Schlachtovszky Csaba, Győrei Zsolt,
Komáromi Anett, Tege Antal
Dávid Péter
Báró Orczy Emma Békéscsabán
Ha lenne olyan század, amelyikkel – pusztán súlyából kifolyólag – embert lehetne ölni, az biztos, hogy a XIX. század az elsők között jelentkezhetne hasonló feladatokra. De hát hogy is ne, amikor „oly sok balszerencse közt” őseink sikerre vittek egy reformkort, megvívtak egy – persze vesztes – szabadságharcot, „rabigát vállaikra vettek”, tető alá hoztak egy kiegyezést és elviselték Horváth István délibábos történelmi fejtegetéseit arról, hogy már Ádám és Éva is magyarok voltak. Ám elég, ha megnézzük az akkor divatos szakállba és bajuszba burkolt jelentőségteljes arcokat, és máris teljes mértékben tisztában vagyunk vele, mennyire súlyos is volt ez a század. Meg aztán azok az életművek: a legalább tonnát nyomó Jókai, Mikszáth, a költészetnek a Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Arany nevekkel fémjelzett csúcsai!
Hozzányúlni ehhez a súlyos korszakhoz: merészség. Szerencsére azért többen is elég merészek a kortárs irodalomban ahhoz, hogy a XIX. századot válasszák témaként szatirikus, ironikus, humoros elbeszélések alapjául. Például Fehér Béla Kossuthkifli című „magyarsággroteszkje” is hasonló merészségből íródott, és újabban a Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba szerzőpáros sikergyanús Emmuskája is, amit február 9-én mutattak be a szerzők a Békéscsabai Jókai Színház érdeklődő közönségének.
Schlachtovszky Csaba és Győrei Zsolt
Nem a szokásos író-olvasó találkozó volt ez, mint ahogy a regény sem az. A szerzők ugyanis két színész, Komáromi Anett és Tege Antal segítségével olvasószínház-szerűen mutattak be részleteket a szövegből, így nem egyszerűen egy beszélgetést hallhatott a közönség, de egy jól sikerült performansszal is gazdagabb lett, és azzal a késztetéssel, hogy mindenképpen el kell olvasni ezt a regényt.
Komáromi Anett és Tege Antal
Kiss László jó érzékkel moderálta az estet, kérdései az Emmuska témájára, narrációjára, a szerzőpárosság mikéntjére vonatkoztak, és olyan válaszokat hívtak elő Győrei Zsoltból és Schlachtovszky Csabából, amiknek segítségével a jelenlévők széleskörű képet kaphattak a regényről.
Schlachtovszky Csaba, Győrei Zsolt,
Komáromi Anett, Tege Antal, Kiss László
Megtudtuk például, hogy a címben szereplő Emmuska báró Orczy Emma, a híres magyar írónő, aki A Vörös Pimpernel című regényével lett világhírű. A szerzőpáros tanulmányozta az Orczy-család történetét, a könyv mégsem szigorúan vett történelmi regény, hiszen alapja az a fikció, hogy Emmuska hazalátogat a millenniumi ünnepségekre 1896-ban. Ráadásul a történelmi források mellett a szerzőket legalább ugyanannyira érdekelték a források közötti hiányok, amiket fantáziával ki lehet tölteni. A történetet szerelmi szál és egy krimibe illő nyomozás szálai is átszövik, a legizgalmasabb benne talán mégis a narráció. A szerzőpáros elmondta, egy olyan elbeszélésformát alakítottak ki a regényben, hogy mindig a történet szempontjából jelentéktelen (saját szempontjából persze nem az) szereplő szájába adják a szavakat. Így jött létre az a szövegegyüttes, amelynek 47 megszólalója van. Az olvasó így sosem unatkozik, hiszen mindig újra kell értelmeznie, más szemszögből kell átélnie a történteket, sőt esetenként ki kell találnia, hogy akkor most ki is a narrátor éppen. A szerzőpáros szerint ez az elbeszélésforma a régi kövekhez hasonlít, amelyek ha beszélni tudnának, biztosan nem a körülöttük lévő történelmi eseményekről, a mellettük elhaladó nagyformátumú személyekről beszélnének, hanem saját sorsukról. Így láthatjuk a Ferenc József és Sisi vitáját figyelő, de csak saját fontosságával foglalkozó alkalmazottat, vagy a medvének öltözött reklámfigurát, amint akaratlanul is részesei, megfigyelői, megfogalmazói lesznek Emmuska történetének. Ez az igazán polifonikus regény ráadásul pontosan emiatt lesz olyan humoros, hogy váltakozó szempontok, egymástól nagyon különböző nyelvi regiszterek között ugrál. A szöveg ráadásul nem csupán a súlyos, már a pofaszakállak méretéből ítélve is jelentős XIX. századot próbálja gazdagon bemutatni, de a szerzőpáros azt is elárulta, hogy a „kackiás nemzeti vadregény” párhuzamot is kíván vonni a visszásságait millenniumi csillogással elfedő századvég és saját kora között.
Közönségrészlet
Kiss László szerint a regény olyan, mintha egy ember írta volna, amire az szolgál magyarázatul, hogy a két szerző már hatéves koruktól kezdve egymás legjobb barátai, így alakulhatott ki közöttük egy olyan alkotói atmoszféra, amelyben már nem lehet megkülönböztetni a Győrei-mondatokat a Schlachtovszky-mondatoktól. Abban is egyetértettek ők ketten, hogy a „játék” szót használták a regénnyel kapcsolatban, ami nem csak a narráció kreatív sokszínűségére vonatkozik, de az olvasó elvárásaival is eljátszik a szöveg, átír, újraformál már ismert alkotásokat. Ezzel biztosítja, hogy tekintetünk új nézőpontot találjon, amikor ránéz a súlyos XIX. századra.
A fotókat Rácz Katalin készítette.
