Pethő Anita
Embernek maradni
A színház a hadifogolytábor ópiuma, hangzott el a Politikatörténeti Intézet új, első világháborús projektjének részeként megrendezett beszélgetéssorozatának első alkalmán. Az intézet 2015-ben kiemelten a háború és kultúra viszonyával kíván foglalkozni, és mint ahogyan Kaba Eszter moderátor is említette, ehhez egy beszélgetéssorozatot gondoltak leginkább illő formának. Első alkalommal a színházi élet és a háború viszonya került terítékre Kiss Csilla és Sipőcz Mariann színháztörténészek közreműködésével.
Három nagy témát érintett a beszélgetés, a hátországi színházi életet, a frontszínházakat valamint a hadifogolytáborokban zajló előadásokat. A legérdekesebb és legkülönlegesebb közülük kétségtelenül ez utóbbi volt, miközben meglehetősen sokkoló módon mutatta meg, milyen borzalmak járnak együtt egy háborúval – akár évekkel a békekötés után is –, és hogy eközben milyen úton-módon igyekszik az ember mégis ember maradni.
Ehhez képest a hátországi színházak problémái a konkrét harcokkal telt évek alatt jóval kevésbé fajsúlyosaknak tűntek. Mert hiszen a fővárosi színházak többsége nem zárt be, legfeljebb apró módosításokat voltak kénytelenek végrehajtani, mint ahogyan a Vígszínház is, ahol sok francia és angol darab futott. Mindössze a színlapon kellett igazítani kicsit: a szerző nevénél a fordítóét tüntették fel, így aztán a közönség azt hihette, nem az ellenség, hanem Molnár Ferenc egy darabján szórakozik éppen.
Születtek persze propaganda-előadások is, de ezek iránt nagyjából addig tartott az érdeklődés, amíg még voltak, akik hitték, hogy a katonák tényleg hazatérnek, mire a falevelek lehullnak. Érdekesebbnek bizonyult azonban ennél a háborús éveknek a kulturális emlékezet működése szempontjából is elgondolkodtató terméke, amikor a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű nóta változik át Ferenc József azt üzente kezdetűvé. A haza, amiért harcolni kell, itt már az egész Monarchiát jelenti, az 1914-es hadba vonulás erkölcsi imperatívusza az 1848/49-es szabadságharc emlékében gyökeredzik.
1917 tavaszára azonban már mindenkinek észre kellett vennie, hogy mégsem úgy zajlik a háború, ahogyan azt két és fél évvel korábban remélték, s német mintára hadiszínházat szerveztek az egyre elcsigázottabb katonák szórakoztatására. Az Első Magyar Front Színház működéséről nagyon sok dokumentum maradt fenn, köszönhetően annak, hogy a társulat vezetője, Pázmán Ferenc megőrizte és könyvekbe rendezte azokat, sokszor hasznos képaláírásokkal ellátva egy-egy önmagában nehezen értelmezhető fényképet is. Sipőcz Mariann ezekből mutatott néhányat, többek között egy olyan előadásról is, aminek a felét sötétben játszották, mert a világításra szolgáló eszközt el kellett közben vinni az épp zajló ütközetbe, hogy aztán produkciójuk végére megint visszakaphassák a színészek.
Felmerült a kérdés, hogy vajon az egyszerű közlegények számára egy színházi előadás mennyire jelentett valóban kikapcsolódást és szórakozást, ám Kiss Csilla utalt rá, hogy Budapesten minden réteg tagjai látogatták a színházakat – ki-ki a saját ízlésének valót –, s például az Operában is eltérő szociokulturális közegből származó emberek tekintették meg gyakorta ugyanazt az előadást. A beszélgetés során azonban az is jól érzékelhetően kidomborodott, hogy a színjátszás valami sokkal mélyebben emberi, akár befogadói, akár aktív résztvevői oldalról, minthogy a művelt polgárság és arisztokrácia kiváltsága lett volna csupán, bár kétségtelen, volt különbség aközött, milyen jellegű darabokat játszottak a közlegényeknek és a tiszteknek. De a harcok szünetében nem csak az állami támogatással megszervezett színi társulat állt közönség elé, gyakoriak voltak ad hoc előadások is, ahol bárki szót kaphatott, akár zenélni vagy éppen bűvészkedni tudott.
Ugyanezt az elemi belső igény hozhatta létre nagyrészt a hadifogolytáborok színházait is, ahol elsősorban emlékezetből játszottak, alakították ki a darabokat. Legkönnyebben ez a kabaréjelenetekkel és vígjátékokkal ment, elég volt a poénra emlékezni és aztán összeállt az egész jelenet. Azonban bármilyen meglepő is, a táborok legkedveltebb darabja a Budapesten 1916-ban bemutatott Csárdáskirálynő volt.
A hadifogolyszínházak révén jól látható, hogyan törekszik az ember a hosszú éveken át tartó, egyes esetekben akár közel egy évtizedig húzódó rendkívüli élethelyzetben is a normalitásra és a szervezett közösségi életre. A fennmaradt felvételek alapján akár még profinak is mondható díszletek és jelmezek jórészt a tábori műhelyekből kerültek ki, s idővel egy előadás nem csak az őrülettől való menekülést jelentette, de komoly pénzkereseti forrássá is változhatott. Mutatva a helyzet abszurditását: a szovjet fennhatóságú táborokban létrejött színházak turnéztak a japánok által felügyelt fogolytáborokban, ahol sokkal több pénzt szántak a foglyokra, így magasabb gázsit kaphattak a színészek is.
Alapvetően evidensnek tűnhet a megközelítés, hogy az úgynevezett tábori primadonnák helyzetét a homoszexualitásra való hajlam felől vizsgáljuk, hogy kik azok a férfiak, és miért pont ők, akik arra vállalkoznak, hogy eljátsszák a női szerepeket a darabokban, s aztán még az előadás után is benne maradnak a primadonna szerepében. A Sipőcz Mariann által bemutatott jelenségből számomra azonban sokkal erősebb volt az a motívum, hogy az ember mintegy önvédelemként, az őrülettől vagy a teljes állati vegetációba süllyedéstől való meneküléseként hogyan képes felfüggeszteni viszonyát átmenetileg a valósággal. Hogy valaki virágot vagy bonbont küld egy női ruhába öltözött fogolytársának – békebeli években hétköznapi csacskaságnak tűnő kis cselekedet az igazi primadonnákkal szemben –, azzal valószínűleg emberi méltóságának utolsó kis morzsáihoz ragaszkodik.
Nagyon sok név, helységnév, színdarab, és hozzájuk köthető történet hangzott el ezalatt a bő egy óra alatt, amelyeket egy tudósítás keretein belül képtelenség lenne felsorolni. De épp ez is mutatja, milyen jól sikerült a beszélgetés, mennyi mindent mutatott be az érdeklődőknek a kijelölt témában. A sorozat legközelebbi része nagyjából egy hónap múlva egyébként az irodalommal kíván majd foglalkozni.
