista örömlányokról Kolozsváron, Budapesten. Potozky László erős jelenléttel (lélekben és fizikálisan is, amennyiben a budapesti-kolozsvári-csíki éjszakák tapasztalatait vesszük figyelembe) szólal meg ebben a kétségbeejtő világban, amelyben a tompultság lehet az egyetlen viszonyulási mód. Számos kallódó fiatal lehetne itt főhős, aki lakmuszként szolgál mélyen az Y-generáció problémabugyrába mártva; egy indikátor lehetne, aki méri a társadalom romlottságát. Egyéni megszólalása ösztönös választás, nem beszélhetnek mellette a korábbi lélekmentorok, avagy tanácsadó klasszikusok, nagyhatású elődök (sem a magyarok: Fekete Vince, Bodor Ádám, Hajnóczy Péter, Tar Sándor, Bartis Attila; sem a távoliak: Borges, Llosa, Márquez, Kerouac, Hemingway). Rezonőrök segíthetik a választott szereplő megnyilatkozásait, de egyedül kell megküzdenie a kortárs látleletekkel. Minden egyes epizód arra mutat, hogy jelen korunkban bizony sem nagyszüleink, sem a konzervatív elmék nem találják régi értékeiket. Megváltozott a nyelvezet, a hangnem, az élettér, az időkezelés, a nézőpont.
Potozky László Kiss Lászlónak dedikál
Eljutottunk oda, hogy egy szépírónak irodalmiatlanná kell válnia, hogy elmondhassa véleményét, hogy megértsék, hogy egyáltalán (fel)figyeljenek, hogy „átmenjen” egy szűrőn, amit egy butított, talajvesztett, puritán, éles késélen táncoló generáció állított fel számára/unkra, illetve elsősorban a saját maga számára. Ugyanakkor mi csak örülhetünk, hogy az íróvá válás útján Potozky László ilyen vehemenciával alkot az olvasó, de bevallottan és szerencsére olykor saját örömére is.
