Dávid Péter Békés megyei könyvheti blogja
A Bárka révbe ér
A könyvhét hagyományosan a Bárka révbe érésével szokott lezárulni. A kikötő, a békéscsabai Szlovák tájház udvara ilyenkor megtelik székekkel, később a székekre közönség is kerül. Így volt ez június 13-án is, amikor a magas hőmérséklet dacára összegyűlt az érdeklődő nagyérdemű. Sorra érkeztek a Körös Irodalmi Társaság prominens személyiségei, az irodalombarátok, és persze a mindenhová odapofátlankodó blogíró.
Kiss László, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Bartus Gyula
Mindenekelőtt Elek Tibor főszerkesztő emelkedett szólásra, és értékelte az eltelt könyvhetet, a gazdag „felhozatalt”, a színvonalas programokat. Ezután következett az új Bárka-szám bemutatója, amelyben Bartus Gyula, a Békéscsabai Jókai Színház Jászai Mari-díjas színművésze segédkezett a szerkesztőségnek, erős, összetéveszthetetlen hangján tolmácsolva a távollévők (Kulcsár Ferenc, Sass Ervin, Zalán Tibor) verseit. Az irodalmi rovat legénységéből Szilágyi András mutatta be filozofikus költeményeit, Molnár Lajos pedig régóta dédelgetett, kötetközeli novelláiból választott egyet. Becsy András, aki sajnos az újkönyves Körös Irodalmi Társaság-tagok között nem lehetett ott az Ibsen-udvarban, most mutatta be Camping című kötetét, amelyben szakítani látszik a szonettformával és másfajta megszólalásmódokkal is kísérletezik (például prózai részek is találhatók új kötetében).
Vendégek
A Műhely-rovat esszéit Kiss László vezette fel, mondván, hogy a 2015/3-es számban – köszönhetően az évfordulónak – a rendszerváltás/változás lett a körüljárandó téma. Ezúttal szemtanúk, sőt résztvevők számolnak be az akkori eseményekről, Herczeg Tamás és Pocsay Gábor (ők ismertették is írásaik tartalmát), akik MDF-színekben élték végig a felemelő időszakot, melléjük Kukorelly Endre naplótöredéke került a Bárka-számba 1990-ből.
Herczeg Tamás
A Színház-rovatot Farkas Wellmann Éva kapta, aki a Kara Tünde által játszott monodrámát, a Karkithemiát (Pethő Sándor és Zelei Miklós alkotása) dicsérte, és a közönség unszolására felolvasta a lábadozó színésznőhöz írt megható-szép szonettjét is. Ez úton kíván a blogot író is jobbulást a művésznőnek!
A Bárka-bemutató után következett a Körösök Gyöngye Díj kiosztása. Sajnos a győztes, Zalán Tibor nem lehetett ott tisztelői körében, ami – tegyük hozzá – nem meglepő, lévén, ha naplót vezetne (vagy blogot, ha már…), akkor sem tudná leírni, mennyi dolga volt az elmúlt héten. Az és néhány haiku költője egyébként szintén publikált a friss Bárkában, ráadásul egy olyan költeményt, amelyet már hónapok óta írt, és amit úgy jellemzett Bartus Gyula: „zúz agyon a vers”.
Az ünnepi pillanatok után következett a hagyományos rögtönzött versírás, amelynek témáját Elek Tibor adta meg. Ezúttal a hőségről kellett írnia a társaságnak, és amíg a versfaragók szülési fájdalmaktól kínozva félrevonultak, a közönség lángossal, pogácsával, itallal ünnepelte az idei könyvhetet. Az alkotások bemutatása (nevetés) és a szavazatok összeszámlálása (még több öröm – ekkor tudtuk meg a finn-magyar végeredményét) után felállt a végső sorrend. A harmadik helyen holtversenyben Kecseti Nóra és Szilágyi András zártak, képzeletbeli ezüstérmet szerzett Fodor György. Az első helyezett nevét azonban a blogot író szerénysége nem engedi nyilvánosságra hozni.
Dávid Péter, a versíró verseny győztese
„Hiszen minden perc nem vég s kezdet is egyben?” A blogot író így a végén egy Madách-idézettel igyekszik leplezni az idő haladásával („Nem az idő halad, mi változunk”) kapcsolatos fájdalmát. Mert hát a Könyvhét is elmúlik egyszer, nagyjából éppen most, és csak reménykedhetünk, hogy ez tényleg valaminek a kezdete is lesz. Bízva bízunk.
Banner Zoltán és Elek Tibor
Becsukni
Persze éppen a poros lábtörlőre sikerül leülnie a lányomnak! Tata lépcsőjénél nincs jobb hely az olvasásra!
Ja, nem! Nem ismeri a betűket. Beszélni is alig. Persze azt már tudja, hogy anya meg apa meg ió (ez a tűzoltóautó), de a dezoxiribonukleinsavval még hadilábon áll.
Mégis olvas. A módját már tudja, a betűkkel még ráér.
Jegyezzed meg lányom, először is, a könyv, az olyan, mint valami ajtó: ki kell nyitni. Aztán, ha már túlmentél, be kell csukni magad után. Persze sántít a hasonlat, mert a könyvet becsukhatod, lányom, becsukhatod. Az akkor is nyitva marad.
Nyári disznótoros
Nyilvánvalóan előhívja azokat a régi békéssámsoni hajnalokat, amikor Bajnóczi Laci meg az öreg Zádori megérkeztek, hogy egy rövid után kétvállra fektessék Feri meg Jocó nagybátyámmal és Apival, akinek akkor sem sok haja volt már – és ebben a fiára ütött – az ólból kihúzott jószágot a villanó késeikkel, pörzsölőjükkel, mittoménmijükkel. Persze segítettem, ahol tudtam, de hát mit tehetett ott egy humán érdeklődésű magamfajta, ahol ennyi kemény, szakértő férfi a gáton, maximum vizet hordhat, ezt a nemes feladatot is megosztva a mindenütt ott tébláboló öccsel, nővérrel…
Ilyen képek elevenedtek meg a disznófej láttán. Merthogy így volt berendezve Kiss László Ki mondta, hogy jó volt című új könyvének bemutatóján a gyulai Mogyoróssy Könyvtár udvara: asztalok, sörpadok (horribile dictu: lócák), az asztalokon zsíros kenyér hagymával, és kint, ahol Kukár István beszélgetett a szerzővel, az asztalon egy sült disznófej késsel, villával. Kiss László a Nyári disznótoros címet választotta estjének megjelölésére, mivel könyvében is szóhoz jut a disznóvágás (már amennyire persze szóhoz tud jutni egy disznóvágás), és mivel mi magyarok, sőt mi gyulaiak (Húskombinát, kolbász, miegyéb) „sok szállal kötődünk a disznó-hagyományhoz”.
Nekem mindig a zsírsütés volt a kedvencem, az üst melege, az a nem is jó, de szép illat, Jocó nagybátyám idétlen poénjai. A bélhúrozás, érthető módon, nem vonzott annyira, ez Anya feladata volt, sem az öcsém által preferált kolbásztöltés. Akkor már disznó, mint olyan nem volt, „csak” a vele rész-egész viszonyban álló fragmentumok, amik viszont elkezdték elnyerni végső alakjukat…
Kiss László könyvének eredeti címe A hely lett volna, az új cím viszont jóval több értelmezési lehetőséget hív elő. Benne van a beszélő identitására vonatkozó kérdőszó (Ki), benne a mondásnak, mesélésnek a metódusa (mondta), az értékeket jelölő melléknév (jó), ami azonban ironikusként olvasva is megállja helyét, és benne van a múltra, az emlékezésre utaló létige (volt) is (hogy a hogy kötőszóról ne is beszéljek). Az író egyébként nem tartja könnyű olvasmánynak művét. Jóllehet olyan mondatokat igyekezett írni, amelyek visznek magukkal, amelyek garantálják azt, hogy letehetetlen lesz a könyv, ám ezek a nagyon kifejező, hömpölygő, olykor több oldalra indázó mondatok töredéktörténeteket mondanak el, amelyek dinamikus egymásutánban futnak az olvasó szeme előtt, akár egy izgalmas diafilm. És ezekben a töredékekben helyet kapnak a Kiss Lászlótól már jól ismert témák: a foci, a pecázás, a Körös és a Németváros, és persze a disznótor is.
Nem, egyáltalán nem éreztük azt, hogy a szegény sertésnek magasabb küldetése is lenne a bennünket való táplálásnál. Különösen Éva keresztanyám kiváló hagymás vére után, ami olyan volt akkor reggel – amikor már a pálinka is elpárolgott félig a lezárt(!) üvegből –, mint egy ünnep…
Feljött a szó arról is, hogy egy író miért ír. Az immár ötödik köteténél járó szerző bevallotta, hogy a tanítás és folyóirat-szerkesztés mellett kevés ideje jut leülni az íróasztalhoz, mégis igyekszik megtalálni a módját annak, hogy – ha csak rövid időre is – belefeledkezzen az alkotás munkájába. Merthogy munka ez, állítja Kiss László, amiben hiába szerez mind több rutint, tapasztalatot az ember, „egyre nagyobb a felelősség, egyre nagyobb az űr, amelyet szövegekkel kell kitölteni”. Arra a kérdésre, hogy kell-e az ifjúságnak a kortárs irodalom, Kiss László optimistán reagált, és felvetette, hogy a kortárs és nem kortárs között azért nincs olyan nagy szakadék, mint azt sokan gondolják, mivel szerelemről és halálról ír minden kolléga. Meg még esetleg disznóvágásról…
Nem tudom, máshol is így volt-e ez, de nálunk, azon a sámsoni téli napon mindenképpen, hogy a természetnek valami különös törvénye teljesedett be, merthogy szabályszerűség szerint történik az, hogy ha valami szét, akkor más meg össze. Így lehetett, hogy az a kedves állat szét, a mi családunk meg valahogy össze. Össze, a kiváló disznópörkölt fölött…
Azt Kiss László még mindig nem döntötte el – ó termékeny többértelműség! –, hogy novellaciklussal vagy regénnyel van-e dolgunk, a műfaji bizonytalanságok azonban – és ezt tapasztalatból mondom – nem zavarják meg abban az olvasót, hogy élvezetes olvasmánynak tartsa a könyvet. A szerző egy szemelvényt ki is emelt a szövegből, mégpedig éppen azt a részt, amikor a főszereplő elő akarja hívatni a disznóvágásról készült képeket, filmet viszont nem tett a gépbe, mintha arra akarna utalni, hogy a képnél sokkal sikeresebben hívja elő az emlékeket az elmondás, elbeszélés.
Rokonaim mosolyognak hurkák gyűrűjében…
Jól csinálja ezt…
Jól csinálja ezt a dolgot a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár. Gondolhatnék itt a bevallottan kedves és kimondottan szép könyvtáros hölgyekre, a készséges könyvtáros urakra, a gazdag állományra és a jó érzékkel válogatott újdonságokra, de ezúttal a könyvheti programokra céloztam. Azok az események, amelyeken eddig részt vettem, mind pótszékes író-olvasó találkozók voltak, és a háttérbeszélgetésekből azt is megtudtam, hogy igen kemény munka folyik a könyvespolcok mögött azért, hogy megrendezhetők legyenek ezek a programok. A csillogó-villogó nagyolvasós parádékért bizony meg kell gürcölniük a kultúra zászlóvivőinek! De ilyet azért… Ilyet még nem láttam!
Ma (június 10.) nem csak pótszékes, de pót-sörpados találkozóra került sor a csillogó-villogó nagyolvasóban. Persze, mondhatná valaki rosszmájúan, hogy Varró Dániel érettségi tétel, meg az általános iskolás tanár nénik tehetnek a teltházról, akik vagonnyi gyereket hajtottak be az előadásra, azért rákérdezhetünk, hogy miért érettségi tétel a fent nevezett költő, vagy miért lehet érdekes ennyi gyerek számára. Nem, rosszmájú valaki, az igazság az, hogy a Shakespeare-fordító rímmester népszerűségét nem cincálták meg az új tankönyvek körül dúló viharok, hírnevét nem kezdték ki a rosszindulatú kommentek, úgyhogy teljesen hiteles volt akkor, amikor úgy mutatkozott be keresetlen egyszerűséggel: „Én vagyok a költő”.
Mivel ez az író-olvasó találkozó elsősorban a gyerekkönyvek apropóján jött létre, Varró elsősorban az első harminc sorban ülő kisiskoláshoz fordult. Rögtön megtalálta velük a közös hangot. Nem véletlen, hiszen ő gyakorló apuka, immár háromszorosan is, mivel két nappal ezelőtt született meg harmadik fia. A Túl a Maszat-hegyen immár örökzöld elbeszélő költeményének, az trilógiává fejlődött modern mondókáknak (Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Akinek a kedve dacos) az írója szórakoztató rímes játékokkal foglalkoztatta a fogékony siserehadat. Előkerültek a szintén klasszikusnak számító szépállat-versek, az ötletes Nem, nem, hanem…, aminek rímeit jelen blog írója is – köszönhetően annak, hogy Peti fiam szintén nagyon kedveli ezt a könyvet – együtt fújt a kicsikkel.
Varró Dániel
Azért arról is beszélt Varró Dániel, hogy milyen érzés érettségi tételként létezni. Elmondása szerint vannak olyan pillanatok, amikor elég veszélyes sors ez, mondjuk, amikor megfenyegetik őt, hogy ha a Varró-tételt húzzák és megbuknak… Máskor viszont, amikor a szorgos pedagógusok túlértelmezik a verseit, igen vicces dolog költőnek lenni. Például Szösz néne egyszer, a rendszerváltás utáni időszak tipikus magába roskadt, kilátástalan helyzetű kisnyugdíjas volt az érettségin.
Szerencsére a gyerekek is kérdezhettek a költőtől, így derült fény például arra, hogy miért is fogott tollat 12 éves korában. Az egyik indok az volt, hogy elütötte őt egy autó, és a kórházban, unalmában verseket kezdett fabrikálni (jelzem, Vörösmarty szerint is az unalom teszi költővé az embert), másrészt irigy volt a bátyjára, akit mindig megdicsértek költeményeiért (nem tudom, Vörösmarty mit gondolt erről). Harmadrészt úgy vélte, hogy ha Petőfi és Arany (én hozzátenném még a Vörösmarty-eposzokat) egy elbeszélő költemény megírásával országos sikert arattak, ez neki is sikerülni fog majd a Nyuszika című művével.
A találkozó végén megtanulhatták a gyerekek Testtudatosítgató című mondókát, amit a dedikálás ideje alatt is ismételgettek. Jelen blog írója is a vers ritmusára lépkedve tért haza:
„Ez a boka, ez a toka,
sokat eszem, az az oka.”
Találkozás egy grófnővel
Így hangzik a szerzői név: gróf Nádasdy Borbála. Rögtön azt hiszi a gyanútlan, hogy ez a gróf valami arisztokratikus kivagyiság, valami későfeudalista maradvány, de ha a gyanútlan meghallgatja Nádasdy Borbálát, rögtön megérti, honnan is, miért is ez az előnév.
gróf Nádasdy Borbála
A gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár nagyolvasója június 9-én ugyanúgy megtelt, mint Jókai Anna estjén, aki egyébként – mint megtudtuk – „kishúgocskámnak” szólítja a Zagolni zabad?, A szabadság zaga, és a Maradni zabad! című önéletrajzi kötetekről híres írónőt. Az estet Szőnyi Ferenc költő vezette, aki szakavatott ismerője a grófnő munkásságának. Főleg a könyvekben is megjelenő megpróbáltatásokkal teli életútról folyt a szó, hiszen Nádasdy Borbála sorsa legenyhébb jelzővel illetve is: regénybe illő. A család „osztályidegenként” végigélte a kitelepítést, az ifjú comtesse munkát vállalt, dolgozott zoknigyári alkalmazottként, később orvostanhallgatók számára készítette elő a halottakat (ez a hullamosás szép kifejezéssel), majd a rigolyás Honthy Hanna öltöztetőnője lett. 1956-ban Nyugatra szökött nővérével, Bécsben színésznőként vált híressé, és a hírek (és képek) szerint olyan szép volt (mit volt! van!), hogy egy külügyminiszter azt mondta, még vétkezne is az ő kedvéért. Később Franciaországban telepedett le, és nehéz évek után balettmesterként sikerült elhelyezkednie. Talán ebben a sorsban érhető tetten az arisztokrata jellem leginkább, aki nem kér számon a történelemtől semmit, nem csupán megbocsát a múltnak, de nagyvonalúan „clementiát” gyakorol. Jellemző a történet, ami szerint francia barátai csak későn tudták meg, hogy megírta visszaemlékezéseit magyarul magyaroknak, és megkérdezték, miért nem francia nyelven írta ugyanezt, francia közönségnek. Nádasdy Borbála azt válaszolta: „Azért, mert nem hiszitek el”. Jellemzően közép-európai sors ez, aminek megkoronázása, csattanója a hazaköltözés.
Az írónő egyébként hibátlanul, akcentus nélkül beszél magyarul, mintha sosem élt volna külföldön. Elmondása szerint a honvágy ellen az egyik legjobb eszköz, minthogy nyelvében él a lélek: a nyelv megtartása. Szőnyi Ferenc dicsérte is ezt a nyelvet, hogy milyen érzékletes jellemrajzokra és milyen erős művészi sűrítésre képes a könyvekben, amelyekkel Nádasdy Borbála mintegy „lovaggá üti az olvasóját”. Sajnos felolvasás nem színesítette az egyébiránt izgalmas és tanulságos találkozót, de így is élményekkel gazdagon térhetett haza a gyanútlan.
A Kitömött barbár Békéscsabán
Kerestem Péterfy Gergely Kitömött barbárát a könyvesboltban. Hiába. Magyar irodalom – stimmel, P betű – stimmel. A könyv sehol. Hiányozna Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman különleges története? Mielőtt azonban megsirathattam volna az irigylésre méltóan okos és kitartó Török Sophie-t és közép-európaian kisiklott életét, észrevettem a Sikerlista feliratot…
Péterfy Gergely és beszélgetőtársa, Farkas Wellmann Éva
Péterfy Gergely sikeres. Nem csupán azért, mert minden jelentősebb irodalmi díjat bezsebelt már, de azért is, mert a Kitömött barbár igazi sztárregény lett. Erről a szövegről, a 18. századhoz való viszonyáról, alkotói magatartásáról, fikcióról és valóságról beszélt a szerző június 8-án a békéscsabai Ibsen-udvarban, ahol kiderült, hogy a civilben klasszika-filológusként dolgozó Péterfy, az Áprily-Jékely család méltó leszármazottja, doktori disszertációját formálta át regénnyé. Elmesélte első találkozását Angelo Solimannal – a Kazinczy-levelezés egyik kötetében bukkant rá későbbi főszereplőjére – és hogy utána még – saját maga által alkotott szavával élve –: „tengerderéknyi” irodalmat kellett áttanulmányoznia és utána elfelejtenie, hogy összeálljon ez a kiváló történet. A transzformálás tudományos szövegből irodalmi szöveggé nem volt egyszerű feladat, hiszen új szemmel kellett néznie Kazinczy Ferencre és korára.
Péterfy Gergely
A történet elbeszélhetősége is feladta a leckét. Ki mesélhetne hitelesen a megnyúzott Angelo Solimanról, akinek bőrét a bécsi Természettudományi Múzeum számára feszítették egy erre alkalmas fakeretre? Péterfy „castingot” alkalmazott. A lehetséges narrátorokkal elbeszéltetett 10-15 oldalt, hogy megtalálja az igazit. Szóra bírta magát Kazinczyt, de előre látható buktatók miatt letett róla; lehetséges narrátorként jelentkeztek a nagy nyelvújító barátai is, köztük az igazi favorittal, Báróczi Sándorral. A végén mégis Török Sophie, Kazinczy felesége lett a befutó, hiszen általa egy szerelmi szál is beszőhető volt a regénybe. Elbeszélőjén alakított azért a történet kedvéért, mivel Kazinczyné nem tudott művelten magyar nyelven írni és beszélni, ráadásul nem a saját korának nyelvén szólal meg a narrátor, hanem 21. századi nyelven. Ez utóbbit az magyarázza – noha a történelmi kontextustól így távolabb kerül a szöveg –, hogy az olvasó így könnyebben sajátjának érezheti a szöveget.
Problémaként jelentkezett a forrásokból feltáruló történelem fikcióvá alakítása is, és nem csak Török Sophie esetén. Például nincs az a regény, amelyik elbírta volna Kazinczy hét testvérét, így le kellett csökkenteni a számukat kettőre, sőt, Dienest át kellett írni egy rosszindulatú, szellemileg korlátozott magyar nemessé (cserébe viszont kapott még tíz évet, hogy azután a koleralázadás idején a jobbágyok üssék agyon), azt a gazdag, gyümölcsöző kulturális életet pedig, ami kirajzolódik például a Kazinczy-levelezésből is, csak jelzésszerűen lehetett felvillantani, nehogy elvesszen benne az olvasó.
Közönség a TeÁtriumban
A fent vázolt nehézségek megoldásához éppen egy ilyen „vacakolós, méricskélős, mérnökös” irodalmár kellett, aki egyrészt hatalmas tudásanyagot mozgat, másrészt a szavak szintjéig bíbelődik szövegével, harmadrészt számol a hatással, tudva, hogy egy könyv csak úgy lehet maradandó, ha el is olvassák azt. Péterfy örömmel tapasztalta, hogy nagyon sokféle értelmezése létezik szövegének; van, aki az osztrákok által elnyomott szegény magyar Kazinczyt olvassa ki a regényből, van, aki a művelt, valamiféle esztétikai létezést kialakítani akaró figurát látja benne, lehet idegenség-regényként olvasni, és van, aki a különleges történetek miatt kedveli a szöveget.
Többen könyvekkel érkeztek
Az egyik legnagyobb érdeme talán mégis az a könyvnek, hogy megpróbálja irodalmi eszközökkel azt, amit a tudomány területén az új kritikai kiadás darabjai is – ezekhez méretük miatt fegyverhasználati engedély is szükséges –: a túlságosan megkövesedett Kazinczy-képet újra olvadékonnyá, képlékennyé és izgalmassá tenni. Ezt ráadásul úgy, hogy egy szókimondó, erős és kifejező nyelvű, nagyon is magyar vagy közép-európai történet rajzolódjon ki belőle. Keressék a Sikerlista felirat alatt!
Fotók: Rácz Katalin
A blogot író egyetért - a Békés megyei alkotók könyvbemutatóiról
Június 5. Péntek. 17 óra.
Heten a színpadon. Kilencen lennének, de Becsy András és Kántor Zsolt sajnos egyébirányú elfoglaltságaik miatt nem tudtak megjelenni. Öröm az ürömben, hogy így legalább működhet a bejegyzés címében megjelölt utalás: heten, mint a mesterlövészek. Annyiban szintén működik az analógia, hogy vadnyugati filmekből megszokott hőség uralkodik a békéscsabai Ibsen-udvarban, ahol a Körös Irodalmi Társaság tagjainak új könyveit mutatják be a könyvhét egyik csúcsaként Farkas Wellmann Éva és Elek Tibor.
Hartay Csaba indít Nem boci! című „tehenészregényével”. Persze, amilyen a kontextus, csak a „regény” kifejezés helytállóságán elmélkednek Elek Tiborral, a tehenészt mindenki egyértelműnek veszi. Azok, akik ismerik a Viharsarki kattintóst, Hartay Csaba blogját, vagy előző prózakötetét, a Lerepül a hülye fejetek-et, azok nem csodálkoztak az új könyvből felolvasott részlet kemény szókimondóságán és zseniális humorán. Ebből is látszik – nem elkiabálva –, hogy a jó hírveréssel kiadott Nem boci! igazi sikerkönyv lesz!
Hartay Csaba
Lovász Andrea következik, a Kárpát-medence gyermekirodalmának szakavatott ismerője, aki Felnőtt gyerekirodalom címmel jelentetett meg egy nagyon szép tanulmány- és kritikakötetet. Ismerhetjük a szerzőt a Papírhajóról (a Bárka folyóirat gyerekrovata), és ismerhetjük erős, kritikus hangú (de hát milyen legyen?) kritikáiról is, amelyeket olvasva úgy vélhetné az ember, hogy egy mord, vitriolos hangú nőszemély fog majd kiülni a mikrofonok elé. Ezzel szemben egy vidám, magával ragadó személyiség mondja el nekünk, hogy hogyan választja szét a gyerekkönyveket (gyerekeknek szóló szövegek) a gyerekirodalomtól (gyerekeknek szóló irodalmi szintű alkotások), és hogy mik a gyerekirodalom elég szűkre szabott kanonizációs lehetőségei (oktatásba való bekerülés és hogy írjon róluk a kritika). A magyart tanítók és talán tanulók számára ismerős lehet az új könyv külalakja, hiszen sokban az irodalomtankönyv mintáját követi, ami azért is lehetséges, mivel ezt a vállaltan szubjektív válogatást a gyerekirodalomról óvónőképzőkbe és tanítóképzőkbe ajánlják elsősorban.
Farkas Wellmann Éva, Lovász Andrea, Elek Tibor
Érkezik Sztojcsev Szvetoszláv, a bolgár-magyar költő, aki Vaku címmel jelentetett meg új kötetet. Noha az alkotások műfaji besorolásával ismét hadilábon állunk, a „lírai töredékek” úgy látszik, mindenkinek megfelelnek. Erős hangú, gondolkodásra készetető, avantgárd gesztusokkal színesített izgalmas költeményeinek jellemzőire egyébként maga a szerző sem tud magyarázatot, úgy tűnik, ő afféle ihletből író poeta natus (még ha ezt meg is kérdőjelezi a versek filozofikus hangvétele).
Kiss László éppen ellentét. Ő az utolsó kérdőjelig csiszolja szövegeit, lévén a Ki mondta, hogy jó volt névre hallgató új „regénye” (apropó műfaji bizonytalanság) címe mögött hangsúlyozottan nincs kérdőjel. A 2005 óta írt novellákat a szerző úgy fűzte össze, hogy önmagukon túlmutassanak, nagyobb szövegegésszé álljanak össze. Ismerve ezek közül a novellák közül jónéhányat, biztosan számíthatunk rá, hogy a Krúdy-Kosztolányi-Hrabal-Bermuda-háromszögben elvesző, mégis irigylésre méltóan egyedi hangot kialakító Kiss Laci könyve igazán kiváló irodalmi élmény lesz!
Régi ismerősünk Péter Erika, aki mégis tud újat felmutatni. Az Elpattant zongorahúr című regényével (itt már egyértelműbbnek tűnik a besorolás) ebben a műfajban is megjelenő költő- és most már írónő saját tragédiáit is beledolgozta Anna, a főszereplő történetébe, mindezt mégis úgy, hogy ne az önsajnálat regénye alakuljon ki a végére. Elmondása szerint „kínkeserves” volt az írás, hiszen tabutémákról kellett kendőzetlenül beszélnie, ám lehet, hogy éppen emiatt lesz sikeres ez a könyv.
Péter Erika a középpontban
Szintén találkoztunk már ebben a könyvheti naplóban Kőszegi Barta Kálmánnal, aki Kőmagzat című kisregényével adózik a holokauszt-témának, és egy szép diákszerelemnek, a Magas a Fuji című kötetében pedig legújabb verseit jelentette meg. Ha magát „költőcskének” aposztrofálja is a költő, azért ezek a könyvek méltó helyükön mutattattak be a megye legjobbjai között.
Elek Tiborra sajnos idő szűkében már csak egy kérdés marad, bár Markó Béla költői világa című új monográfiájáról biztosan órákat tudna mesélni. Szerényen az előszóhoz irányítja az olvasót, amiből kiderül, hogyan próbálta meg elválasztani egymástól a politikus és a költő Markó Bélát, hogy ez utóbbival foglalkozzon részletesen.
A Bárka főszerkesztője a hivatalos rendezvény után még kifejti a blogot írónak, hogy mennyire szerencsés ez a megye, hogy ilyen sokszínű és igényes, magas szintű könyvek kerülhettek a könyvheti repertoárba. Blogot író bólogat, látni való, egyetért.
Legyünk optimisták!
Vágtat a papíripari paripa! Könyvdömping van! Pedig jósolták már a könyv halálát, hát hadd kölcsönözzek Örkénytől (is): „Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés!” A hőségtől délibábos könyvsátorokban sírköveket és kopjafákat árulnak, az író-olvasó találkozó afféle halotti tor, a dedikációk könnyes részvétnyilvánítások, és a könyvhét fekete (mert mi más) és vörös weboldalán megannyi gyászjelentés olvasható. Persze ezt azért ne higgyük el, hiszen az imént említett honlap műfajlistáján csak verseskönyvből több mint ötven tételt soroltak fel. Ez csak versből 8500 oldal – nem rossz teljesítmény egy halottól! Valahol a másik oldalon kell lennie akkor a problémának. Ha a könyv nem akar meghalni, akkor bizony az olvasó fekszik előttünk egyre simuló szinuszgörbével!
Mivel rá is akarok cáfolni rögtön önnön magamra, befutok a könyvesboltba, és nem a csinos könyvesboltos hölgyek miatt, de mert meg akarom lepni magam Krusovszky Dénes Elégiazaj című új kötetével. Persze rögtön belefutok ebbe a gyönyörű, végzetes mondatba: „Mégsem lesz többé hajnal”. Hogy legyen így optimista az ember? [utólagos beszúrás: a kötet egyébként nagyon jó] Pedig legyen, mert még véget sem ért a könyvhét! Az igazi sztárvendég is hétfőre van betervezve: Péterfy Gergely, aki a Kitömött barbár című regényéért Aegon-díjat kapott.
Legyünk optimisták, olvassunk!
Árpádharagos
Hová üljünk? A buszra, drága barátom, és robogjunk vissza Gyulára, hogy ezúttal most már tényleg én tudósíthassak. A kép, amit itt látok szinte remeg a hőségtől. A Kossuth-tér forró katlanában könyvsátrak kínálják portékáikat, az egyikben Péter Erika dedikál köteteivel körbesáncolva. Most megtalálhatók itt egyben a gyerekverses gyűjtemények, a Körösök Gyöngye Díjjal jutalmazott Másodvirágzás és a legfrissebb alkotás, az Elpattant zongorahúr című regény.
Vagy robogjunk tovább rögtön Békéscsabára, ahol – ha már a megyeszékhelységet elzabrálta Gyulától, akkor irodalmi szinten is igyekszik követni a magyar kultúra városát – szintén lesznek könyvheti programok! Micsoda út ez! Mintha egy Krasznahorkai-regényből indulnánk, és egy Szilasi László-regényben érnénk földet. Pompásan buszozunk (Na, ez meg Garaczi Lászlótól lett elzabrálva) az Ellenállás melankóliájából a Szentek hárfájába. Ha ezt tudná a buszsofőr, biztos többet kérne egy jegyért.
Árpádharagos, akarom mondani Békéscsaba Szent István terét ilyenkor szintén könyvsátrak lepik el, de az irodalom úgy látszik nem nagyon működik 30 Celsius-fok felett, jobb híján csak egy magányosan izzadó blogíró nézelődik, ő viszont találkozik Kőszegi Barta Kálmánnal, aki rögtön megkínálja őt két új könyvével, a Kőmagzat című kisregénnyel és a Magas a Fuji verseskötettel, amelyben szép, töprengésre késztető, bölcs haikuit gyűjtötte össze. És ha már itt tartunk, mindenképpen reklámoznom kell a ma (június 5.) 17 órakor kezdődő programot, ahol Péter Erika és Kőszegi Barta Kálmán mellett több ismert Békés megyei vagy a megyéhez kötődő szerző mutatja be új könyvét, és mint ilyen a Könyvhét egyik legkiemelkedőbb eseménye lesz az elzabrált megyeszékhelyen. Itt lesz Becsy András, a szegedi szonettkirály; Elek Tibor, József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus; Hartay Csaba, a szarvasi költő-fenegyerek; Kántor Zsolt, a nyolc év kihagyás után újra a pályán lévő költő; a nagyon várt új könyvvel jelentkező Kiss László; a gyermekirodalom szakavatott ismerője, Lovász Andrea és Sztojcsev Szvetoszláv, a nagyon izgalmasnak ígérkező Vaku című kötetével (vele is volt szerencsém kezet fogni az egyik könyvsátornál!). Röviden: a krémje meg a java! El kell menni!
Hazatérés
A Békés Megyei Könyvtár is megünnepli ilyenkor a könyvet! Jómagam két programon vettem részt, bevallom úgy, hogy nem sokat tudtam az előadókról. Persze hallomásból és rövid internetes tájékozódás után összeszed az ember ezt-azt, így tudhatja mondjuk Csák Elemérről, hogy ő volt a Kádár-korszak idején a – mai kifejezéssel élve – sztártudósító volt, aki a Szovjetunióból, Amerikából tudósította a magyar rádiót, de elmondása szerint több mint 60 országban járt már, és olyan „trófeái”, interjúalanyai voltak, akikről legfeljebb álmodozni merészelhet a legtöbb újságíró. Találkozott a prágai tavasz leveréséről és dús szemöldökéről ismert Brezsnyevvel, a mogorva Kissingerrel, Yoko Onoval, de tudósított ő az eszkimók földjéről és Farkas Bertalan földet érésének helyszínéről is. „Sztorijait” össze is gyűjtötte És azt meséltem, hogy…? című könyvében, amiből nem csak az derül ki, hogy milyen veszélyes is volt nem publikus híreket leközölni, de az is, hogy Kádár hogyan szívott el egy Kossuthot a Tretyakov képtárban. Szocreál retro, hidegháborús didergés, zuhanó TU-144-es – 68 történet a világ 19 országából.
Csák Elemérrel beszélget Árpási Zoltán
19 órától Dr. Reisinger Jánosé volt a mikrofon. Ő Világszem című antológiáját mutatta be, aminek a jellemzője az, hogy egy hangverseny szerkezetét követi: 5 nagy tételben és egy ráadás tételben mutatja be a magyar irodalom legszebb verseit ez az impozáns kiadvány.
Reisinger János
A hazaút a Man Booker Díjas író szülővárosába (azért valljuk be, nem fest festői városkánkról annyira szimpatikus képet) kiválóan sikerül. Noha aggasztó a Füzesabony felirat a plafonról lógó kijelzőn, de mellettem Kopcsák Robi ül, az egyik legtehetségesebb fiatal költő (egyébként Csabán a másik tehetséggel, Szathmári Dominikkal is találkoztam, kettejükre még érdemes lesz figyelni). Meghányjuk a vetést.
Jókai Anna Gyulán
Azt hiszem, Jókai Anna népszerű. Csak abból gondolom, hogy a leggyakrabban feltett kérdés a kezdés előtt az volt, hogy: „Hová üljünk?”. Merthogy június harmadikán a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár nagyolvasójában bizony egy gombostűt sem lehetett volna elejteni anélkül, hogy az érdeklődő közönség valamelyik tagjába szúródna. Miután a pótszékeket is ellepte a nagyérdemű, Dézsi János könyvtárigazgató mondott néhány bevezető gondolatot, hogy aztán átadhassa a szót Görgényi Ernő polgármesternek, hivatalosan ő nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet.
Úgy vélem, méltó felütés volt a híres írónő meghívása, még akkor is, ha sajnos legújabb könyvéről nem sokat hallottunk. Az irodalomról viszont kifejtette véleményét, ami szerinte „a segítségnyújtás különleges formája”, ami „belemar az ember lelkébe” és „előredöccenti a létezésünk”. Stílusát spirituális realizmusnak nevezte, hiszen a legapróbb dolgot is le kell írni részletesen, és ez a legkisebb dolog is „megszentelhető”. Ennek a keresztény alapelvekre épülő stílusnak az egyik legfontosabb feladata szerinte a halál utáni élet bizonyosságát hirdetni, lévén enélkül a születés is felesleges.
Jövőbeli tervéről is nagy kedvvel nyilatkozott: egy emlékiratot szeretne kiadni 85. születésnapjára, és mintha néha ennek egyes fejezeteit hallhattuk volna, amikor családjáról, olvasóival való találkozásairól beszélt, és azokról a modern jelenségekről, amelyek felbosszantják őt. Ilyenek az erkölcs romlásának megjelölésére használt „nyitottság” kifejezés, a férfiakat elnyomó durva „feminizmus” vagy például az egyedüllétet dicsőítő „szingliség”, és a korrekt megfogalmazásra képtelen „politikai korrektség”. Mert 80 év és 20 könyv felett bizony valahogyan a szerzők „mester”-jelleget öltenek. Erről te, kötetnélküli barátom, persze nem is álmodozhatsz, de Jókai Annának még jól is áll ez a „mesterség”, ez a folytonos pedagógusi szerep, a prófétai hevület. Látni való, hogy gondolatait, tanácsait érdeklődve fogadja a közönség, szavának súlya, mondandójának tömege van. Mint könyvének borítója, ő is tudja, milyen a fekete és fehér, erős határvonalat húz szeretet és gyűlölet, igaz és hamis, jó és rossz között, amolyan 21. századi Marcus Aureliusként. Kicsit irigylendő is emiatt, hiszen jómagam sosem véltem ilyen tisztán látni az írók, Magyarország vagy Európa szerepét, mint ő, vagy vulgárisabban fogalmazva, nem tudnám megmondani: hová üljünk.
Jókai Anna dedikál
Az új könyv: Válaszoltam
Nyitás
Kedves Péter!
Persze messzemenően támogatlak, ha blogot tervezel írni a könyvhét Békés megyei eseményeiről, és messzemenően támogatlak abban is, hogy megismerd a kortárs irodalom legújabb vívmányait, de talán akkor nem éppen most kellett volna elutaznod messze menően. Tudom, megígértem, hogy tájékoztatni foglak a gyulai és békéscsabai rendezvényekről, csak akkor még nem tudtam, hogy az egy négyzetméterre jutó írók és költők száma ebben az időszakban ilyen hatványozottan megnövekszik. Persze neked könnyű, te költő vagy, vagy mi, de én csak egy egyszerű magyartanár! Hogyan fogok én ebben a literátus zűrzavarban eligazodni! Mondhatod, hogy nézzem meg a Könyvhét hivatalos weboldalát – amit még Stendhal is megirigyelne, annyira vörös és annyira fekete –, de ott is úgy zuhan a sok információ az emberre, mint Julien Sorel a gerendáról a negyedik fejezetben. Nem baj, majd ad hoc módon (bármit is jelent ez) hol itt jelenek meg, hol ott, hogy teljesítsem vállalt kötelességemnek legalább egy részét. És végre engedek unszolásodnak, és elolvasok néhány kortárs alkotást, de legalábbis kinyitom őket. Legyen ez: a nyitás.
Hová üljünk?
