Arany és ezüst mesekönyvek

Hol volt, hol nem volt a Mesék az Arany és az Ezüst mesekönyvből bemutatója? Az Aranytíz Lovagtermében! A stílszerű helyszínhez az időpont is illett: a magyar népmese napja, amelyet Magyarországon és a határon túl egyaránt számos előadással, felolvasással és játékos programmal ünnepelnek, immár tizenegyedik alkalommal, Benedek Elek születésének évfordulóján, szeptember 30-án. Erre az eseményre a Belvárosi Művészeti Napok keretében került sor az Aranytíz Kultúrházban.

A két könyv gyönyörű összeállítás Benedek Elek meséiből, kifestőkönyvvel és két CD-vel, amelyen Havas Judit tolmácsolásában hallhatók a mesék. Az előadóművész a kiadványokat tárgyi megjelenésükben sajnos nem tudta felmutatni, mert az AB-ART Kiadó igazgatója, Balázs F. Attila nem érkezett meg Szlovákiából. Először Wohlmuth István színművész, a Belváros-Lipótváros önkormányzati képviselője szólt néhány szót, ő egyike azoknak, akinek a kiadvány létrejötte köszönhető. Gyermekkorából villantott fel pillanatokat; kiderült, hogy a szomszédos Nádor utcába, a Münnich Ferenc utcai Általános Iskolába járt. Ez az iskola most a Hild József Általános Iskola, ahonnan egy csoport kisiskolás is eljött a mesedélutánra, tanítójuk, Antal Mária kíséretében. Egy csokor gyerekdallal örvendeztették meg a közönséget, a későbbiekben pedig elöl jártak a találós kérdések megválaszolásában. Wohlmuth István kedvenc meséi a Grimm- és az Andersen-mesék voltak. A könyvek, versek, történelem szeretete evidencia számára, úgy véli, a könyv talán ma még fontosabb, mint az ő gyerekkorában, hiszen sokan érzik úgy és akarják elhitetni önmagukkal, a gyerekekkel, hogy más értékrend szerint kellene élni, kivesznek az olyan értékek, mint a könyv – fejtegette. Attól tart, hogy a gyerekek reggeltől estig számítógépeznek, és el fognak felejteni írni. Pedig micsoda érték lehet egy kézirat! Petőfi, Ady kézírása, József Attila sorai – pótolhatatlan értékek. Nem tudni, ma írnak-e még kézzel az írók, fognak-e tudni kézírással írni a következő generációk? Családi örökségként édesapja aláírását bekeretezve őrzi szobája falán, költő, szerkesztő dédapja könyvei is megvannak, ő a saját köteteibe belejavított kézírással, ezek fontos emlékek számára. A művészetek megszerettetésében nagyon sok múlik a tanárokon, a családon kívül ők kelthetik fel a gyerekek érdeklődését. Fontos, hogy a mese, a meséskönyv, a kifestőkönyv a gyerekek kezében legyen. Nem is véletlen, hogy a Művészeti Napok kiemelt programja a ház második emeletén Faltisz Alexandra meseillusztrátor rajzaiból rendezett kiállítás. A művész szavait is idézte: Gyerekkora óta meleg fészekként ölelték körül a mesék. Egy védőburkot nevelgetett maga köré, mert olyan jó dolog felnőtt fejjel is gyereknek lenni. Ha csak öt, ha tizenöt, netán százötven gyerek lesz, aki a rajzai által szereti meg a könyvet, a mesét, az olvasást, akkor már érdemes volt megszületnie és alkotnia.

Készülnek az éneklésre

A szervezők nagy örömére Benedek Elek dédunokája, Benedek Katalin néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa is elfogadta a meghívást. Arról beszélt, hogy reneszánszát éli a gyerekek számára kedvcsináló mese, ami eredendően felnőttek szórakoztatására szolgált. Elmesélte, hogy amikor Benedek Elek Kisbaconból Budapestre érkezett, és egyetemistaként Gyulai Pál hallgatója lett, bekerült a föllendülő mesekutatásba. A Milleneum alkalmából felkérést kapott az Athenaeum Könyvkiadótól, hogy a gyűjtések alapján tegye közzé a magyar nép meséit egy földolgozásban. 1894–96 között 396 mesével szinte lefedte az egész magyar nyelvterületet, megjelent a magyar népköltési gyűjtemény, és elindult a folyóiratokban a magyar népmeseközlés. Összeválogatta a tíz kötetre terjedő meseválogatást, amit a saját székely mesetudásával átmesélt. Azt a polgáriasítást, a gyerekszobába való bevitelét végezte el az egyébként felnőtt, népi mesemondásnak, ami által onnantól kezdve generációk nőttek fel. Benedek Elek mesenyelve teljes mértékben meghatározta, főként a városi közönség mesekönyv-használati szokásait. A gyerek-mesekönyveket ebben a nyelvezetben ismerték meg, és nemcsak a városi, a falusi mesemondókra is igen nagy hatással voltak a stílusfordulatai. Például a meséknek keretet adó „Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt…”, és az „Itt a vége, fuss el véle!” A bevezetés és a befejezés tulajdonképpen az ő mesemondása révén vált népszerűvé néprajzi körökben és a népi mesemondóknál, mert így a rendkívüli világértelmezésbe emelte a hallgatóságot, a végén meg visszahelyezte a mindennapokba. A magyar mese és mondavilág anyagilag is megsegítette Benedek Eleket, a kisbaconi házát ennek a sok-sok kiadásnak a jövedelmeiből tudta felújíttatni. Ám itt nem állt meg a mesével való foglalatosság, összeismerkedett az Athenaeum Kiadó igazgatójával, aki Bernben megalkotta a mesefordítás kánonját és észrevette, hogy a legjobb külföldi meséknek nincs magyar fordítása. Ebben az időben került sor Andrew Lang angol folklorista, antropológus nagy vállalkozására, amelynek során a világ legértékesebb mesekincsét összeszedte és átírta. Benedek Elek mesefordítás-köteteinek ez lett az elődje. A két mesekönyvet a következőkkel indította el: „Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet árasztó világa mellett országot, világot bejárok, s úgy szedegetem össze a világ legszebb meséit.”

Mese következett, de előtte Havas Judit még tolmácsolta Kányádi Sándor üzenetét, aki betegsége miatt nem tudott eljönni: „Nekünk, magyaroknak két apónk van, Bem apó és Benedek Elek Apó. Az igazság csak a mesében létezik, de csak a mesében. Merthogy hős volt Bem apó, hős volt Benedek apó, az igazságot keresték és a szabadságot.” Az Ezüst mesekönyvből először egy japán mesét választott. A világlátott békák közben a jól éneklő társaság és az érdeklődő gyerekek játszhattak is. A kérdésekre helyesen válaszolók az illusztrátor rajzai közül kaptak jutalomként egyet-egyet.

A világlátott békák

Tóth Gyöngyi tizennégy meséhez készített illusztrációkat, például a maláj, a német, a székely meg a török mesékhez. Azt szerette volna, ha a rajzok beindítják a gyerekek fantáziáját, a képeken megjelennek a különböző országok díszítőmotívumai, jellemző tárgyai, s ha felébred a kíváncsiságuk, a szülőknek lehetősége nyílik tovább mesélni arról az országról. A rajzokat tetszés szerint ki lehet festeni: aprólékosan is, és néhány színnel, kinek-kinek a maga színvilága szerint, mindenképpen műalkotás marad. A világszép nádszálkisasszonnyal zárult a délután. Mese közben az illusztrátor az aktívan részt vevő közönség szeme láttára színezte rajzát, Balogh Kálmán, Magyar Örökségdíjas cimbalomművész pedig zenei improvizációkkal festette alá a történetet.

Balogh Kálmán cimbalomművész